— Ó, hát nem megtette? — mormolta a vén mágus. — No, majd utánanézünk! Gyere! — Ezzel megindult az erkélyről lefelé, olyan szapora léptekkel, hogy Tassnak loholnia kellett utána.
— Mit mondtál, merre is vagytok? — kérdezte az öreg és megtorpant a lépcső tetején. — Pontosan! — tette hozzá élesen.
— Hmm... a sírnál, Huma sírkamrájában. Azt hiszem, Huma sírja mellett... legalábbis Silvara azt mondja.
— Phűű. No, de legalább nem kell kutyagolnunk.
Lesiettek a lépcsőn és a helyiség közepén odaléptek a nyíláshoz, amelyen Tass följött. Az öregember belépett rajta. Tass néhányat nyelt, majd jól megmarkolta a mágus köpönyegét és ő is utána lépett. Ott csüngtek a semmi, az üres sötétség fölött és érezték maguk körül a hűvös levegő áramlását.
— Lefelé! — parancsolta az öreg.
Erre lassan fölemelkedtek a felad galéria mennyezete felé. Tass érezte, amint a tarkóján égnek mered a szőr.
— Azt mondtam, lefelé! — ordította a vén mágus dühödten és fenyegetően hadonászott az alattuk tátongó nyílás felé a pálcájával.
Ekkor szörcsögő hang hallatszott és mindkettőjüket olyan hirtelen szippantotta magába a nyílás, hogy Fizban süvege leröpült. Pontosan olyan, mint amit otthagyott a sárkánytanyán, állapította meg Tass. Gyűrött volt és formátlan, s minden jel szerint önálló akarattal rendelkezett. Fizban vadul utánakapott, de elvétette. A süveg vidáman libegett utánuk, úgy jó ötven lábnyira tőlük.
Tasslehoff lefelé bámult elbúvölten és valami kérdés föltevéséhez készülődött, de Fizban leintette. Megragadta a pálcáját és halkan suttogott valamit, miközben különös jelet rajzolt a levegőbe.
Laurana kinyitotta a szemét. Egy hideg kőpadon feküdt és a csillogóan fekete mennyezetre meredt. Fogalma sem volt róla, hol, lehet. Aztán lassacskán visszatért az emlékezete. Silvara!
Gyorsan fölült és sebesen körülpillantott a helyiségen.
Kova morgott és a nyakát dörzsölte. Theros pislogott és csodálkozva nézett körül. Gilthanas már fölkelt és Huma ravatalának végénél állt, onnan meredt valamire az ajtó mellett. Amikor Laurana mellé lépett, odafordult hozzá.
Gilthanas ajkára tette az ujját és az ajtó felé biccentett a fejével.
Silvara ült ott, arcát a tenyerébe temette és keservesen zokogott.
Laurana megingott, az ajkára toluló indulatos szavakat nem mondta ki. Egyáltalán nem ilyesmire számított, de végül is, mire? — kérdezte magától. Talán, hogy többé föl sem ébred? Viszont magyarázatot kell kapnia a dologról!
Odalépett hát a lányhoz.
— Silvara — szólította meg:
Az rugóként pattant föl, az ijedtségtől holtsápadt arccal.
— Hogyhogy te ébren vagy? Hogy szabadultál meg a varázslatom alól? — nyögte és nekitántorodott a falnak.
— Ne törődj vele! — válaszolta Laurana, bár sejtelme sem volt róla, miért és hogyan tért magához. — Mondd meg...
— Én csináltam! — szólalt meg egy mély hang. Laurana és barátai megpördültek... a szemük láttára egy fehér szakállú, egérszürke köpönyeget viselő öregember emelkedett ki ünnepélyesen a padló nyílásából.
— Fizban — lihegte Laurana és nem hitt a szemének.
Fémes csattanás hallatszott: Kova esett hanyatt ájultan, de senki még csak egy pillantást sem vetett rá. Csak a vénembert bámulták megrökönyödve. Ekkor Silvara éles sikollyal a kőpadlóra vetette magát, reszketett és halkan nyöszörgött.
A többiekre ügyet sem vetve, Fizban átvágott a sírkamrán, elhaladt a ravatal, majd az ájult törpe mellett és Silvarához lépett. Mögötte Tasslehoff mászott ki a lyukból.
— Nézzétek, kit találtam! — kérkedett a surranó. — Fizban! És röpültem, Laurana! Csak beugrottam a lyukba és máris szárnyaltam a levegőben! És van odafont egy kép, arany sárkányokkal és akkor Fizban rám ordított és... be kell vallanom, igen szorult helyzetben éreztem magamat egy darabig. Elment a hangom és.:. hé, mi történt Kovával?
— Csönd legyen, Tass — suttogta Laurana elhaló hangon és közben le nem vette szemét a vén mágusról, aki letérdelt a padtóra és megrázta a vadonbeli elf-lányt.
— Mit műveltél, Silvara? — kérdezte Fizban szigorúan.
Laurana ekkor arra gondolt, hogy talán tévedett... ez valami más vénember, aki csak fölvette az öreg varázsló ruháit. Ez a szigorú képű, erőteljes férfi nem lehetett az a kerge vén mágus, akire emlékezett. De nem! Ezt az arcot bárhol, bármikor fölismerné, arról a süvegről nem is szólva.
Amint nézte az előtte álló két alakot... Silvarát és Fizbant... érezte, hogy valami hatalmas és lenyűgöző erő áramlik közöttük, néma mennydörgéshez hasonlóan. Szörnyű vágy tört rá, hogy kirohanjon ebből a helyiségből és addig fusson, míg össze nem rogy a kimerültségtől. De meg sem tudott moccanni... csak bámult tehetetlenül.
— Mit tettél, Silvara? — dörögte ismét Fizban. — Megszegted a fogadalmadat!
— Neem! — nyögte a lány, mialatt ott vonaglott az öregember lába előtt. — Nem tettem... még nem!
— Idegen testben jártad a világot és belekontárkodtál a férfiak dolgába. Ez önmagában is elég lenne, de ráadásul elhoztad őket ide!
Silvara könnyáztatta arcát eltorzította a szenvedés. Laurana ráébredt, hogy az ő arcán is végigcsurognak elszabadult könnyei.
— Jól van hát! — kiáltottföl Silvara dacosan. — Megszegtem a fogadalmamat, vagy legalábbis szándékomban állt. Idehoztam őket. Meg kellett tennem! Annyi nyomorúságot és kínt láttam! Különben is... a hangja elcsuklott, a szeme a távolba révedt... volt náluk egy gömb...
— Igen — mormolta halkan Fizban —, egy sárkánygömb. A Jégfal-Palotából hozták. Azután a te birtokodba került. Mit tettél vele, Silvara? Hol van most az a gömb?
— Elküldtem — suttogta Silvara alig hallhatóan.
Fizban a szemük láttára öregedett meg. Arca megnyúlt és mélyet sóhajtva a botjára támaszkodott. — És hová küldted, Silvara? Hol van most az a sárkánygömb?
— St...sturmnál van — vetette közbe Laurana ijedten —, elvitte Sancristba. Mit jelent ez az egész? Sturm veszélyben van?
— Kicsoda? — kérdezte Fizban és hátranézett a válla fölött. — Ó, üdv néked, kedvesem! — kiáltotta Lauranának. — Úgy örülők, hogy látlak megint! Hogy van az atyád?
— Az atyám... Laurana zavartan megrázta a fejét. — Figyelj rám, jó öreg, sose törődj az atyámmal! Kicsoda...
— És lám a bátyád — nyújtotta kezét Fizban Gilthanas felé. — Örülök, hogy látlak, fiam... és téged is, uram — hajolt meg az ámuló Theros felé. — Ezüstkarú... hmm... én... — lopva hátranézett Silvarára... — micsoda véletlen! Vasverő Theros, ha nem tévedek!l Sokat hallottam felőled... az én nevem meg...
A vén mágus elhallgatott és összevonta a szemöldökét.
— A nevem...
— Fizban! — segítette ki készségesen Tasslehoff.
— Fizban — bólogatott a vénember mosolyogva.
Lauranának úgy tűnt, hogy az öreg varázsló figyelmeztetően pillant Silvarára. A lány lehajtotta a fejét, mintha a néma, titkos üzenet megértését nyugtázná vele. Ám mielőtt Laurana rendbeszedhette volna örvénylő gondolatait, Fizban máris visszafordult hozzá. — Nos, Laurana, biztosan kíváncsi vagy rá, ki is lehet Silvara?
Ezt már neked kell elmondanod, leányom — fordult Silvarához —, mert én most itt kell, hogy hagyjalak benneteket. Igen hosszú út áll még előttem!