Silvara nem válaszolt, csak megvonta a vállát és az éjfélnél is sötétebb kék szemét Lauranára vetette, aki úgy érezte, hogy az a kék, mélységesen kék tekintet kiszívja minden erejét. A lány ijesztően emlékeztette Raistlinre.
Még Gilthanas is döbbenten, aggódva nézett Silvarára.
Theros komoran és zordan állt a helyén és úgy túnt, hogy maga is kezdi osztani Laurana aggályait. De meg sem tudtak moccanni. Teljesen Silvara hatalma alatt voltak... bár nem tudták, mit művelt velük a lány. Csak álltak, földbe gyökerezett lábbal és nézték, amint a vadonbeli elf-lány odalép, ahol Laurana kimerülten ledobta a csomagját. Silvara lehajolt és kivette belőle a törött fadarabot, majd fölemelte a levegőbe.
Sturm pajzsáról a visszaverődő napfény megcsillant a haján.
— A sárkánydárda itt marad velem — mondta Silvara, majd gyorsan végignézett a megbűvölt csoporton és hozzátette: — és ti is!
7.
Sötét vándorút
Mögöttük megroppant a hó és alácsuszamlott a hegyoldalon. Fehér lepedőként hömpölygött lefelé, elzárta a szorost és eltúntette nyomaikat. Gilthanas varázs-mennydörgésének robaja még visszhangzott a levegőben... vagy talán az alágördülő sziklák dübörgése volt az? Nem lehettek biztosak benne.
A Silvara vezette társaság lassan és óvatosan haladt kelet felé a csapásokon... amennyire lehetséges volt, kerülték a havat és a sziklákon lépdeltek. Lábukat igyekeztek egymás nyomaiba illeszteni, hogy elf-üldözőik ne állapíthassák meg pontosan, hányan maradtak ebben a csoportban.
Annyira elővigyázatosak voltak, hogy Laurana már emiatt aggódott.
— Ne feledjétek, azt akarjuk, hogy megtaláljanak bennünket — mondta Silvarának, mialatt átkeltek egy sziklaszoros felső hajlatán.
— Emiatt ne izgulj... könnyűszerrel ránk találnak — válaszolta a lány.
— Mitől vagy ilyen biztos benne...? — kezdte Laurana, de a következő pillanatban megcsúszott és négykézlábra esett.
Gilthanas azonnal fölsegítette. A fájdalomtól eltorzult arccal, némán meredt Silvarára. Még Therost is beleértve, egyiküknek sem tetszett a változás, amely a vadonbeli elf-lányban végbement, mióta elváltak a lovagoktól, de más választás híján követniük kellett őt.
— Azért, mert tudják, hová igyekszünk — felelte Silvara. — Bölcs voltál a barlangban, amikor rájöttél, hogy jelet hagytam nekik... Valóban azt tettem, de szerencsére nem találtad meg. A gallyak alatt, amelyeket voltál szíves olyan ügyesen szétrúgni, rajzoltam nekik egy kis térképet.
Amikor megtalálják, azt gondolják majd, hogy nektek akartam megmutatni a ránk váró utat... Te tetted hihetővé számukra az egészet, Laurana. – Hangja kihívóan csengett, amíg nem találkozott Gilthanas pillantásával. De ekkor az elf-lord haragos arccal elfordult. Silvara hangja megbicsaklott, már-már könyörgött: — Szándékosan tettem... jó szándékkal. Abban a pillanatban, ahogy megláttam azokat a nyomokat, rögtön megértettem, hogy szét kell válnunk... kérlek, higgyetek nekem!
— És mi a helyzet a sárkánygömbbel, azzal mit csináltál? — kérdezte Laurana szigorúan.
— Se...semmit — dadogta Silvara —, könyörgöm, bízzatok bennem!
— Ugyan miért? — kérdezte Laurana ridegen.
— Nem ártottam nektek semmivel... — kezdte Silvara.
— Hacsak nem küldted a lovagokat a sárkánygömbbel együtt halálos csapdába! — kiáltotta Laurana.
— Neem! — tördelte Silvara a kezét. — Nem tettem! Higgyetek nekem! Biztonságban lesznek. Végig ez volt a tervem! A sárkánygömbnek semmi baja sem eshet! És mindenekelőtt, nem kerülhet az elfek kezébe... pontosan ezért küldtem el velük, és ezért segítettelek benneteket is a szökésben! — Ezzel körülnézett és úgy szimatolt bele a levegőbe, mint valami állat. — Gyerünk! Máris túl soká vesztegeltünk itt.
— Már ha egyáltalán veled megyünk! — szólalt meg nyersen Gilthanas. — Mit tudsz egyáltalán a sárkánygömbről?
— Ne kérdezd! — felelte Silvara hirtelen elmélyülő és szomorúvá váló hangon. Kék szeme olyan szeretettel mélyedt Gilthanas tekintetébe, hogy a férfi kénytelen volt elfordulni tőle. Megrázta a fejét és erővel elkerülte a lány pillantását. Silvara belékapaszkodott: — Kérlek, shalori, kedvesem, higgy nekem! Emlékezz rá, miről beszéltünk, ott... a tónál Azt mondtad, azért kell megtenned mindezt... megtagadnod a népedet, vállalnod a kiközösítést, mert valami más, nagy hit él a szívedben. Én azt mondtam erre, hogy értem és én ugyanazt teszem. Hát nem hittél nekem?
Gilthanas egy pillanatig csak állt, lehajtott fejjel. — Hittem neked — mondta végül csöndesen. Odalépett, magához vonta a lányt és megcsókolta ezüst haját. — Veled megyünk... gyertek, Laurana! — Átkarolták egymást és nekivágtak a mély hónak.
Laurana üres szemmel nézett a többiekre... azok kerülték a pillantását. Végül Theros lépett oda hozzá.
— Én már csaknem ötven éve élek ezen a világon, ifjú hölgy — mondta kedvesen. — Nektek, elfeknek ez nem hosszú idő, jól tudom. De mi, emberek, valóban megéljük ezeket az éveket, nem csupán hagyjuk leperegni őket... és csak annyit mondhatok, hogy ez a lány olyan őszintén szereti a fivéredet, ahogy én még nem láttam szeretni senkit. És a bátyád is szereti ót. Ilyen szerelem nem szülhet rosszat. Csupán a szerelmük miatt is követem őket, akár a sárkány torkába is.
Ezzel a kovács a távolodók után indult.
— Úgy elfagyott a lábam, hogy én is velük megyek még a sárkány torkába is, ha az fölmelegíti a talpamat —jelentette ki Kova a dermedt földhöz csapkodva a csizmáját.
— No, gyerünk... menjünk már! — megragadta a surranót és magával vonszolta a kovács után.
Laurana ott maradt egyedül.. tisztában volt vele, hogy neki is mennie kell, nincs más választása. Szeretett volna hinni Theros szavaiban. Valamikor biztos volt benne, hogy a világot valóban ez viszi előbbre, de most már tudta, hogy sok minden, amiben hitt, hamisnak bizonyult. Miért éppen a szerelem lenne kivétel?
Már nem tudott másra gondolni, csak a sárkánygömb kavargó színeinek forgatagára.
Lauranáék kelet felé törtek előre, bele a sűrűsödő éjszakába. Miután leereszkedtek a magas hágóról, könnyebben lélegeztek már. A fagyos sziklák átadták a helyüket amegtépázott fenyőknek, aztán hamarosan ismét körülölelte őket, a sűrű erdő. Silvara magabiztosan vezette be őket egy ködborftotta völgybe.
A vadonbeli elf-lány többé egyáltalán nem törődött a nyomaik eltakarításával. Egyetlen dologra ügyelt: hogy siessenek. Úgy hajszolta a csapatot, mintha a lemenő nappal versenyezne. Amikor teljesen besötétedett, lerogytak a fák tövébe, ahhoz is fáradtan, hogy egyenek valamit.
De Silvara csak pár órányi, nyugtalan, keserves alvást engedélyezett nekik. Amikor feljött a már csaknem teli ezüst és vörös hold, fölverte a kimerült társaságot.
Ha valamelyikük elcsigázottan megkérdezte, miért sietnek annyira, csak azt válaszolta. — Közel vannak már. Nagyon közel!
Tisztában voltak vele, hogy az elfekre gondol, bár Laurana már régen nem érezte maguk mögött a sötét árnyakat.
Földerengett a hajnal, de fénye olyan sűrű ködrétegen át szivárgott, hogy Tassnak szinte kedve támadt belemarkolni és valamelyik szütyőjébe gyömöszölni belőle egy darabot. Szorosan egymás közelében haladtak, néha még a kezüket is egymásébakulcsolták, hogy el ne szakadjanak.
A levegő kissé fölmelegedett. Levetették a hótól átnedvesedett, súlyos köpönyegeiket, úgy bukdácsoltak tovább a ködből előbukkanó ösvényen. Silvara ment legelői... egyetlen kapaszkodójuk az a ezüst hajáról visszaverődő halovány fény volt.