Tasslehoff kése koppanva hullott a kőpadlóra. A surranó nekitántorodott az erkély korlátjának. Életében először, utoljára ás egyetlen alkalommal Tasslehoff Fúróláb szava elakadt.
— F...f...f — nem jött ki hang a torkán, csak valami szánalmas brekegés.
— Nos, mi az? Nyögd már ki végre — hajolt fölébe az öregember. — Egy perce még meglehetősen nagy lármát csaptál. Most meg mi van veled? Talán cigányútra ment valami?
— F...f...f — nyekeregte Tasslehoff elhalón.
— Ó, szegény kölyök... meglepődtél, ugye? Szájzár, hmmm, szomorú, szomorú... no, várj csak... — ezzel az öreg benyúlt a köpönyege alá, és egész csomó zsákocskát húzott elő, kinyitogatta őket sorban, mialatt Tasslehoff reszketve tátogott előtte.
— Nesze — mondta az alak, egy pénzérmét tett Tass izzadt tenyerébe és ráhajtogatta vékony újjait. — Most pedig szaladj és keress egy papot...
— Fizban! — nyögte ki végül Tass nagy nehezen.
— Hol? — pördült körbe gyorsan az öreg. Fölkapta a botját és ijedten meredt a sötétbe. Aztán úgy látszott, hogy eszébe jut valami. Visszafordult és suttogva kérdezte a surranótóclass="underline" — Biztos vagy benne, hogy ezt a Fizban alakot láttad? Hát nem halt meg?
— Úgy tudom... izé, azt hittem... — motyogta Tass szánalmasan.
— Akkor meg nem kellene erre kószálnia és ijesztgetnie a népeket — jelentette ki a vénember mérgesen. — No, majd én beszélek a fejével. Hé, te! — ordította a sötétbe.
Tass előrenyújtotta reszkető kezét és megrángatta az öreg köpönyegét. — N...nem tudom biztosan, d...de azt hiszem, te vagy Fizban!
— No nee, tényleg? — motyogta az öregember és tétován hátralépett. — Valamit éreztem ma reggel, ebben a komisz időben, de sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen komoly a helyzet. — A válla megereszkedett. — Szóval meghaltam. Püff neki! Oda a világ... kiborult a bili. — Odatámolygott egy padhoz és lezöttyent rá. — És szép volt legalább a temetésem? —kérdezte. — Sokan e]jöttekrá? Volt huszonegy ágyúlövés? Mindig is vágytam arra a huszonegy ágyúlövésre.
— Én ... izé — dadogta Tass és nagyon szerette volna tudni, mi a csuda lehet az az ágyú? — Nos... hát... inkább azt mondhatnám, hogy... afféle búcsúszertartás volt. Tudod... mi... izé... szóval nem találtuk meg a... hogy is mondjam csak...?
— A maradványaimat — segítette ki készségesen a vénember.
— Hmm... a maradványaidat — rebegte Tass és elvörösödött. — Sokáig kerestük, de, szóval, annyi volt ott a csirketoll... meg a sötét elf... és Tanis azt mondta, örüljünk, hogy élve megúsztuk...
— Méghogy csirketollak! — fortyant föl az öreg. — Mi közük lehet holmi csirketollaknak az én temetésemhez?
— Mi... szóval te meg én ... és Sestun. Emlékszel Sestunra, a mocsári törpére? Szóval, ott volt az a hatalmas nagy lánc, Pax-Tharkasban. Meg az a ronda nagy vörös sárkány. Rákapaszkodtunk a láncra, a sárkány meg tüzet fújt rá, mire a lánc elszakadt, mi meg zuhantunk lefelé... — Tass egészen belemelegedett a történetébe, azóta egyik kedvencévé vált —, ... én meg tudtam, hogy végünk, most mindjárt meghalunk. J6 hetven lábnyit zuhantunk (a magasság Tass minden egyes előadása alkalmával növekedett valamit), te meg ott zuhantál lefelé alattam, és hallottam, hogy kántálsz valami varázsigét...
— Igen, egész jó varázsló vagyok, tudod.
— Hát persze — vágta rá Tass és sietve folytatta: — Szóval elmondtad azt az igét... a tollesőset vagy valami ilyesmit. Még csak az első szót mondtad ki tollak és akkor hirtelen... — a surranó széttárta a karját és őszinte áhítattal gondolt vissza a történtekre —, egyszer csak millió és millió és millió csirketoll kavargott a levegőben...
— No és, mi történt azután? — kérdezte kíváncsian az öregúr és megdöfködte Tass oldalát.
— Hm, izé, innentől kezdve egy kicsit... hogy is mondjam... összezavarodik a dolog — makogta Tass. — Üvöltésthallottam, aztán egy puffanást. Szóval, izé, inkább olyan csattanás féle volt, é...én meg azt hittem, hogy te kenődtél szét a kőpadlón!
— Hogy én? — ordított föl az öregembem. – Méghogy szétkenődtem! — dühösen meredt a surranó képébe. — Én sohasem kenődtem szét, egész életemben!
— Aztán Sestun még én, a lánc darabjaival együtt belehuppantunk a tolltengerbe. Kerestelek... tényleg kerestelek. — Tass szemébe könnyek szöktek, amint visszaemlékezett rá, ahogy sajgó szívvel kutat a vénember teteme után. — De túl vastag volt az a piheszőnyeg... meg odakint az a borzalmas fölfordulás, amikor a sárkányok egymásnak estek. Sestunnal akkor kirontottunk az ajtón, hamarosan megtaláltuk Tarsist, aztán én még vissza akartam menni, hogy tovább keresselek, de Tanie azt mondta, ne...
— Egyszóval otthagytatok engem egy halomnyi nyavalyás csirketoll alatt!
— De borzasztóan szép volt a temetési szertartásod. Tass témát váltott. — Aranyhold beszélt, utána Elistan. Te nem találkoztál Elistannal, de Aranyholdra emlékszel, ugye? Meg Tanisra!?
— Aranyhold, hmmm — dörmögte az öreg. — Hát hogyne... csinos lány. Az a zordképű égimeszelő volt a kedvese...
— Zúgószél! — kiáltotta Tass lelkesen. — És Raistlinre emlékszel?
— Vánnyadt egy alak, de pokolian jó varázsló — jelentette ki a vénember ünnepélyesen —, de aligha viszi valamire az életben, ha nem csinál valamit azzal a köhögéssel.
— Te tényleg Fizban vagy! — rikoltotta Tass, boldogan fölszökkent, körülnyalábolta és szorosan magához ölelte a vén mágust.
— Jól van, no, jól van — lapogatta Fizban zavartan a surranó hátát. — Elég legyen már... még összegyűröd a ruhámat! És ne szipogj! Rettentően. utálom. Köll egy zsebkendő?
— Nem, nekem is van...
— Helyes, annál jobb. Hmm, csakhogy az alighanem az én zsebkendőm! Ott van benne a monogramom...
— Valóban? Biztosan elejtetted valahol.
— Megvagy! Most már emlékszem — kiáltott fel az öreg.
— Te vagy Tassle... Tasale... izé... ez vagy az.
— Tasslehoff! Tasslehoff Fúróláb csicseregte a surranó.
— Én meg... — az öreg egy pillanatra elhallgatott —, mit is mondtál, mi volt az a név?
— Fizban!
— Fizban, igen... — a vén mágust, egy darabig kételyek marcangolták, aztán csöndesen megcsóválta a fejét: — Én meg biztos voltam benne, hogy meghalt...
10.
Silvara titka
— Mégis, hogy maradtál életben? — kérdezte Tass, és egyik tarsolyából némi szárított gyümölcsöt kotorászott elő, hogy megossza Fizbannal.
Az öreg varázsló elgondolkodott. — Valóban nem is gondoltam, hogy megúsztam — mormolta végül bocsánatkérően. — Azt hiszem, halvány sejtelmem sincs róla... de ha jobban belegondolok, azóta egy falatnyi csirke sem megy le a torkomon. És ti — fordította szúrós tekintetét a surranóra —, mit kerestek itt?
— Néhány barátommal jöttem ide. A többiek valahol vándorolnak, ha élnek még egyáltalán. – És ismét szipogott egy sort.
— Élnek. Ne izgulj miattuk! —, veregette meg Fizban Tasslehoff vállát.
— Azt mondod? — csillant föl Tass szeme. — Egyszóval, most itt vagyunk, Silvarával...
— Silvara! — az öregember talpra szökkent, fehér sörénye csak úgy lobogott. A mélázó kifejezés egy csapásra eltűnt az arcáról.
— Hol van? — kérdezte szigorúan. — És a barátaid? Ők hol vannak?
— ...odalent — motyogta Tass az öreg hirtelen átváltozása fölötti megrökönyödéssel. — Silvara valahogy elvarázsolta őket.