— Ne, Silvara... bocsáss meg! — vigasztalta a lányt.
— Nem! — suttogta Silvara fojtott hangon —, nem azért sírok, mert félek a szerelmedtől. Valahogy magamat siratom... nem is értem, miért.
Előrenyúlt, egyik karjával átnyalábolta a férfi nyakát és szégyenlősen magához vonta őt. Miközben csókolta, Gilthanas megérezte, hogy Silvara másik keze, amellyel az előbb még a takarót szorította, végigsimítja az arcát.
A takaró észrevétlenül belehullott a vízbe és az ezüst folyó hullámai magukkal ragadták.
6.
Az üldözés
Kétségbeesett terv
Másnap déltájban a menekülök elérték a hegyek közül kitörő folyó forrásvidékét és el kellett hagyniuk a csónakokat. Itt a víz már sekély volt és fehéren habzott a közelben lévő vízesések alatt. A parton jó néhány kaganesti csónak sorakozott. Miután a sajátjaikat is kivonszolták, összefutottak a kaganesti elfek erdőből előbukkanó csoportjával. Két ifjú elf-harcos holttestét cipelték. Néhányan rögtön fegyvert rántottak és máris rájuk rontottak volna, ha Vasverő Theros és Silvara elébük nem szalad, hogy lecsöndesítse őket.
Hosszasan tárgyaltak a kaganestiekkel, mialatt a társaság tagjai kényszeredett pillantásokkal méregették a folyó alattuk húzódó szakaszát. Bár már pirkadat előtt fölkeltek és egész korán elindultak, amikor a kaganestiek szerint már biztonsággal megkockáztathatták a sebes vizen való átkelést, mégis nem egy ízben föltűntek a nyomukban igyekvő üldözők fekete csónakjai a láthatáron.
Amikor visszajöttek, Theros arca komor volt, Silvaráé pulykavörös a méregtől.
— A népem semmiben sem hajlandó segíteni nekünk — közölte Silvara. — Az elmúlt két nap alatt kétszer is megtámadták őket a hüllőemberek. Az embereket kárhoztatják ezért az újabb sorscsapásért, mivel szerintük azok hozták ide őket fehérszárnyú hajóikon...
— Nevetséges! — csattant föl Laurana. — Theros, hát nem beszéltél nekik ezekről a sárkányfattyakról?
— Megpróbáltam — mondta a kovács —, de attól tartok, hogy a látszat ellenetek szól. A kaganestiek ugyan látták a fehér sárkányt a hajó fölött, de azt már úgy látszik nem, hogy ti űztétek el azt. Végül is abba legalább belementek, hogy átvonulhatunk az országukon, de segítséget nem adnak. Silvarával együtt az életünkre esküdtünk meg, hogy mindnyájan tisztességesen fogunk viselkedni.
— És mit keresnek itt a sárkányfattyak? — kérdezte Aranyhold rossz emlékeivel küszködve. — Egész sereggel jöttek? Dél-Ergoth földjét is megszállják? Ha így van, talán vissza kellene mennünk...
— Nem, nem hiszem — gondolkodott el Theros —, ha a Sárkány Nagyurak seregei készen állnának a sziget elfoglalására, akkor meg is tennék... sárkánykötelékekkel és fegyveresek ezreivel. Ezek csak kisebb előőrsöknek látszanak, amelyeket azért küldtek ide, hogy tovább rontsák az amúgy is komisz helyzetet. A Nagyurak talán azt remélik, hogy az elfek megkímélik őket a háború fáradalmaitól, minthogy egymást fogják elpusztítani.
— A Sárkányok Főparancsnoksága még nem készült föl Ergoth lerohanására — szólt közbe Derek. — Még Északot sem tartják elég szilárdan az uralmuk alatt... de mindez csupán idő kérdése. Ezért kulcsfontosságú az, hogy a sárkánygömböt eljuttassuk Sancristba, összehívjuk a Fehér Kő Tanácsát és eldöntsük, mit tegyünk vele.
A társaság összeszedte holmiját és nekivágott a felföldnek. Silvara a csobogó hegyi patakká vált Ezüst Folyó mellett kalauzolta végig őket egy keskeny ösvényen.
Érezték, hogy a kaganesti elfek a távolból árgus szemmel figyelik minden lépésüket.
A terep kezdettől fogva meredeken emelkedett. Theros hamarosan jelezte, hogy már olyan vidéken haladnak, ahol ó még nem járt sohasem. Most már csak Silvarára hagyatkozhattak. Lauranának egyáltalán nem tetszett ez a helyzet. Gyanította, hogy valaminek történnie kellett a bátyja és a lány között, amikor látta, milyen édes, titkos mosolyt váltanak egymással.
Silvara szakított rá időt, hogy a népe körében ruhát váltson. Most már úgy öltözött, mint a kaganesti nők: bőrnadrágját félig takaró szarvasbőr zekét és súlyos szőrmebundát viselt. Miután a haját megmosta és kifésülte, mindnyájan láthatták különös, fémesen ezüstös színű haját, mely a homlokától a válláig ragyogó zuhatagként omlott alá.
A lány kivételesen jó vezetőnek bizonyult, sebes iramban vitte őket előre. Egymás mellett haladtak Gilthanassal és egyfolytában csevegtek valamiről elf-nyelven. Nem sokkal alkonyat előtt elérkeztek egy barlanghoz.
— Itt eltölthetjük az éjszakát — jelentette ki Silvara. — Biztosan jól lehagytuk az üldözőinket..: kevesen ismerik nálam jobban ezeket a hegyeket. Tüzet rakni azért nem lenne tanácsos. Attól tartok, hideget kell vacsoráznunk.
Az egésznapi mászástól kimerülten, kedvetlenül elmajszoltak valami kis ételt és elkészítették fekhelyeiket a barlangban. A takarókba és minden lehetséges ruhájukba burkolózó menekülők mély álomba merültek. Beosztották az érséget, amelyben mind a két nő, Laurana és Silvara is részt követelt magának. Az éjszaka nyugodtan telt el, más hangot nem hallottak, mint a szél üvöltését a sziklák között.
Másnap reggel azonban Tasslehoff, aki kipréselte magát a barlang egyik rejtett kijáratának résén, hogy körülnézzen, a következő pillanatban már iszkolt is visszafelé. Ujját a szájára tette és a barlang szájához intette a többieket.
Theros félregördítette a nagy szikladarabot, amellyel a barlang nyílását eltorlaszolták, és csöndesen kiosontak Tass nyomában. Alig húsz lábnyira a barlangtól a surranó máris megálljt intett és lemutatott a fehér hótakaróra.
Lábnyomokat láthattak benne, méghozzá elég frisseket ahhoz, hogy a hófúvás még ne fedje be őket teljesem A könnyű, finom nyomok nem süppedtek mélyen a hóba.
Senki nem szólt semmit... nem is volt rá szükség: mindenki világosan fölismerte az elf-csizmák éles, tiszta körvonalait.
— Úgy látszik, elhaladtak mellettünk az éjjel — mormolta Silvara. — De itt mégsem maradhatunk tovább. Hamarosan rájönnek, hogy elveszítették a nyomunkat és visszafordulnak. El kell túnnünk innen.
— Nem látom be, hogy az nagy különbséget jelentene — dörmögte Kova mogorván, és rámutatott saját, világosan kirajzolódó nyomaikra. Azután fölnézett a tiszta, kék égre. — Akár le is ülhetünk itt, hogy bevárjuk őket... ezzel időt takarítanánk meg nekik és némi fáradságot magunknak. A nyomainkat sehogy sem tüntethetjük el magunk után.
— Az lehet, hogy a nyomainkat nem tüntethetjük el — szólt közbe Theros —, de szert tehetünk talán néhány mérföldnyi előnyre.
— Talán — ismételte meg Derek borúsan. Lenyúlt, meglazította a kardszíját és megindult vissza a barlanghoz.
Laurana megragadta Sturm karját: — Nem szabad, hogy vérontássáfajuljon a dolog— suttogta hevesen megrémülve Derek mozdulatától.
A lovag szomorúan csóválta a fejét, miközben visszaindult a többiek után. — Nem engedhetjük, hogy a néped megakadályozzon bennünket abban, hogy a sárkánygömböket eljuttassuk Sancristba.
— Tudom én ezt, nagyon jól — suttogta halkan Laurana, lehajtotta a fejét és néma gyötrelemmel a szemében belépett a barlangba.