Gilthanas megfogta Silvara kezét és együtt hatoltak be a vibráló, ezüstszínű ködbe. Tass a körülötte vadul kalimpáló szütyőivel megelőzte őket. Kova és Theros lassabban ballagott utánuk, majd Laurana zárta a sort elgondolkodva. Az ő félelmeit nem oszlatta el Gilthanas lelkes magyarázata, sem Silvara vonakodó egyetértése. De nem volt más hely, ahová mehetett volna és... ezt magában azért elismerte... roppant kíváncsi is volt a helyre.
A hídnak ezen az oldalán zsenge fú nőtt, amelyen megült a pára. Amint a sárkányszobor felé közeledtek, a talaj kissé emelkedni kezdett. Hirtelen a társaságot jó messzire megelőző Tasslehoff kiáltását hallották meg a ködfüggöny mögül.
— Raistlin! — hallatszott a rémült, fojtott visítás. — Óriássá változott.
A surranó teljesen meghibbant — morogta Kova sötét elégedettséggel —, mindig tudtam, hogy ez lesz a vége...
Közelebb rohantak, és ekkor meglátták, amint Tass föl-le ugrál és élénken mutogat valamire. Zihálva torpantak meg mellette.
— Reorx szakállára! — nyögte döbbenten Kova. — Ez tényleg Raistlin!
A gomolygó párából jó kilenc lábnyira magasodott ki előttük egy, az ifjú mágusra megszólalásig hasonló kőszobor. Arca, akárcsak az övé, kesernyésen cinikus volt, mélyen ülő szemének pupillája homokóra alakú.
— És ott van Caramon! — rikoltotta Tass.
Pár lépéssel odébb állt a varázsló ikertestvérének hatalmas szobra.
— És Tanis... — suttogta Laurana a félelemtől reszketve —, miféle gonosz varázslat ez?
— Nem gonosz — suttogta Silvara —, hacsak nem gonosz szándékkal közelíti meg valaki ezt a helyet. Ha így lenne, a legádázabb ellenségeiteket ábrázolnák azok a szobrok.
Az általuk keltett félelem és rettegés nem engedne tovább benneteket. De lám, ti a barátaitokat látjátok bennük, nyugodtan jöjjetek tehát.
— Én ugyan nem sorolnám Raistlint a legjobb barátaim közé — dörmögte Kova.
— Én sem — tette hozzá Laurana és vonakodva osont el a varázsló hideg szobra mellett. A mágus obszidián köpönyege feketén csillogott a két hold fényében. Laurana világosan visszaemlékezett silvanesti lázálmára és megrázkódott, amikor a barátaira oly ilyesztően hasonlító kőszobrok gyűrűjébe lépett. A térség közepén kis templomocska állt.
Az egyszerű, négyszögletes épület ragyogó, nyolcszögű lépcsősor tetején emelkedett. Szintén obszidiánból készült,és fekete tömege sejtelmesen csillogott az állandó köd nedvességétbl. A köbe vésett lovagok, amelyeket, mintha alig pár napja faragtak volna ki, sárkánydárdát tartottak a kezükben és hatalmas szörnyetegekre támadtak. A dermedt halálba merevedő sárkányok szája néma üvöltésre nyílt, amint testüket átjárták a kecses dárdahegyek.
— Ebben a templomban helyezték örök nyugalomra Huma tetemét — mondta Silvara, miközben fölvezette őket a lépcsőn.
A lány érintésére a hideg, bronz ajtószárnyak némán elfordultak a sarokvasakon. A csapat tagjai tétován megálltak az oszlopos épületet körülölelő lépcsősor tetején.
Gilthanas helyesen mondta: nem áradt erről a helyről semmi gonoszság. Lauranának hirtelen az eszébe jutottak a királyi gárda kriptái a Sla-Morf úton, és az a félelem, amelyet a halott királyuk örök nyugalmát őrző élő-holt testőrök árasztottak magukból Kith-Kanan sírkamrája előtt. Ebben a templomban viszont csak a társai elvesztése fölötti szomorúságot érezte, amin enyhített valamelyest a dicső győzelem tudata... a szörnyű áron megnyert csata, amely végül is örök békességhez és édes nyugalomhoz juttatta a hőst.
Laurana hirtelen úgy érezte, hogy a ránehezülő teher csökken, a szíve megkönnyebbül. Önnön szomorúsága és vesztesége valahogy kisebbnek túnt ezen a helyen, inkább győzelmeinek dicsőséges pillanatai jutottak az eszébe. Lassan, egyenként valamennyien beléptek a sírkamrába.
A bronzkapu becsapódott mögöttük, ott álltak a teljes sötétségben.
Hirtelen fény gyulladt... Silvara egy, bizonyára a falról leemelt fáklyát tartott a kezében. Laurana egy pillanatra elgondolkodott fölötte, vajon hogyan gyújtotta meg? A hétköznapi kérdésről azonban rögtön megfeledkezett, ahogy ámuló szemmel körülnézett a helyiségben.
Teljesen üres volt, csak a közepén magasodott egy obszidiánból épült ravatal, amelyet lovagok finoman kifaragott szoboralakjai tartottak, de a teteje, ahol Huma tetemének kellett volna feküdnie, üres volt. A ravatal lábánál egy ősrégi pajzs hevert, mellette pedig egy Sturméhoz hasonló kard. A társaság némán nézte a két tárgyat.
E szomorú hely meggyalázása lett volna, ha most bármelyikük is megszólal, és egyikük sem nyúlt a fegyverekhez... még Tasslehoff sem.
— Szeretném, ha Sturin itt lehetne — suttogta végül Laurana és amint körülnézett, könnyek szöktek a szemébe. — Ennek valóban Huma végső nyughelyének kell lennie... de... — semmiféle magyarázatot nem talált a lelkébe lassan belopakodó nyugtalanságra. Nem félelem volt az, inkább olyasféle érzés, amely akkor tört rá, amikor beléptek a völgybe... valami belső figyelmeztetés.
Silvara több fáklyát is meggyújtott a falakon, miután a társaság tagjai túlléptek a ravatalon és kíváncsian körülnéztek a kriptában. Maga az emelvény középen állt, a falak mentén pedig faragott kbpadok húzódtak, bizonyára a gyászolók számára, hogy azokon ülve róhassák le kegyeletüket a nagy halott előtt. A távolabbi sarokban kis oltárféle állt. Maga a helyiség nem volt nagy. Az oltár kőfelületébe a lovagrendek jeleit faragták: a rózsát, a koronát és a viharmadarat. Tetején kiszáradt rózsaszirmok és különböző füvek hevertek, illatuk még most, sok száz év elmúltával is betöltöyte a helyiséget. Az oltár alatt, a kőpadló mélyedésébe illesztve nagyméretű vastálca pihent.
Laurana épp a tálcát szemlélte érdeklődben, amikor Theros lépett oda hozzá.
— Mit gondolsz, mi lehet az ott — kérdezte a lány —, talán valami kút?
— Nézzük meg! — suttogta a kovács. Lehajolt, hatalmas ezüst kezével fölhajtotta a korong közepén lévő gyűrűt, megmarkolta és rántott egyet rajta. Nem történt semmi.
Theros most már mindkét kezével megragadta a gyűrűt és teljes erejéből fölfelé húzta megint. A vasfedő dörgő hangon felnyögött és olyan csikorgással csúszott végig a kőpadlón, hogy a fülük is belesajdult.
— Mit műveltetek? — pattant oda hozzájuk Silvara, aki eddig a ravatal mellett állt és szomorúan nézte annak hatalmas tömegét.
Theros meglepetten egyenesedett föl a fülsértően éles hang hallatán. Laurana önkéntelenül hátratántorodott a padlóban föltáruló sötét nyílásból. Mindketten Silvarára meredtek.
— Ne menjetek a közelébe! — figyelmeztette őket a lány remegő hangon. — Maradjatok távolabbi Nagyon veszélyes!
— Honnan tudod?
Az ijedtségből magához térő Laurana hangja hidegen csattant. — Hiszen évszázadok óta nem járt itt senki... vagy tán igen?
— Nem — felelte Silvara és beharapta az ajkát —, én... én is csak a népem legendáiból tudom.
Laurana nem törődött a másik figyelmeztetésével, a nyíláshoz lépett és letekintett a mélybe. Vaksötét volt odalenn. Még a Kova által a falról leemelt fáklya fényében sem látszott semmi. Enyhén dohos szag áradt a nyílásból, de ez volt minden.
— Én nem hiszem, hogy kút lenne — csipogta Tass, miközben odatolakodott, hogy belenézzen.
— Gyertek el onnan, kérlekl — könyörgött Silvara.
— Igaza van, kis enyveskezűm — dörögte Theros és a grabancánál fogva elvonszolta Tasst a lyuktól. — Ha netán belepottyansz, még utóbb a világ túlsó oldalán bukkansz elő legközelebb.