Egy pillanatig azt érezte, hogy a szél körbebucskáztatja, azután irányt váltott és jobbra-balra taszigálta. Szóval mégsem jutok át a világ túlsó oldalára, szontyolodott el végül. Nagyot sóhajtott és nekivágott egy oldalfolyosónak.
Ekkor hirtelen megérezte, hogy a hatalmas szél fölfelé emeli az aknában. Szokatlan, lenyűgözően érdekes volt az érzés. Ösztönösen kiterjesztette a karját, hogy lássa, eléri-e az ismeretlen járat falát. A következő pillanatban arra döbbent rá, hogy így gyorsabban siklik fölfelé a fürge légáramlat puha szárnyán.
— Talán meghaltam — motyogta magában Tass. Meghaltam és most könnyebb vagyok a levegőnél is. Honnan is tudhatnám? Ekkor ijedten lenyúlt és megtapogatta a szütyőkéit. Semmiben sem volt biztos... a surranók nem sokat foglalkoznak a túlvilági lét körülményeivel... de abban majdnem biztos volt, hogy a cókmókját nem engednék be oda. De nem, minden a helyén van. Megkönnyebbülten fölsóhajtott, ami csuklássá változott, amint megérezte, hogy lelassul, sőt ismét visszafelé esik.
Mi történt? — gondolta rémülten, aztán mindjárt rájött, hogy mind a két kezét a törzséhez szorította. Sietve megint kitárta a karját és nyomban, biztonságosan emelkedni kezdett. Miután meggyőződött róla, hogy mégsem halt meg, teljesen átadta magát a röpülés gyönyörűségének. Addig csapkodott a kezével, míg röptében hanyatt nem fordult, akkor aztán fölnézett, hogy láthassa, merrefelé is halad?
— Ó, hiszen valami fény van a feje fölött, egyre erősebb és világosabb. Azt is látta már, hogy egy aknában van, csak sokkal hosszabban, mint amelyikbe belepottyant.
Na megállj, Kova, ha én ezt neked egyszer elmesélem — mormolta vágyakozva, ám ekkor ismét a szeme elé került hat hasonló ékszer, mint amilyeneket a másik aknában látott... s közben a száguldó légáramlat is kezdett elcsöndesedni.
Éppen abban a pillanatban, amikor arra gondolt, milyen pompás életforma is lenne ez a röpködés, hirtelen fölért az akna nyílásához. A légáramlat egy szintben tartotta egy fáklyafénnyel megvilágított helyiség padlójával. Tass egy pillanatig még várt, hátha újra kezdheti a repülést, még a karjaival is csapkodott egyet-kettőt, de nem történt semmi. A röpködésnek ezek szerint vége!
Ha már idefönt vagyok, akár körül is nézhetek, gondolta és fölsóhajtott. Kiszökkent az áramlatból a csarnok kőpadlójára és nekilátott a földerítésnek.
A falakon jó néhány fáklya lobogott és éles, fehér fénnyel árasztotta el a helyiséget, amely szemmel láthatóan jóval nagyobb volt a sírkamránál. Egy magasba ívelő lépcsősor aljánál állt. A lépcsőfokok és minden egyéb tiszta fehér kőbál volt ebben a teremben, élénk ellentétben a kripta feketeségével. A lépcső jobbra kanyarodott és láthatóan a csarnok második szintjére vezetett. Még följebb, a lépcsőre nézőpárkányt vett észre, biztosan valami erkély-féle lehet, gondolta. Tass nyaka majd kitekeredett, úgy lesett fölfelé, s közben úgy tűnt, mintha éles szfnek kavargó örvénylését látná a szemközti falról áradó fáklyafényben.
Vajon ki gyújthatta meg a fáklyákat? — töprengett. Mifélé hely lehet ez? Talán még Huma sírjához tartozik? Vagy talán a sárkányhegy gyomrába hozott ez a szél? Vajon van-e itt valaki? Azok a fáklyák biztosan nem maguktól égnek.
Amikor erre gondolt... csupán a biztonság kedvéért...benyúlt a zekéje alá és előhúzta kicsiny tórét. Megmarkolta, majd a széles, magas lépcsőfokokon fölmászott az erkélyre. A csarnok hatalmas lehetett, de a fáklyafényben nem sokat látott belőle. Masszív oszlopok tartották feje fölött a súlyos mennyezetet. Az erkélyről újabb széles lépcső vezetett egy még magasabb szintre. Megfordult, a korlátnak támaszkodott, hogy alaposann szemügyre vehesse az eddig a háta mögött lévő falat.
— Reorx szakállára! — suttogta halkan. Nézd csak!
Egy festmény volt az... jobban mondva egy freskó. A lépcső tetejénél kezdődött, pontosan Tassal szemben és araszról araszra futott körbe a falon, ragyogó színekben.
A surranót különösebben ugyan nem érdekelte a művészet, de azt el kellett ismernie, hogy ehhez hasonló szépséget még sohasem látott életében. Vagy talán mégis? Valahogy ismerősnek hatott a kép. Igen... minél tovább nézte, annál bizonyosabbá vált előtte, hogy már látta valahol.
Tass alaposan elmerült a kép vizsgálatában és próbált visszaemlékezni rá. Pontosan vele szemben félelmetes sárkánycsapatot látott, mindenféle színekben, ahogy különféle pózokban ereszkednek a föld felé. Városok lángoltak... akár Tarsis... épületek dőltek össze, a lakosok menekültek. Szívszorongató látvány volt, hát a surranó gyorsan továbbhaladt.
Odébb ment a balkonon, szeme mindig a freskón. Amikor a közepe tájára érkezett, a megrökönyödéstől tátva maradt a szája.
— A Sárkányhegy! Azt festették ide a falra! — suttogta, és meglepetten hallotta, hogy a suttogása a falakról visszaverődik hozzá. Sietve körülkémlelt, majd odasomfordált az erkély túlsó végéhez. Áthajolt a korláton és még közelebbről megvizsgálta a festményt. Valóban a Sárkány-hegyet ábrázolta, ahol e pillanatban is tartózkodott. Viszont a kép olyannak ábrázolta a hegyet, mintha valami gigászi karddal pontosan kettéhasították volna.
— Milyen csodálatos! — sóhajtott föl a térképkedvelő surranó. — Hát persze — mormolta —, ez egy térkép... és lám, most éppen itt vagyok... feljöttem a hegy gyomrába. — A hirtelen fölismerés hatására még egyszer gyorsan körülpillantott a csarnokban. — Pontosan a sárkány torkában vagyok! Lám csak, ezért ilyen különös alakú ez a helyiség. — Visszafordult a térképhez. — Itt van a falfestmény és ott van az erkély, amelyen állok..., amott meg az oszlopok. — Teljesen körbefordult. — És ... igen, ott van a nagy lépcső. — Még tovább pördült: — Lám csak! Fölvezet a fejébe. Amott pedig, ahol följöttem... valami szélfolyosó. De ki építhette ezt az egészet... és főleg, miért?
Tasslehoff újból nekivágott az erkély körbejárásának, hátha egyszer csak rájön a festmény nyitjára. A galéria jobb oldalán egy másik csatajelenet pompázott. Voltak ott vörös sárkányok, meg feketék, kékek és fehérek — de ez a kép nem töltötte el borzalommal, mivel a tüzet és jeget okádó szörteyekkel itt ezüst és arany sárkányok harcoltak...
— Emlékszem már! — kiáltott föl Tass.
A surranó föl s alá szökdécselt és közben úgy rikoltozott, mint aki teljesen megvadult. — Emlékszem! Emlékszem!... Pax-Tharkasban volt. Fizban mutatta meg! Vannak a világon jó sárkányok is! Ők majd segítenek nekünk legyőzni a gonoszokat! Csak éppen még meg kell találnunk őket. És ott vannak a sárkánydárdák!
— Mi a fene az!? — csattant föl egy hang valahol a surranó alatt. — Az ember már nem is alhat egy kicsit nyugodtan? Mi ez a rettentő ricsaj? Olyan zajt csapsz, hogy még a holtak is fölébrednek rá!
Tasslehoff tőrével a markában gyorsan megpördült. Meg mert volna esküdni rá, hogy egymaga van odafönt, de lám, tévedett. A fáklyák fénykörén kívül az árnyékban egy kőpadról magas, fekete köpönyeges alak emelkedett föl.
Megrázkódott, nyújtózkodott, majd sebes léptekkel megindult a lépcsőn a surranó felé. Tass még akkor sem tudott volna menekülni, ha akar, s különben is furdalta az oldalát a kíváncsiság, vajon ki lehet az a másik. Már nyitotta is arszőját, hogy megkérdezze a furcsa alaktól, kiféle-miféle és miért pont a Sárkányhegy torkát választotta ki egy kis szundikálásra, amikor a teremtmény kiért a fényre. Egy öregember volt az... méghozzá...