A hátralévő készülődéssel pillanatok alatt végeztek.
Derek máris a barlang nyílásában állt, toporgott és türelmetlenül nézte Lauranát.
— Menj csak — intett neki a lány... nem, akarta, hogy a lovag sírni lássa —, megyek rögtön én is!
Derek azonnal előrelódult, Theros, Sturm és a többiek lassabban bújtak elő, miközben aggódva néztek Lauranára.
— Menjetek csak! — hessegette őket is a lány... Szüksége volt egy pillanatnyi magányra. De semmi mást nem látott maga előtt, csak Derek kezét a kardja markolatán. — Nem — mondta magának határozottan —, én nem harcolok a saját népem ellen! Az a nap, amikor ez megtörténik, a sárkányok végleges győzelmét jelenti. Elsőként én teszem le a fegyvert...
Hirtelen valami mozgást észlelt a háta mögött. Megpördült, keze önkéntelenül kardja markolatához kapott és megmerevedett.
— Silvara?! — suttogta döbbenten, meglátva a lány alakját a sötétben. — Azt gondoltam, már elmentél... Mit csinálsz itt?
Gyorsan odalépett a homályban térdeplő és kezével a barlang talaján matató Silvarához. A vadonbeli elf-lány talpra szökkent.
— Se ...semmit — motyogta. — Csak a holmimat szedem össze.
Silvara mögött, az üreg hideg padlóján Laurana mintha a sárkánygömböt pillantotta volna meg... a kristályfelület különös, kavargó fénnyel világított. Ám mielőtt jobban megnézhette volna, Silvara hirtelen mozdulattal rádobta a bundáját. Laurana fölfigyelt rá, hogy a lány továbbra is takargatni próbálja azt a valamit, amivel a barlang földjén foglalatoskodott.
— Menjünk, Laurana — sürgette a lány —, sietnünk kell...!
— Sajnálom, ha túl lassú lettem volna...
— Egy pillanat! — mondta Laurana komoran, és már mozdult is, hogy ellépjen a vadonbeli elf mellett, de Silvara keze a karjára kulcsolódott.
— Igyekeznünk kell! — suttogta a lány és lehalkított hangja is acélosan pendült. A szorítás fájdalmat okozott még Laurana vastag szőrmebundáján keresztül is.
— Engedj el! — mondta hűvösen és szigorúan végignézett a lányon, de annak zöld szeme nem mutatott sem félelmet, sem haragot. Silvara keze lehullott, szemét lesütötte.
Laurana visszalépett az alacsony barlang hátuljába. Lenézett a földre, de nem látott semmit, ami felkeltette volna a figyelmét. Néhány faág, kéregszilánk, elszenesedett fadarab, egy-két kő hevert előtte... ez volt minden. Ha ez valami jelzés, elég kezdetleges. Csizmás lábának egyetlen mozdulatával szétrúgta a kő— és fadarabokat. Azután megfordult és most ő markolta meg a másik karját.
— Így — mondta nyugodt, kiegyensúlyozott hangon —, akármilyen üzenetet hagytál is a barátaidnak, nem lesz könnyű elolvasniuk!
Laurana mindenféle reakcióra kész volt a lány részérőclass="underline" haragra, a leleplezés miatti szégyenkezésre. Még az sem lepte volna meg igazán, ha Silvara rátámad, de a lány csak reszketett és könyörgő, majdnem szomorú szemmel nézett Lauranára. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy meg akar szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Megrázta a fejét, kitépte magát Laurana szorításából és kirohant a barlangból.
— Igyekezz, Laurana! — kiáltott vissza Theros szigorúan.
— Megyek már! — felelte a lány és visszanézett az üreg padlóján szétszórt törmelékre. Arra gondolt, hogy marad még egy pillanatig és jobban megnézi, de tudta, hogy nem vesztegetheti rá az időt.
Lehet, hogy túlságosan gyanakszom erre a lányra, pedig nincs is rá okom, gondolta, fölsóhajtott és kisietett a nyiláson. Azután félúton fölfelé a kapaszkodón olyan váratlanul torpant meg, hogy a sereghajtó Theros beléütközött. Még a karját is elkapta, nehogy elveszítse az egyensúlyát.
— Jól vagy? — kérdezte.
— I...igen! — válaszolta Laurana gépiesen.
— Sápadtnak látszol... észrevettél valamit?
— Nem... jól vagyok — vágta rá Laurana sietve és a hóban csúszkálva ismét nekivágott a sziklás meredélynek. Hogy micsoda bolond is volt! Micsoda bolondok voltak mindnyájan!
Lelki szemeivel újra látta, amint Silvara fölemelkedik és bundáját a sárkánygömbre ejti... miközben a gömb különös fénnyel felizzik!
Éppen a gömbről akart megkérdezni valamit a lánytól, amikor a gondolatait durván megzavarták. Egy nyílvessző süvített át a levegőn és Derek feje mellett belefúródott egy fatörzsbe.
— Elfek! Fényeskardú, rohamra! — kiáltotta a lovag és kardot rántott.
— Ne! — sikoltotta Laurana, előrerohant és megragadta kardot szorító kezét. — Nem harcolunk! Itt nem lesz gyilkolás!
— Te megőrültél! — üvöltött rá Derek. Mérgesen lerázta magáról Laurana szorítását és hátrataszította a lányt Sturm karjába.
Újabb nyílvessző zúgott el mellette.
— Igaza van! — lihegte a futva visszatérő Silvara is. — Itt nem bírhatunk el velük! El kell érnünk a hágót... ott megállíthatjuk éket.
Egy másik, jobban célzott nyílvessző megakadt Derek bőrmellvértje fölött viselt páncélingében... a lovag ingerülten söpörte félre.
— Nem úgy céloznak, hogy megöljenek — jegyezte meg Laurana, — ha azt tennék, már rég nem élnél. Menekülnünk kell, itt különben sem harcolhatnánk —.intett a sűrű erdő felé —, de a hágót megvédhetjük.
-Tedd el a fegyveredet, Derek-mondta Sturm és kihúzta saját kardját. — Különben velem kell megvívnod előbb!
— Gyáva féreg vagy, Fényeskardú — üvöltötte Derek a dühtől remegő hangon —, megfutamodsz az ellenség elől!
— Nem — válaszolta Sturm hűvösen. — A barátaim elől menekülök — és továbbra is keményen markolta fegyverét. — Indulj, Koronaőr, különben az elfek későn érkeznek ahhoz, hogy foglyul ejthessenek.
A Derek melletti fába ismét becsapódott egy nyílvessző.
A lovag haragtól eltorzult arccal visszadugta hüvelyébe a karaját, megfordult és nagy léptekkel nekivágott az ösvénynek. Előtte azonban olyan ellenségesen mérte végig Sturmot, hogy Laurana beleborzongott.
— Sturm... — szólalt meg a lány, de a lovag keményen megmarkolta a könyökét és oly sebesen terelte előre, hogy beszélgetni mód nem volt. Gyorsan kapaszkodtak fölfelé. Háta mögött hallotta, amint Theros gázol ahóban, időnként meg megáll és szikladarabokat görget le a meredélyen.
Hamarosan úgy hallatszott, mintha az egész hegyoldal lavinaként omlana alá a meredek csapáson... a nyílvesszők elmaradoztak.
— Csak egy kis időt nyertünk — lihegte a kovács, amikor utolérte Sturmot és Lauranát. — Ezzel csak átmenetileg állították meg őket.
Laurana képtelen volt megszólalni. Tüdeje égett, kékes és aranyló csillagok táncoltak a szeme előtt. De nem csak ő szenvedett: Sturm torkát is marta a hideg levegő. Szorítása elernyedt a lány karján, keze remegett. Még a bivalyerős kovács is úgy fújtatott, akár egy igásló. Egy szikla mögött belebotlott a térdelő törpébe, altit Tasslehoff próbált reménytelenül talpra ráncigálni.
— Pihennünk... kell... — lihegte Laurana sajgó torokkal. Már-már leült, amikor erős kéz ragadta meg.
— Nem! — mondta Silvara sürgetően. — Nem itt! Még egy pár lépés! Gyere... menjünk!
A vadonbeli elf-lány maga után vonszolta Lauranát.
Homályosan látta, amint Sturm végre fölcibálja a bőszen morgó és káromkodó törpét, majd Theros segítségével a hóna alá nyúl és úgy cipeli Kovát a szűk csapáson. Tasslehoff támolygott a nyomukban és még csak ahhoz sem volt ereje, hogy locsogjon.