Ekkor váratlanul szétoszlottak a felhők... s a még csak félig telt ezüst hold, a Solinari, hideg fénnyel ragyogott fel az éjszakai égbolton. A tavacska vize olvadt ezüstszínűvé változott. Silvara alakja ekkor kiemelkedett a tóból. Az ezüstös víz magcsillant sima bőrén, ragyogott ezüst hajában és fénylő csermelyekként futott le a holdsugarak által ezüstösre festett alakján. Szépsége olyan éles fájdalommal nyilallt Gilthanas szívébe, hogy az elf-lord felnyögött.
Silvara összerezzent és riadtan tekintett körül. Vad, magányos kecsessége annyira felfokozta báját, hogy Gilthanas a szívébe markoló éles fájdalomtól egyetlen szót sem tudott kinyögni, bár minden vágya az volt, hogy szólhasson hozzá.
Silvara kiszökkent a vízből és a parton szétszórt ruháihoz szaladt, de nem öltötte föl azokat... ehelyett egyik zsebébe mélyesztette a kezét, egy kést rántott elő és önvédelemre készen megpördült.
Gilthanas látta, amint a lány teste megremeg az ezüstös holdfényben és ekkor emlékezetében felvillant egy őzsuta képe, amelyet hosszú üldözés után végre sarokba szorított.
A szegény teremtmény szeméből ugyanaz a rettegés szikrázott, amit most Silvara sugárzó tekintetében látott. A vadonbeli elf-lány riadtan nézett körül. Vajon miért nem lát engem? — gondolta feszülten Gilthanas, miután a vizslató tekintet többször is végigfutott rajta. Elf-látása előtt úgy kellene fénylenie a lány szemében, mint egy...
Silvara hirtelen megfordult és menekült volna a veszedelemtől, amelyet nem látott, csak érzett.
Gilthanas torkából ekkor végre feltört a szó: — Ne! Várj, Silvara! Ne félj... csak én vagyok, Gilthanas! — Határozott,mégis visszafogott hangon szólt, mint akkor, ahhoz a meghajszolt őzsutához. — Nem szabadna itt lenned egyedül... veszélyes...
Silvara megtorpant, félig az ezüstös fényben, félig a jótékony homályba burkolózva, feszülő izmokkal, ugrásrakészen állt. Gilthanas követte vadászösztönét, lassan lépdelt előre, tovább beszélt, nyugodt hangjával és szúrós pillantásával tartotta fogva a lányt.
— Nem helyes, hogy itt vagy egyedül... itt maradok veled, különben is, mondani akarok neked valamit. Kérlek, figyelj rám egy pillanatra! Beszélnem kell veled, Silvara! Én sem akarok egyedül itt maradni... ne menj el, Silvara! Már annyi minden elhagyott ezen a világon... legalább te ne menj el tőlem...!
Gilthanas megállás nélkül, lágyan beszélt és puha, határozott léptekkel közeledett a lány felé, mfg észre nem vette, hogy az riadtan hátralép. Ekkor fölemelte a kezét és gyors mozdulattal leült egy sziklára a tavacska partján, a vízfolyás innenső oldalán. Silvara is megállt és visszanézett rá. Nem is próbált felöltözni, fontosabb volt számára a biztonság, mint a szégyenérzet. Még most is keményen markolta a tőrt.
Gilthanas csodálta a határozottságát, bár maga szégyenkezett a lány meztelensége láttán. Eddigre bármely, jól nevelt elf-nő már régen ájultan esett volna össze. Tudta, hogy el kellene fordulnia, de túlságosan is elbűvölte a lány szépsége. Forrongott a vére. Minden erejét összeszedte és tovább beszélt, bár fogalma sem volt róla, mit mond. Csak néhány perc múlva ébredt tudatára, hogy szíve legmélyebb titkait tárja föl.
— Mondd, mit keresek én itt, Silvara? Az apámnak szüksége van rám és a népemnek is hiányzom! Mégis itt vagyok, megszegve uram minden parancsát. A népem száműzetésben! Megtaláltam az egyetlen dolgot, ami segíthetne rajtuk... a sárkánygömböt... s most mégis, az életem kockáztatása árán viszem el az enyémektől, hogy az embereknek adjam, akik a saját háborújukban használják majd föl! — Gilthanas komoly arceal hajolt a lány felé, de közben nem tévesztette szem elöl, hogy az egy pillanatra sem veszi le róla a tekintetét. — De miért, Silvara? Miért követtem el ezt a becstelenséget? Miért cselekedtem ezt a népemmel?
Gilthanas visszafogta a lélegzetét. Silvara először a sötétségbe, az erdő biztonságába meredt, azután visszanézett a férfire. Menekülnie kellene — gondolta vadul dobogó szívvel azután lassan leengedte kést markoló kezét.
Olyan mély keserűség és bánat tükröződött a szemében, hogy Gilthanas végül szégyenkezve elfordult tőle.hogy— Silvara — szólalt meg végül fojtott hangon —, bocsáss meg! Nem akartalak belekeverni a saját gondjaimba... de nem tudom, mit kellene cselekednem, csak annyit tudok, hogy...
— ...hogy mégis meg kell tenned! — fejezte be helyette a lány.
Gilthanas fölnézett rá. Silvara már betakarta magát a kopott pokróccal. Ez a szégyenlős mozdulat csak még jobban fölkorbácsolta a férfi vágyakozását. Silvara derékig érő ezüst haja csillogott a holdfényben. A takaró elfödte ragyogó bórét.
Gilthanas lassan fölemelkedett és elindult felé a homokos parton. A lány még mindig az erdő biztonságot kínáló szélén állt. A férfi most is érzékelte a lelkét mardosó félelmet... viszont a kés már nem volt a lány kezében.
— Silvara — suttogta —, amit tettem, áthág minden elf-törvényt. Amikor a húgom előadta a sárkánygömbeltulajdonításának tervét, egyenesen atyámhoz kellett volna fordulnom... riadót kellett volna fújnom. Magamnakkellett volna biztonságba helyeznem a gömböt...
Silvara, még mindig szorosan magához fogva a takarót, egy lépést tett felé. — És miért nem így tettél? — kérdezte halkan.
Gilthanas óvatosan közeledett a tavacska északi végében lévő sziklalépcsők felé. A rajtuk alábukó víz ezüst függönyként csillogott a holdfényben. — Mert tudom, hogy a népem téved... Lauranának van igaza! Sturmnak. van igaza. Helyes, hogy az emberekhez juttatjuk el a gömböt. Végig kell harcolnunk ezt a háborút. A népem téved... a törvényeik, a szokásaik hibásak! Ezzel tisztában vagyok... a szívemberi. De az elmémet nem tudom meggyőzni róla. Kínzó ez a tudat...
Silvara lassan lépdelt végig a parton. Ő is a vízfüggönyhöz közeledett... a másik oldalon.
— Megértelek — mondta csöndesen. — Az én... saját népem sem érti, hogy én mit csinálok és miért teszem. Én viszont nagyon is jól értem. Tudom, hogy mi a helyes és hiszek is benne.
— Irigyellek, Silvara — suttogta Gilthanas.
Rálépett a legnagyobb sziklára... egy lapos szigetecskére a csillogó zuhatag közepén. A nedves haját ezüst köpenyként viselő lány most már csak pár lábnyira állt tőle.
— És volt egy másik okom is, Silvara, hogy otthagyjam a népemet — remegett meg Gilthanas hangja —, biztosan tudod, mi az!
Tenyerét fölfelé fordítva a lány felé nyújtotta a kezét. Silvara megrázta a fejét és hátralépett előle. Lélegzete fölgyorsult.
Gilthanas még egy lépést tett felé. — Szeretlek, Silvara! — suttogta lágyan. — Te is olyan magányos vagy... olyan magányos, akárcsak én. Silvara, többé sohasem leszel egyedül... esküszöm...
Silvara tétován a férfi felé nyújtotta a kezét. Gilthanas gyors mozdulattal megragadta a karját és átrántotta magához a vízesés fölött. Elkapta az előrehanyatló lányt és maga mellé emelte a sziklára.
Az őzsuta túl későn,vette észre, hogy csapdába esett.
Nem is a férfi ölelésének csapdájába... onnan még könnyűszerrel kiszabadíthatta volna magát... a férfi iránti szerelme volt az, ami igazán lépre csalta. A másik iránta érzett őszinte szerelme végleg megpecsételte a sorsukat.
Gilthanas is csapdába esett.
Érezte a lány testének remegését, de most már tudta... miután mélyen a szemébe nézett..., hogy a vágytól és nem a félelemtő1 reszket. Tenyerébe fogta az arcát és gyengéden megcsókolta. Silvara egyik kezével még mindig magához szorította a takarót, de a férfi érezte, hogy a másik keze szorosan az övére kulcsolódik. A lány ajka lágy volt és adakozó. Ekkor Gilthanas megérezte egy könnycsepp sós ízét. Meglepetten hátralépett, hogy sírni látja ót.