— Valóban? — kérdezte Tasslehoff elakadó lélegzettel. — Tényleg átesnék rajta a világ másik oldalára? Kíváncsi vagyok, milyen érzés lenne. Ott is mindenféle népek élnek... amilyenek mi vagyunk?
— Remélhetőleg nem olyanok, mint a surranók! — dörmögte Kova. — Vagy ha igen, mostanra biztosan már mind kipusztultak a hülyeségtől. Egyébként mindenki tudja, hogy a világ Reorx üllőjén hever. Aki oda átzuhan, menten a kalapácsütései és a világ közé szorul, amelyet még máig is kovácsol. Még hogy népek élnének odaát! — fortyogott a törpe, miközben nézte, hogy a kovács sikertelenül próbálkozik a tető visszahelyezésével. Tasslehoff még mindig kíváncsian lesett a nyílásba. Theros végül föladta a küzdelmet, de olyan szigorú pillantást vetett a surranóra, hogy az végre eloldalgott a lyuktól, a ravatalhoz sétált és mohó szemmel méregette, a lábánál heverő kardot és pajzsot.
Kova megcibálta Laurana ruhájának ujját.
— Mi van? —kérdezte a lány szórakozottan... a gondolatai valahol egészen másutt kalandoztak.
— Én értek a kőműves munkához — suttogta halkan a törpe —, és ezzel itt valami nincs rendben. — Egy pillanatra elhallgatott, hogy meggyőződjön róla, nem neveti-e ki.
Laurana, de a lány komolyan figyelt rá. — A kriptát és a szobrokat odakint emberek készítették. Nagyon régi munka...
— Elég régi ahhoz, hogy tényleg Huma sírja lehessen? — kérdezte Laurana.
— A legutolsó kődarabig — bólogatott Kova. — De azt a hatalmas szörnyeteget odakint — mutatott a gigászi sziklasárkány felé — nem ember, nem elf, de még csak nem is törpe keze faragta. — Laurana értetlenül pislogott — — És az még öregebb — vált egészen fojtottá Kova suttogása. — Olyan régi, hogy hozzá képest ez itt — mutatott körbe a helyiségen — egészen új.
Laurana kezdte fölfogni, miről beszél. Kova, amint meglátta tágra nyíló szemét, lassan, ünnepélyesen bólintott
— Olyan kétlábú lény nem tapossa Krynn földjét, amely azt a sziklaoldalt úgy kifaraghatta volna
— Valami irgalmatlanul erős lénynek kellett lennie — mondta elgondolkodva Laurana —, és hatalmas méretűnek..
— És szárnyasnak...
És szárnyasnak — ismételte meg Laurana. — Hirtelen elhallgatott és az ereiben megfagyott a vér, amint különös szavakat hallott fölcsendülni a háta mögött... varázsigéket!
— Ne! — kiáltotta és ösztönösen fölemelte a kezét, hogy elhárítsa magától a varázslatot, bár tudta, hogy igyekezete teljesen hiábavaló.
Silvara az oltár előtt állt, tenyerébe gyújtötte a rózsa szirmokat és halkan mormolta a mágikus szavakat.
Laurana küzdött a tudatára telepedő búvös álmosság ellen. Lassan térdre hullott, a kőpadba kapaszkodott a fal mellett és némán szidta magát az ostobaságáért. Amint fölnézett, látta, hogy Theros megtántorodik, Gilthanas pedig a földre hanyatlik. Mellette a törpe már javában horkolt, amikor lehuppant a padra.
Laurana valami csattanó hangot hallott, mint amikor egy pajzs ütődik a kőpadlóhoz, azután a levegőt teljesen betöltötte a rózsaillat.
9.
A surranó meglepő fölfedezése
Tasslehoff is meghallotta Silvara bűvös kántálását. Amint rájött, hogy varázsige szövődik a dallamos szavakból, ösztönösen belekapaszkodott a ravatalhoz támasztott pajzs szélébe és megrántotta.
A súlyos pajzs ráborult, pengő csattanással esett a padlóra, és maga alá temette a surranót. Tasslehoffnak egy porcikája sem látszott ki alóla.
Mozdulatlanul lapult fedője alatt, mígmeg nem győződött róla, hogy Silvara végzett a varázsigével. Még azután is feszülten várakozott pár pillanatig: nem változik-e békává, nem lobban-e lángra vagy nem történik-e vele valami más, hasonlóan izgalmas dolog. De legnagyobb csalódására nem történt semmi ilyesmi. Már Silvara kántálását sem hallotta. Végül megunta, hogy csak úgy heverjen a sötétben, a hideg kőpadlón és egy lehulló tollpihénél is csöndesebben előbújt a nehéz pajzs alól.
Mindegyik barátja mélyen aludt! Tehát ez volt a varázslat célja! De hová lett Silvara? Elment valahová, hogy egy rémítő szörnyeteggel térjen vissza, amely majd fölfalja őket?
Tass óvatosan fölemelte a fejét és kikukucskált a ravatal tetejére. Legnagyobb megdöbbenésére megpillantotta a lányt, amint a sírkamra bejárata mellett kuporog. Tass csak annyit látott, hogy Silvara előre-hátra billeg és halk, nyögdécselő hangokat hallat.
— Ugyan, hogy csinálhatnám végig? — hallotta Tass, amint magában beszél. — Elhoztam őket ide! Ez nem elég? Nem! — rázta meg a fejét kétségbeesetten. — Nem, a gömböt elküldtem... ők nem tudják, hogyan kell használni. Meg kell törnöm a fogadalmat. Úgy van nővér, ahogy te mondtad... a választás joga az enyém. De nagyon nehéz! Szeretem őt...
Silvara zokogott, magában motyogott, mint egy megszállott és fejét a térdére hajtotta. A melegszívű surranó még sohasem látott ekkora bánatot, és vágyakozott rá, hogy megvigasztalhassa a lányt. Ekkor azonban rájött, hogy amit az ott duruzsol magában, semmi jót sem jelenthet.
„Nehéz a választás... megszegni a fogadalmat..."
Nem, gondolta magában Tass, helyesebb, ha valahogyan elszelelek innen, még niielőtt rájön, hogy rajtam nem fogott a varázsigéje.
Silvara azonban elállta előle a kripta bejáratát. Talán elosonhatna mellette... De Tass megrázta a fejét. Túlságosan kockázatos...
A nyílás! Vidult föl hirtelen. Különben is alaposabban ki akarta kémlelni. Csak abban reménykedett, hogy még mindig nyitva lesz.
A surranó lábujjhegyen megkerülte a ravatalt és odaosont az oltárhoz. Ott volt a lyuk... szélesen tátongott. Előtte hevert Theros és fejét ezüst karjára hajtva édesdeden aludt. Tass hátrapillantott Silvarára és óvatosan a nyílás széléhez húzódott.
Egész biztosan sokkal jobb búvóhely annál, mint ahol most van. Lépcső ugyan nem vezetett lefelé, de a falból vas létrafokokat látott kiállni. Egy talpraesett surranónak... amilyen ő is... nem jelenthet gondot, hogy lemásszon rajtuk. Talán arra kijuthat a szabadba. Váratlanul zajt hallott maga mögött: Silvara megint sóhajtozik és fészkelődik...
Nem töprengett tovább... Tass becsusszant a nyíláson és megkezdte a leereszkedést. A falakat csúszós nyálka és penész borította, a kapaszkodók távol voltak egymástól. Embereknek épült. — gondolta magában ingerülten. A kisebbekkel sohasem törődik senki.
Annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre sem vette az ékköveket, míg csaknem rájuk nem lépett.
— Reorx szakállára! — motyogta (Kedvelte ezt a Kovától kölcsönvett fohászfélét.) Hat gyönyörű ékszer... mindegyik legalább akkora, mint a tenyere... volt elhelyezve az akna falán vízszintes körben. Azokat is penész borította, de Tass már így is első pillantásra megállapította, hogy nagyon értékesek.
— Vajon miért rejthetett el bárki is ilyen csodaszép dolgokat idelent a sötétben? — tette fel magának a kérdést félhangosan. — Biztos valami tolvaj lehetett. Ha valahogy kitudnám bányászni őket, akkor visszajuttatnám az igazi gazdájuknak. — És a keze máris rákulcsolódott az egyikre.
Hatalmas erejű fuvallat tört be az aknába, és olyan könnyedén kapta le a surranót a létrafokról, ahogy a téli vihar bánik el egy száraz falevéllel. Zuhanás közben Tass fölnézett, és látta, hogyan zsugorodik egyre kisebbre az akna száját jelentó fénykarika. Hirtelen az jutott az eszébe, vajon mekkora lehet Reorx kalapácsa, amikor váratlanul abbamaradt a zuhanás.