E szerencsétlen hasonlatosság azonban semmi nyomot nem hagyott Vilmos természetében. Eredetileg tengerész volt a foglalkozása, s amikor visszavonult a tengerről, megvalósította élete álmát, hogy kocsmáros lehessen.
Senkit sem tiszteltek és kedveltek jobban Port Baliforban, mint Édesvíz Vilit és senki sem derült őszintébben a malac vicceken Vilmosunknál. Ráadásul teljesen élethűen tudott röfögni és szívesen vágott különféle malacpofákat a vendégei szórakoztatására. (Viszont Karólábú Al korai halálát követően soha senki nem illette többé Vilmost a „Malacka" névvel.)
De mostanában Vilmos ritkán röfögött a vendégek derültségére. A Malacfütty fogadóban komor és sötét légkör uralkodott. A pár megmaradt törzsvendég egy kupacba gyülekezett és halkan pusmogott valamiről. Port Balifor ugyanis megszállt város volt... nemrégen rohanták le a nagyurak seregei, akiknek a hajói egyszer csak megjelentek a kikötőben és a partra okádták gyalázatos sárkányember-rakományukat – Port Balifor népe — nagyobbrészt emberek — rettentően elkeseredett a történteken. Persze, szinte semmit nem tudtak arról, mi zajlik a külvilágban, különben biztosan jobban vigyáztak volna a javaikra. Nem jöttek a sárkányok, hogy fölperzseljék a városukat, a sárkányfattyak pedig rendszerint békén hagyták a lakosságot. A Sárkány Nagyurak nem különösebben érdeklődtek Ansalon földjének déli vidékei iránt. Ez a terület eléggé ritkán lakott volt: néhány szegényes, szétszórt emberi és surranó település húzódott meg imitt-amott, lévén ez a vidék volt a surranók őshazája. Egyetlen sárkánykötelék könnyűszerrel földig rombolhatott volna mindent, de a nagyurak északon és. nyugaton összpontosították az erőiket. Amíg a kikötők nyitva voltak előttük, nem volt szükségük Balifor és Goodlund elpusztítására.
Bár a régi törzsvendégek közül kevesen tértek be a Malacfütty fogadóba, Édesvíz Vilmos üzlete mégis fölvirágzott. A Nagyúr jól fizette sárkányfattyú és goblincsapatait, akiknek egyik legfőbb gyengéje az erős italok szeretete volt. De Vilmos nem is a pénz miatt tartotta nyitva üzletét, hanem azért, mert kedvelte a régi és az új barátok társaságát. A Nagyúr katonáiban azonban nem lelte örömét. Amint beléptek, régi vendégei máris szedték a sátorfájukat. Ennélfogva Vilmos a sárkányfattyaknak nyomban a város minden kocsmájánál háromszor drágábban kezdte mérni az italt. Ráadásul még a sört is vizezte.
Így aztán a műintézete, egy-két kitartó törzsvendégtől eltekintve, csaknem üresen kongott. Ez a helyzet tökéletesen megfelelt Vilmos igényeinek.
Éppen néhány ilyen barátjával... főként barna, cserzett bőrű és hiányos fogazatú tengerésszel... cseverészett aznap este is, amikor az idegenek beléptek az ivóba. Vilmos a barátaival együtt gyanakvó pillantással mérte végig őket, de, látva, hogy elcsigázott vándorokról és nem a Nagyúr martalócairól van szó, szívélyesen üdvözölte és a sarokban lévő asztalhoz tessékelte a társaságot.
Az idegenek mindnyájan sört rendeltek, egyetlen, vörösköpenyes társukat kivéve, aki csak forró vizet kért. Azután elmélyült tárgyalást folytattak egy kopott bárerszény és a benne lévő néhány pénzdarab fölött, majd megkérték Vilmost, hogy hozzon nekik némi kenyeret és sajtot.
— Nem környékbéliek — mondta halkan a barátainak a kocsmáros, miközben kimérte a sört a pult alatt lévő hordóból (nem a sárkányfattyakéból) — és olyan szegények, mint egy matróz egy hét szárazföld után, ha nem tévedek.
— Menekültek lehetnek — vélte egyik barátja és töprengőn mérte végig az idegeneket.
— Különös társulat — tette hozzá egy tengerész. — Az a vörösszakállú fickó egy fél-elf, arra a nyakamat teszem. A nagy meláknak meg annyi fegyvere van, hogy a Nagyúr egész seregét visszaverhetné vele.
— Én meg arra fogadnék, hogy néhány katonáját el is tette láb alól azzal a karddal — dörmögte Vilmos. – És lefogadom, hogy menekülnek valami elöl. Nézzétek csak, hogy szemmel tartja az ajtót a szakállas! Nos, a Nagyúr elleni harcban nem sokat segíthetünk nekik, de arra gondom lesz, hogy semmiben se szenvedjenek hiányt. — Ezzel ment, hogy fölszolgálja nekik a sört.
— Tegyétek csak el a pénzeteket — dörmögte Vilmos és a sajt meg kenyér mellé egész tálca hideg húsféleséget is letett elébük. Félretolta a fölkínélt érméket. – Bajban vagytok, mi, az olyan biztos, mint ez a malacorr itt a képemen.
Az egyik nő erre rámosolygott. Vilmos még életében nem látott ilyen szép asszonyt. Ezüstös-arany haja elővillant szőrmecsuklyája alól és a szeme olyan mélykék volt, akár az óceán szélcsendes időben. A mosolya láttán a kocsmáros úgy érezte, mintha a legfinomabb pálinka melege áradna szét az ereiben. De a nő mellett ülő morcos képú, fekete hajú férfi visszatolta elé a pénzdarabokat.
— Nem fogadunk el könyöradományt — morogta szőrmekámzsája árnyékából.
— Tényleg nem? — kérdezte a, nagydarab pasas és vágyakozón nézett a fústölthúsra.
— Zúgószél — kérlelte a férfit a szép nő és kedves mozdulattal a karjára tette a kezét. A fél-elf is készült rá, hogy mond neki valamit, amikor a vörösruhás, aki a forró vizet kérte, előrenyúlt és fölvett az asztalról egy érmét. Aranyszínű, csontos keze fején élére állította, majd váratlanul és minden látható erőfeszítés nélkül végigtáncoltatta a pénzt a bütykein. Vilmos tágra meredt szemmel figyelte. Két barátja is közelebb jött a söntéspult mellől, hogy jobban láthassa a csodát. A pénzdarab forogva és szökellve bújkált ki-be a vörösruhás ujjai között. Egyszer csak eltűnt a levegőben, de a következő pillanatban öt társával együtt jelent meg a feje fölött és táncot lejtett a vörös kámzsa körül. Még egy mozdulat és az érmék már Vilmos feje körül kavarogtak. A tengerészek tátott szájjal bámulták a mutatványt.
— Vegyél el egyet a fáradságodért — mondta a mágus suttogó hangon.
Vilmos tétován utánanyúlt a szeme előtt elsuhanó aranyaknak, de a keze akadálytalanul keresztülment rajtuk.
Egyszer csak mind a hat pénzdarab eltűnt. Vagyis csak egy maradt a vöröscsuhás mágus tenyerén.
— Ezt neked adom fizetség gyanánt — mondta a varázsló szerény mosollyal —, de vigyázz vele, mert még kiégeti a zsebedet.
Vilmos óvatosan vette át a pénzt, a két ujja közé fogta és gyanakvóan megvizsgálta. Ebben a pillanatban az érme lángra lobbant. A kocsmáros rémült kiáltással a padlóra dobta és rátiport csizmás lábával. A két tengerész hangosan fölkacagott. Vilmos fölvette a pénzt és az, legnagyobb csodálkozására, egészen hideg és sértetlen volt.
— Ez megéri azt a húst — mormolta a fogadós vigyorogva.
— Meg egy éjszakai szállást — tette hozzá az egyik tengerész barátja és maroknyi érmét csapott le az asztalra.
— Azt hiszem — suttogta lágyan Raistlin és végignézett a társaságon —, hogy megoldódtak a gondjaink.
Így született meg a „Vörös Mágus és Nagyszerű Csodái" vándorműsor, amelyről máig szól a fáma a messzi, déli Port Balifortól a távoli északi romokig.
A következő este a vörösköpönyeges mágus a Vilmos barátaiból álló ámuló közönségnek adta elő trükkjeit.
Miután már jó hete zajlott a műsor a Malacfütty fogadóban, Zúgószélnek — aki kezdetben tiltakozott a cirkuszi ötlet ellen — , el kellett ismernie, hogy Raistlin mutatványai a jelek szerint nemcsak pénzügyi, hanem más, sokkal nyomasztóbb gondjaikat is megoldották.
A pénztelenség volt persze a legsürgetőbb. A társaság ugyan akár egész télen megélt volna a természetből, mert Tanis és Zúgószél egyaránt kiváló vadász volt. De ahhoz már pénzre volt szükségük, hogy megfizethessék a Sanaristba vezető hajóút árát. Most, hogy pénzük már került, csak azt kellett megoldaniok, hogy baj nélkül átjussanak az ellenséges földeken.