Végül a talaj kisimult a lábuk alatt, a fák megritkultak és a tél hidegétől megbarnult füvön vonultak tovább. Bár egyikük sem látott néhány lábnyinál messzebb a szürke ködben, mégis az volt az érzésük, hogy tágas tisztásra értek.
— Ez a Ködlepte Völgy — válaszolta Silvara ismételt kérdéseikre. — Sok évvel ezelőtt, még az Összeomlást megelőzően... sokak szerint ez volt az egyik legszebb hely Krynn fbldjén.
— Talán még most is szép — dörmögte Kova —, ha láthatnánk ezen a ködtengeren át.
— Nem,— sóhajtotta Silvara búsan —, mint oly sok minden ezen a világon, e völgy szépsége is semmivé vált. Az itteni vár valaha úgy lebegett a pára fölött, mintha egy felhő tetején ülne. A fölkelő nap rózsaszínre festette a párát... déltájra pedig szétkergette és akkor a vár égigérő tornyai mérföldekre ellátszottak. Este azután visszatért a köd és takaróként borult a várra. Éjszaka a vörös és az ezüst hold sejtelmesen világította meg a környéket. Zarándokok jöttek Krynn minden vidékéről, hogy megcsodálhassák ezt a ... itt Silvara hirtelen elhallgatott. — Szóval, itt táborozunk le éjszakára.
— Miféle zarándokok? — kérdezte Laurana és ledobta a csomagját.
— Nem tudom — vonta meg a vállát Silvara —, és elfordította a fejét. — Ez csak az én népem egyik legendája... lehet, hogy nem is igaz. Csak az biztos, hogy mostanában nem jön már ide senki.
Hazudik — gondolta Laurana —, de nem szólt semmit.
Túl fáradt volt hozzá, hogy ilyesmivel törődjön. Még Silvara halk, visszafogott hangja is túl erősnek és bántónak hatott a sejtelmes csöndben. Némán teregették szét takaróikat, vacsorájukat is szótlanul költötték eclass="underline" étvágytalanul rágcsálták a csomagjaikból előhúzott szárított gyümölcsöt.
Még a surranó is gyanúsan csöndes volt. A köd nyomasztotta, szinte a földhöz préselte őket. Az egyetlen zaj, amit hallottak, a lecsapódó pára csöpögése volt az erdő avarszőnyegén.
— Most aludjatok — mondta Silvara halkan és Gilthanas mellé terítette a takaróját —, mert indulnunk kell, mihelyst az ezüst hold delelőjére ér.
— Ugyan, mit számít, mikor ér oda, úgysem látjuk — ásított nagyot a surranó.— Akkor is indulnunk kell... majd én fölébresztelek benneteket.
— Amikor Sancristből visszatérünk... a Fehér Kő Tanácsának ülése után... összeházasodunk— suttogta Gilthanas Silvarának, akivel közös takaró alá bújtak.
A lány megremegett a karjai között, hosszú haja végigsiklott Gilthanas arcán... de nem válaszolt férfi mosolyogva. — Atyámtól nem kell tartanod — suttogta mosolyogva és megsimogatta a sötétben is fénylő tincseket. — Egy darabig dühös lesz és morcos, de én csak a másodszülöttje vagyok... senki sem foglalkozik az én sorsommal. Porthios majd lármázik és dühöng, de majdcsak megnyugszik... mi meg nem törődünk vele. Nem is kell együtt élnünk a népemmel. Azt nem tudom, hogy jövök majd ki a tieiddel, de majd beletanulok valahogy. Egész jól bánok az íjjal... és azt szeretném, hogy a gyerekeink a vadonban nőjenek föl, szabadon, boldogan... Mi az, Silvara... miért sírsz?
Gilthanas magához szorította kedvesét, aki a vállába temette az arcát és keservesen zokogott. — Ugyan, ugyansuttogta halkan és boldogan mosolygott a sötétben. A nők olyan különös teretmények... vajon mi rosszat mondhatott neki? — Csitt, Silvara —mormolta —, minden rendbenlesz. — Gilthanas elaludt és az erdőben viháncoló, ezüsthajú gyerekekkel álmodott.
— Itt az idő, indulnunk kell!
Laurana érezte, hogy egy kéz megrázza a vállát. Ijesztő, üres álmából fölriadva nem is fogta föl igazán, hogy a vadonbeli elf-lány hajol fölé.
— Máris ébresztem a többieket — suttogta Silvara és eltűnt a homályban.
Laurana fáradtabbnak érezte magát, mintha nem is aludt volna, gépiesen összeszedte a holmiját és reszketve várakozott a sötétben. Hallotta, amint mellette fölmordul a törpe. A dermesztő nedvességtől sajogtak Kova ízületei.
Ez az út különösen gyötrelmes lehet a számára, döbbent rá Laurana. Hiszen mennyi is... csaknem százötven éves! Tekintélyes kor egy törpe számára. Még az arca is valahogy kifakult a tengeribetegségtől. Bozontos szakállától alig látható ajka kékes színben játszott és néha a mellére szorította a kezét. De mindig fennen hangoztatta, hogy jól van és derekasan kitartott a többiekkel.
— Vigyázat! — kiáltott föl Tass. Éles hangja kísértetiesen rikoltott a ködben és határozottan úgy érezte, hogy megzavart valamit. — Bocsánat — csiripelte utána. — Nézd csak — mondta Kovának —,egészen olyan, mint vala;ni templom!
— Csak fogd be a szád és igyekezz tovább! — mordult rá a törpe.
Föllobbant egy fáklya és a társaság meglepetten nézte a Silvara kezéből szétáradó fényt.
— Kell egy kis fény — mondta a lány, mielőtt bárki tiltakozhatott volna. Ez a völgy teljesen zárt. Valamikor régen két kijárata is volt: az egyik az emberek földjére vezetett, ahol a lovagok tábora is van, a másik meg az óriások országába vitt. Mindkettő elzáródott az Összeomláskor. Semmitől sem kell tartanotok... olyan úton vezettelek ide, amelyet egyedül én ismerek.
— No meg a néped — emlékeztette Laurana élesen.
— I...igen, a népem — suttogta Silvara és Laurana meglepetten látta, hogy egészen elsápad.
— Mégis, hova vezetsz bennünket? — firtatta.
— Hamarosan meglátod... egy órán belül ott leszünk.
A társaság összenézett, majd egy emberként Laurana felé fordult.
Ó, hogy a..., gondolta magában. — Ne tőlem várjátok a választ! — mondta indulatosan. — Mégis, mit akartok? Hogy eltévedjünk ebben a ködben...
— Nem árullak el — mormolta Silvara csüggedten. — Kérlek, csak még egy kicsit bízzatok bennem!
— Vezess hát — suttogta Laurana fáradtan —, követünk!
A ködfal mintha még szorosabbra zárult volna körülöttük, s végül Silvara fáklyáján kívül semmi sem törte meg a sötétséget.
Egyiküknek sem volt sejtelme róla, merre haladnak. A terep semmit sem változott. Magas fűben gázoltak előre, a fák teljesen elmaradtak. Olykor-olykor egy-egy nagyobb sziklatömb bukkant elő a homályból, de ez volt minden.
Semmi nyoma nem volt éji madaraknak vagy vadállatoknak. Menet közben valamiféle nyugtalanító érzés kerítette mindannyiukat a hatalmába, megszaporázták a lépteiket és igyekeztek a fáklya fénykörén belül maradni.Hirtelen Silvara megtorpant – Megérkeztünk — mondta, és a magasba emelte a fáklyát.
A fény belehasított a ködbe... valami homályos tárgyat láttak maguk előtt. Eleinte csak olyan halványan bontakozott ki a homályból, hogy nem fogták föl, mi az.
Silvara közelebb lépett hozzá. Kíváncsian és mégis félelemmel követték.
Ekkor az éjszaka csöndjét valami zubogó hang törte meg, mintha víz fortyogna egy hatalmas üstben. A pára még sűrűbbé vált, a levegő meleg lett ás fojtogató.
— Hőforrások! — jött rá hirtelen Theros. — Hát persze! Ez a magyarázat az állandó ködre. És az a sötét valami ott...
— A híd, amely átvezet fölöttük — fejezte be Silvara és a fáklya fényét a völgy mélyén sustorgó, meleg párát lehelő csermelyek fölött átívelő, nedvesen csillogó kőhídra irányította.
— És ezen kellene átkelnünk?! — kiáltott föl Kova és rémülten bámult le a fekete, bugyborékoló vízre. — Méghogy ezen végigmenjünk...