Jól ismerték Bertrade családját, és Rèmi és a három asszony érkezése nem lepte meg őket, de diszkréten visszavonultak, amikor megértették, hogy valami szokatlan történik. Aubin és Blandine volt a nevük, és olyan régóta éltek már együtt, hogy végül egészen hasonlóak lettek.
Egy perccel később Mathieu-t, miután Olivier borral és olajjal kimosta a sebet, levetkőztették és bekötözték, majd felvitték az emeletre, ahol két hálószoba nyílt A felesége és a fia felügyelete mellett ágyba fektették. Olivier és Hervé kimentek a gyümölcsös végében álló csűrbe, hogy a szalmán töltsék az éjszakát. Hideg volt, de az előző termésből megőrzött alma és körte finom illata terjengett. Így tartották továbbra is tiszteletben a Templom szabályzatát, mely nem engedte, hogy asszonnyal egy fedél alatt aludjanak. Cauvin is csatlakozott hozzájuk, és elalvás előtt együtt imádkoztak a mártírok lelkéért és a társaikért, akik hiába áldozták életüket…
– Holnap – mondta Olivier, mielőtt lehunyta a szemét – visszamegyek Párizsba.
Meg kell tudnunk, mi történik…
– Nos, akkor együtt megyünk – felelte Hervé eligazgatva feje alatt a szalmát –
Legalább annyit nyertünk a tragédián, hogy újra egymásra találtunk…
VIII. fejezet
A Notre-Dame hangja
Másnap Olivier és Hervé a vízparti úton visszamentek Párizsba, és látták, hogy most is sokan tolonganak a Louvre falain és a Szénakikötőben, hogy lássák, ahogy a hóhér segédei eltakarítják a hatalmas máglya maradványait, mely egész éjjel égett.
Nagy lapátokkal a Szajnába dobták a hamut, az emberek pedig mozdulatlanul, némán figyeltek.
A műveletet felügyelő katonákat meglátva Hervé hangosan gondolkodott:
– Minek ide fegyveresek? Már nincs mit őrizni.
– Kivéve a hamvakat! – felelte rá egy háttal álló asszony. – Hajnalban, amikor kialudt a parázs, az emberek sírva, nagy tisztelettel odamentek, hogy eltegyenek egy-egy marékkal a nagymester és a társa hamvaiból, mint ereklyét.
Az asszony visszafordulva végigmérte a magas, szakállas alakot, akihez beszélt:
– Nem idevalósi, ugye, hogy ilyet kérdez? Nem is tudja, hogy elégettek valakiket a szigeten…
– De, de… Hallottuk útközben. Az unokatestvéremmel arról jöttünk – mutatott nyugat felé –, hogy munkát keressünk. Nem messze megálltunk a cserépégetőnél, de zárva volt az építkezés…
– Mi a munkájuk?
– A fa és a kő. Sok mindenhez értünk. Sajnos a kápolna, amelyen dolgoztunk, leégett…
– Jobban tennék, ha visszamennének oda, ahonnan jöttek – súgta a szája sarkából egy hordár –, ha nem akarják a börtön szalmáján találni magukat… Tegnap a Notre-Dame és a Templom kőművesei megpróbálták kiszabadítani az elítélteket. Többüket megölték, és Nogaret nagyúr ma reggel üldözőbe vett mindenkit, aki megmaradt…
Úgyhogy meneküljenek!
Mintha a tanácsát követnék, a két férfi félrehúzódott, de ahelyett, hogy visszamentek volna oda, ahonnan jöttek, folytatták útjukat a Gréve felé. Több mint nyugtalanító volt az, amit az imént hallottak, annak ellenére, hogy a lelkük mélyén számítottak a király embereinek durva reakciójára. Fel akarták mérni a veszedelem valódi kiterjedését, és saját szemükkel látni az eseményeket. Nos, láthatták…
A Chátelet-nál őrmesterek vezettek foglyokat: Olivier felismert köztük egy Gobert nevű kőfaragót, akit többször is látott a Notre-Dame építkezésén és Mathieu éjszakai összejövetelein. Háta mögött összekötözték a kezét, a nyakába pedig kötelet akasztottak, melyen vonszolták. Dühödten próbált kiszabadulni, miközben teli tüdőből azt kiabálta:
– Lássátok Fülöp király igazságszolgáltatását, jóemberek! Miután kivégezte a templomosokat, el akarja pusztítani azokat is, akik a templomaitokat építik!
Durván megrántották a kötelet, mire elterült a földön, és eleredt az orra vére. Két társát vezették ugyanígy mögötte, de ők hallgattak. Leszegték a fejüket, szemmel láthatólag lesújtotta őket a sorsuk. Az őrmesterek sietve beterelték foglyaikat a börtön sötét boltíve alá. A bámészkodók között suttogás, majd moraj támadt. Valaki azt kiáltotta:
– Csak természetes, hogy az ember meg akarja védeni azt, aki fizeti, és akiből él?!
Ma reggel üresek az építkezések, és azok az építőmesterek, akiket nem fogtak el, elmenekültek…
– Már rég nem a Templom fizetett – felelt rá egy másik hang… – A Notre-Dame-nál a püspök és a kanonokok!
– De a tudás a Templomból jött…
Félbeszakadt a párbeszéd. A lázadástól tartó rendőrfőnök utasította az íjászokat, hogy oszlassák szét a tömeget Vagy tucat katona jött elő a Chátelet-ből, lövésre készen feszülő íjakkal. Mindenki ment a dolgára. Csak egy vak koldus maradt a téren, aki mindig a Saint-Denis utca bejáratánál álló kis piacon felállított kálvária tövében üldögélt, és a foglyoknak ajánlgatta orrhangú imáit. Nem alhatott ki teljesen a szeme világa – ha egyáltalán sérült –, hisz Olivier felé nyújtotta fatálkáját, amikor a két barát elhaladt előtte, és a mennyek összes szentjére hivatkozva alamizsnát kért.
– Egy megveszekedett garasom sincs, szegény barátom! – sóhajtotta Hervé.
Olivier, akinek a szobrászi munka hozott egy kevés jövedelmet – bár Mathieu-nek a rosszabb napokra hivatkozva is nagyon nehéz volt rávennie, hogy elfogadja, hisz a templomos szabályzat megtilt minden birtoklást a lovagoknak! –, elővett egy pénzdarabot, és a koldus tenyerébe tette, aki egy pillanatra megfogta és félmosollyal megtapogatta a kezét:
– A kő embere vagy, és lehet, hogy a barátod is az. Ne maradjatok itt. Egy órával ezelőtt a király kikiáltatta a tereken, hogy élve vagy halva el kell fogni Mathieu de Montreuil mestert, akit felismertek a templomosok kiszabadítási kísérletében…
– Miért érintene ez minket? – jegyezte meg Hervé. – Ketten vagyunk…
– Ne fáradj! Pontosan tudod, hogy igazam van. Gyakran koldulok a Notre-Dame körül. A munkások ismernek, és én is ismerem őket! Főleg Mathieu-t! Jószívű férfi és jó bajtárs… Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy menjen el… amilyen messzire csak tud…
Ezzel a furcsa vak koldus sarkon fordult, és imáiba merülve visszatért a keresztje lábához….
– Mit csináljunk? – kérdezte Hervé.
– Be kell számolnunk. Felesleges tovább maradnunk.
Ezzel visszaindultak, ahogyan jöttek…
A Szajna túlpartján még valaki aggódott Mathieu-ért és az övéiért. Bár Bertrade nem volt hajlandó a Nesle palotából végignézni a kivégzést, mely iszonyattal töltötte el, és inkább a szobájába zárkózott Aude-dal, akit végtelenül felkavart, hogy templomosokat vetnek máglyára, pontosan tudta, mi történt a Szajnán. Barátja, a nagydarab Denis, aki egy morzsát sem vesztett az eseményekből, hajnalban mindenről beszámolt.
Az aggodalom azonban valóságos rettegésbe csapott át, amikor egy kikiáltó a palota tövében kihirdette, hogy a sógorát élve vagy halva el kell fogni. Nem önmagáért rettegett, hisz ő tulajdonképpen csak a felesége nővére volt, hanem Aude-ért. A királynak nem volt szokása egy vádlott családjának asszonyaira vagy gyermekeire támadni – kivéve a fiúkat, ha azok olyan korban voltak, hogy cinkosok lehettek! –, az unokahúga helyzete azonban a leendő francia királyné mellett igencsak bizonytalanná vált. Lehet, hogy egyszerűen kiteszik az utcára – ebben az esetben Bertrade is megy vele –, vagy ami még rosszabb, az aljas Nogaret felhasználja, hogy előcsalogassa az apját a rejtekéről, ha egyáltalán van rejtek, hisz beszámolójában Ployebaut gondosan megemlítette a sebesülést is, melyet az építőmesteren ejtett. Mivel valószínű volt, hogy ez a helyes feltételezés, Bertrade úgy gondolta, jobb, ha elébe megy a dolognak, és azonnal eltávozást kér mindkettőjük számára Navarra királynéjától.