– Talán, de a parancs az parancs! A nevüket!
– Jól van! – vette vissza a szót Olivier. – Mondd meg az uradnak, hogy Olivier de Courtenay és Hervé d'Aulnay testvérek, Anicet testvér kíséretében, kérnek szállást az éjszakára. Egy koporsót szállítunk!
A fej végre eltűnt, és egy perccel később a hatalmas deszkákból készült felvonóhíd recsegve leereszkedett, felfedve egy sűrű kapurácsot, mely lassan felemelkedett. Szabad volt az út, leszámítva a három fekete zubbonyos őrmestert, akik az udvar bejáratában álltak. Előreléptek, hogy megfogják a lovak kantárát – ami szintén nagyon szokatlan volt! Olivier villámsebesen elhúzta a magáét.
– Hátra! – szólalt meg olyan hanglejtéssel, hogy egyik férfi sem ellenkezett, és ügetve szelte át az udvart a lovagok hagyományos szállásépületéig. Hervé ugyanilyen iramban követte, majd a szekér következett békésebb tempóban.
A tágas udvar belseje csak megerősítette a külső védelmi rendszerek nyújtotta erőteljes benyomást. Három oldalon nagy istállók, lószerszámház, kovácsműhely, fegyverraktár sorakoztak, az alacsonyabb épületekben pedig az ólak és a „szakmát gyakorló” testvérek műhelyei: pékség, bognár-, asztalos- és mindenféle műhely.
Mindenhol élénk tevékenykedés folyt a nagyszámú lakosság szolgálatában: néhány őrmester és templomos lándzsavetést gyakorolt a fegyverraktár előtt a lovak patája felverte hatalmas porban.
Olivier és Hervé a lakóépületbe vezető lépcső előtt álltak meg, melynek tetején a parancsnok bukkant fel, ahogyan az botjáról és a belőle áradó hatalomból egyértelműen látszott.
Magas volt és sovány, szinte aszott, sűrű szemöldökének íve alatt mélyen ült jéghideg szürke szeme, s szája körül megvető ráncok barázdálták az arcát. Ritkás, sárgásfehér szakáll nyújtotta meg az arcot, de a férfi kopasz lehetett, mert egyetlen tincs sem bukkant elő a lapos fehér sapka alól. Ruhája, a piros keresztes fehér ruha az uniformis volt, de az övén függő tőr hüvelye és markolata, melyeken arany és rubin csillogott, igencsak szokatlan volt „Krisztus szegény lovagjánál”.
Élemedett kora ellenére – ha nem is volt még nyolcvan, nem járhatott messze tőle
– szálfaegyenesen állt, távolságtartó, arrogáns testtartásban, bár mosolygott, felfedve a fogsorában tátongó hiányokat. Mosolya nem tükröződött jéghideg szemében, mely Olivier-ra szegeződött.
– Isten hozta önöket, testvéreim – szólalt meg. – Azt mondják, maga Courtenay.
Hosszú életem során sokat ismertem, ezért ne lepődjön meg, ha megkérdezem, melyik ágról.
– A szentföldiről, ahol az atyáim születtek – felelte szárazon Olivier, akinek nem volt ínyére a faggatózás. Nem volt szokás egy látogató rokonsága felől érdeklődni, ezért hozzátette. – Megtudhatnánk mi is, milyen néven köszönthetjük e ház parancsnokát?
Egy egyszerű lovagtól elég szemtelen volt a kérdés, a parancsnok azonban nem sértődött meg:
– Antonin d'Arros testvér vagyok – vetette oda könnyedén.
Figyelme máris a szekér és tartalma felé fordult. Miközben a látogatók leszálltak nyergükből, káplán jávai és két lovagjával odalépett hozzá. Megparancsolta, hogy hajtsák fel a ponyvát, és egy percig elgondolkodva méregette a nagy koporsót, mialatt Hervé a kérdéseit megelőzve röviden bemutatta az állítólagos halottat.
– Ez a Martin testvér – jegyezte meg végül Antonin parancsnok – rendkívüli személyiség lehetett, hogy ilyen… különös kegyben részesül. A szokás úgy kívánja, hogy a halálozása helyén temessék el a templomost. Feltéve természetesen, hogy megszentelték a földet.
A tettetetten könnyed hang, mely rosszul leplezte a nem helyénvaló kíváncsiságot, hisz a Templom köreiben nem volt illendő ennyi kérdést feltenni az átutazó vendégnek, nem tetszett Olivier-nak, aki hallgatásba burkolózott, és hagyta, hogy társa folytassa a párbeszédet.
– A rendkívüli a megfelelő szó – magyarázta d'Aulnay tiszteletteljes kedélyességgel. – Így kell lennie, ha a szentatya kegyeskedett közbenjárni, hogy a szülőföldjére vihessük eltemetni, az összes felszereléssel együtt, melyet impozáns munkájához használt. Nagy tudós volt…
– Jól van! Ebben az esetben a kápolnába vitetjük, hogy a testvéreink leróhassak előtte tiszteletüket.
– Sajnos attól tartok, ez lehetetlen. Azt a parancsot kaptuk, hogy csak az úti célunknál vegyük le a koporsót, mely igencsak nehéz. Felváltva őrködünk mellette éjszaka Olivier testvér, Anicet testvér és jómagam.
– No de miért?
– Nem tudjuk – vágott közbe Olivier –, és nem is akarjuk tudni.
Engedelmeskedünk, ahogyan kell a parancsoknak, melyeket kapunk, és nem vitatkozunk.
Metszően kimért volt a hangja. Antonin d'Arros nem makacskodott. A szekeret egy szélfogó alá vezették a kápolna mellett, a lovakat az istállóba vitték, majd vacsorára hívták a vendégeket. Késő volt. Sietve megmosakodtak kissé, és amennyire tudták, leverték ruhájukról az út porát: a templomos szabályzat előírta, hogy csakis tiszta ruhában étkezhetnek. Azután a harang hívására egy testvér a refektóriumba kísérte őket, ahol két nagy, fehér abrosszal borított asztal várta a lovagokat. Minden helyet egy tál, egy kupa, egy kanál és egy nagy darab kenyér jelzett. A kést mindenki magánál hordta. Mint minden kolostorban, itt is állt egy kis szószék, melyen egy testvér foglalt helyet. Felváltva szövegrészeket olvastak fel hangosan a Szentírásból az étkezés alatt, amikor tilos volt beszélni.
A templomosok tehát felsorakoztak fehér tunikájukban, és állva várták, hogy a káplán, aki az asztalfőt elfoglaló parancsnok mellett kapott helyet, elmondja a Benedicitét és a Páter Nostert. Azután mindenki elhelyezkedett, a vendégek nem messze a ház urától – kivéve Anicet testvért, aki elsőként biztosította a szekér őrzését
–, elővették a késüket, hogy felvágják a kenyeret, akár a húst, hisz a szabályzat előírta, hogy az ennivaló egy részét meghagyják a szegényeknek. A felolvasó kinyitotta a könyvét, aznap este az Apostolok cselekedeteit, és a szolgák behozták a nagy tálakat, melyekben hús és zöldség gőzölgött, míg mások megtöltötték a kupákat borral, vízzel vagy mindkettővel.
Az utazók régóta hozzászoktak az elmélkedésnek nagy teret nyújtó szertartásossághoz, és teljes természetességgel találták meg helyüket a déli közösségben, s örültek, hogy egy időre megszabadulnak vendéglátójuk kérdéseitől.
Azon sem lepődtek meg, aminek most először voltak szemtanúi: Antonin testvér széke mögött egy férfi kuporgott, és a parancsnok ételdarabkákat dobott neki, mint egy kutyának. Tudták, hogy ez egy viszonylag kisebb hiba büntetése: a bűnös feldühödött egyik testvérére, vagy figyelmetlen volt a misén, vagy hasonlóan ártalmatlan módon vétett mindennapi feladataiban. A húsz év körüli megbüntetett kielégítően alázatosnak látszott.
A lovagok vacsorájának végeztével Hervé felváltotta Anicet-t, aki kivehette részét a második felszolgálásból, melyen a lovászok és az őrmesterek étkeztek, Olivier és a többiek pedig a kápolnába vonultak a napi utolsó imára, melyet Szűz Máriának szentelnek, s azután következik a lefekvés. Olivier megkönnyebbüléssel vett részt a szertartásban. Mióta csak megérkeztek Richerenques-be, kényelmetlenül érezte magát, és mivel különös tisztelettel övezte Szűz Máriát, megnyugtató volt a szeretett szertartásba temetkeznie. A szokásosnál is nagyobb átéléssel imádkozott, hogy megpróbáljon megszabadulni a szokatlan kényelmetlenség érzéstől.