— „Átjáró Hídnak" nevezik — mondta Silvara.
A törpe egyetlen fojtott hördüléssel válaszolt.
Az Átjáró Híd hosszú, enyhén ívelt fehér márványépítmény volt.
Két oldalt... élethú szobrokként kifaragva... lovagok hosszú sora masírozott át rajta a zubogó, fortyogó patak fölött. A merész ív legmagasabb pontját nem láthatták a sűrűn gomolygó párában. A híd öreg volt, olyan régi, hogy még a köveit tisztelettel megtapogató Kova sem tudta megállapítani, kik építhették. Az biztos, hogy nem emberek, sem elfek és még csak nem is törpék. Vajon ki végezhetett ilyen tökéletes munkát?
Aztán észerevette, hogy nincs korlátja... a híd egyetlen csúszós, csillogd márványív volt, amely az odalent vastag párát lehelő víz fölött ívelt át.
— Ezen nem tudunk átkelni — jelentette ki Laurana reszkető hangon. — Egyszóval csapdába estünk...
— De igenis átkelhetünk — mondta Silvara —, mivel iderendeltek bennünket!
— Iderendeltek — ismételte meg Laurana elképedve —, de kik... és miért?
— Várjatok! — utasította őket Silvara.
Vártak hát.. úgysem tehettek volna semmi mást Csak álltak ott, szemüket meresztették a fáklya gyér fényében, de nem láttak mást, csak a patakokból felhömpölygő párát... nem hallottak mást, csak a víz zubogását.
— Elérkezett Solinari ideje — kiáltotta váratlanul Silvara és karját meglendítve belehajította a fáklyát a hőforrásba.
Bezárult körülöttük a sötétség... ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz. úgy érezték, mintha a fénnyel együtt maga Silvara is elenyészett volna. Gilthanas a vadonbeli elf-lány nevét kiáltotta, de nem jött rá semmi válasz.
A pára ekkor ezüstösen fölfénylett. Ismét láttak és egyszerre meglátták Silvarát is: sötét, homályos árnyékként lebegett acsillogóködfiiggyöny előtt. A hídfő közelében állt és fölfelé nézett az égre. Lassan fölemelte a kezét, mire a pára kettévált. A többiek is fölnéztek ekkor és látták, hogy apára úgy húzódik szét, mintha karcsú ujjak nyitottak volna rajta rést, amelyen át a csillagos égről leragyog rájuk az ezüst telihold.
Silvara valami különös szavakat mormolt, mire a holdfény körülnyalábolta őt, ezüstben fürösztötte karcsú alakját. A holdvilág végigszántott a zubogó vizen, ezüst táncot lejtett apró hullámain.. végigsuhant a márványhídon, életet lehelve a lovagokba, aludták örök útjukat rótták a gőzölgő forrás fölött.
De nem ez a gyönyörű látvány kényszerítette a társaság tagjait arra, hogy megfogják egymás kezét és szorosan közelebb húzódjanak egymáshoz. Nem a holdfény volt az, amitől Kova, életének legájtatosabb hangján ismételgette Reorx nevét. Nem ez okozta, hogy Laurana könnybe lábadó szemmel a bátyja vállára hajtsa a fejét és nem ez késztette Gilthanast, hogy szorosan magához ölelje húgát, miközben eltöltötte a félelem, a csodálat és a mélységes tisztelet érzése.
Egy sárkány alakja tornyosult fölébük, olyan hatalma san, hogy látszólag a holdat is lesöpörhette volna fejével az égről, hegynyi sziklából kifaragott teste ezüstösen villant meg Solinari fényében.
— Hol vagyunk? — kérdezte Laurana fojtott hangon. — Mi ez a csodálatos hely?
— Miután végigmentek az Átjáró Hídon, ott álltok majd az Ezüst Sárkány emlékműve előtt — válaszolta Silvara csöndesen. — Az őrzi Huma, Solamnia lovagja sírját.
8.
Huma sírja
Solinari sugaraiban az Átjáró Híd úgy csillogott a Ködlepte Völgy zugobó hőforrásai fölött, mint egy ezüstfonálra fűzött hosszú gyöngysor.
— Ne féljetek! — ismételte meg Silvara. — Az átkelés csak azok számára nehéz, akik gonosz szándékkal közelednek a szent sírhoz.
De szavai nem győzték meg a társaságot. Félelemtől reszketve mentek föl a hídhoz vezető lépcsőn. Azután, tétován ráléptek a források gázétól nedvesen csillogó, meredek ívű márványfelületre. Silvara haladt legelől, könnyed, biztos léptekkel. A többiek óvatosan követték a híd kellős közepén haladva.
Szemben velük, a túlsó oldalon az égig tornyosult a sziklasárkány. Bár tudták, hogy a lábuk alá kell nézniök, úgy érezték, hogy képtelenek levenni róla a szemüket. Gyakran meg kellett állniok, hogy ámulattal fölnézzenek rá, miközben a forrásvíz szakadatlanul zubogott és bugyborékolt alattuk.
— Hmm... fogadjunk, hogy ez a víz olyan forró, hogy akár még húst is főzhetnénk benne — dünnyögte Tasslehoff. A híd ívének legmagasabb pontján hasra feküdt, úgy meresztette a szemét a mélységbe.
— Ab ...ban én is fo... fogadnék, hogy te megf...főnél benne — dadogta a holtra rémült törpe és továbbmászott négykézláb.
— Figyelj csak, Kova! Idenézz! Akadt itt a zsákomban egy darab hús... kössünk rá valami madzagot és lógassuk bele a vízbe, aztán...
— Mozdulj már tovább! — bődült rá Kova, mire Tass fölsóhajtott és visszakötözte a zsákja száját.
— Melletted aztán nincs semmiféle szórakozás — méltatlankodott, miközben nadrágféken lesiklott az ív túlsó oldalán.
Rajta kívül mindenki számára gyötrelmes volt az átkelés és hatalmas k8 esett le a szívlikról, amikor végre szilárd talajra értek a síkos márványhíd végénél.
Útközben egy szót sem szóltak Silvarához, csak arra figyeltek, hogy élve átjussanak az Átjáró Hídján. Amikor viszont végre átértek, Laurana volt az első, aki megszólalt.
— Miért hoztál ide bennünket?
— Még most sem bízol bennem? — kérdezte Silvara szomorúan.
Laurana elbizonytalanodott... még egyszer fölnézett a hatalmas kősárkányra, amelynek feje köré a csillagok fontak koszorút. Szikla szája néma kiáltásra nyflt, ékkő szeme vészesen csillogott. Készárnyait egyenesen a sziklafalból vésték ki. Egyik mellső kőlábát előrenyújtotta... olyan vastag volt, mint száz nyárfatörzs együttvéve.
— Elküldöd a sárkánygömböt, aztán idevezetsz bennünket egy sárkány emlékére emelt szoborhoz! — mondta Laurana egy pillanat múlva, megbicsakló hangon. — Mondd, mire gondolhatnék? Végül ide kalauzolsz bennünket, erre a helyre, amelyet Huma sírjának nevezel! Még azt sem tudhatjuk biztosan, valóban élt-e Huma vagy csak afféle legenda szülötte! Mi a bizonyítéka, hogy ez itt a nyugvóhelye? Vajon a teste itt van?
— N... nincs — csuklott el Silvara hangja. — A testének nyoma veszett, mint a...
— Mint a micsodának?
— Mint a dárdájának... a Sárkánydárdának, amellyel legyőzte a Minden Színű és mégis Színtelen Sárkányt. — Silvara fölsóhajtott és lehajtotta a fejét. — Gyertek már beljebb — könyörgött-, pihenjünk meg itt éjszakára. Reggel majd mindenre fény derül... ígérem!
— Nem hiszem... — kezdte Laurana.
— Bemegyünk! — jelentette ki határozottan Gilthanas. — Úgy viselkedsz, Laurana, mint egy elkényeztetett kölyök. Miért sodorna veszedelembe bennünket Silvara? Ha valóban lenne itt egy eleven sárkány, biztosan egész Ergoth szigetén tudnának róla! És már régen mindenkit el is pusztíthatott volna a szigeten. Én nem érzek semmi gonoszságot ezen a helyen, csak mélységes és ősi békességet. Mellesleg kiváló rejtekhely. Az elfek hamarosan megtudják, hogy a sárkánygömb biztonságban megérkezett Sancristba. Akkor fölhagynak az üldözéssel és mi szabadon eltávozhatunk. Nem így van, Silvara? Hát nem ezért vezettél el ide bennünket?
— De igen — suttogta halkan a lány —, ez volt a tervem. Most pedig gyertek, jöjjetek gyorsan, míg fönn van az ezüst hold. Ide csak addig léphetünk be!