– Gyere! Menjünk imádkozni! Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetünk…
Letérdeltek egy szép Szűz Mária-szobor elé, mely két mindig égő gyertyával kis szentélyféleséget alkotott Margit szobájában.
– A hercegnők – suttogta Aude – veszélyben vannak?
– Attól tartok! Azért imádkozzunk, hogy ne legyen igazam.
24 1301-ben VIII. Bonifác pápa kérésére, aki végre véget akart vetni az örökös hadakozásnak a guelfek és a gibellinek között. Szép Fülöp
bátyja elfoglalta Firenzét, és száműzetésre ítélte Dantét, aki a város egyik magisztere volt.
Aude nem faggatózott tovább, és engedelmeskedett. Túlságosan szerette ahhoz Margitot, hogy ne zaklassa fel a gondolat, hogy baj érheti… de a baj már megtörtént! A két nő még mindig térdelt, amikor újra nyílt az ajtó, de ez alkalommal Alain de Pareilles, a király gárdakapitánya keze alatt. Mögötte először Margit lépett be, halottsápadtan, de felszegett fejjel. Majd a két testvér, Jeanne és Blanche, könnyek között, kölcsönösen támogatva egymást, nyomukban a szemmel láthatólag rémült Madame de Courcelle-lel.
– No de Messire de Pareilles – tiltakozott az asszony –, ez lehetetlen. A király nem parancsolhatta, hogy…
– De igen. Határozottan ezt parancsolta, madame. A hercegnőket mostantól az embereim őrzik. Tilos kimenniük vagy bárkivel is beszélniük, még a rokonaikkal és a férjükkel is.
Ami a hölgyeiket és cselédeiket illeti… így önt is, madame, önöket átkísérik a cisztercita apácákhoz, akik gondoskodnak az elszállásolásukról…
– Nem… jaj, nem!
Aude-ból szakadt fel a zokogás, aki Margit lábához vetette magát, és a térdét kezdte csókolgatni. Ölelésében annyi fájdalom tükröződött, hogy kissé életre keltette Navarra királynéját. Margit lehajolt, kezébe fogta a lány arcát, és megcsókolta a homlokát:
– Bátorság, kicsim! – suttogta. – Nem szabad feladni a reményt.
– Felség, ó, felség!
Eközben Madame de Courcelle még nem végzett a gárdakapitánnyaclass="underline"
– Foglyok leszünk? – faggatta.
– A legkevésbé sem! Azt mondtam, elszállásolják magukat. Nem elzárják.
Mindannyian szabadon mozoghatnak a kolostor keretein belül, míg vissza nem térünk Párizsba. Most kérem, hagyják el ezt a helyiséget, és vigyék magukkal a csomagjaikat.
Menjenek az apácákhoz, már várják magukat… Ne vegyék sértésnek – tette hozzá az előkelő hölgy arckifejezését látva, aki bár egy rangos báró özvegye volt, most olyan bánásmódban részesült, mint egy egyszerű szobalány –, csak rövid időről van szó, és a főapátnő illendően fogadja majd…
Amikor az asszonyok indulni készültek, Margit visszatartotta Aude-ot:
– Egy pillanat! Vidd magaddal a rubincsatos fehér köpenyemet, és őrizd meg nekem! Szomorú lenne, ha az az asszony szerezné meg magának, aki csak azért jött, hogy romboljon!
– Felség!… nem tudom, megtehetem-e – pillantott a lány a gárdakapitány felé.
– Miért ne tehetned? Ha jól tudom, még mindig Navarra királynéja vagyok! Rád bízom ezt a köpenyt. Majd visszaadod… ha visszajövök. Különben…
Az egyszerű szóban annyi fenyegetettség csengett, hogy Margitnak elcsuklott a hangja, szorosan összekulcsolta két, gyűrűkkel teli kis kezét, majd egy mély lélegzet után folytatta:
– Különben megőrzöd az emlékemre! Ez lesz a hozományod, de remélem, egy nap nagyon drágán visszavásárolhatom tőled… Menj! Engedelmeskedj! Ragaszkodom hozzá!
Aude felemelte a csodálatos ruhadarabot, gondosan összehajtotta, és csatlakozott társnőihez.
Ezután a három fogoly – immár azok voltak – egyedül maradt a tágas szoba közepén, melyet egymás után elhagytak a szolgálók. Lehajtott fejjel, nehéz szívvel álltak, lesújtotta őket a hallatlan sorscsapás, melyből semmit sem értettek, különösen azt nem, mi válthatta ki. Madame de Courcelle, majd Bertrade, végül Aude egymás után kezet csókoltak Margitnak. Marthe, a hűséges szobalány úgy zokogott, hogy támogatni kellett lefelé a kertbe és a kolostorba vezető kő csigalépcsőn. Mintha a szomorú hölgyek bármiféle veszélyt jelenthettek volna, négy íjász kísérte őket a kolostorépületig. Blanche és Jeanne hölgyei is csatlakoztak hozzájuk. Szép és enyhe volt az éjszaka, és a már a nyár közeledtét idéző, mélykék égen kirajzolódott a háztetők vonala a kápolna két harangtornya mellett. Útközben Bertrade Madame de Courcelle-hez húzódott:
– Tudja, mi történt? – suttogta.
– Emlékszik az alamizsnás tarsolyra, melyet nem olyan régen kerestünk?
– Amelyik Londonból érkezett múlt karácsonykor? És amelyiket Margit királyné nem szeretett?
– Pontosan. Nos, Isabelle királyné felismerte… Valois nagyúr egyik emberének az övén…
– Lehet, hogy elveszett… ellopták és eladták? – vágta rá védekezőn Bertrade.
– Lehet, de La Marche grófné tarsolyát az illető fivérének övén látták, aki Poitiers nagyúr embere. Isabelle királyné jelezte a királynak, és megerősítette az Angliában terjedő híreket: a királyné éppen azért jött, hogy azokról beszámoljon a felségünknek.
Valójában nem is volt más célja a látogatásnak: csakis az, hogy figyelmeztesse az apját a sógornői bűnös viselkedésére.
– És azután?
– Az Aulnay fivéreket letartóztatták és átadták Monsieur de Nogaret-nak, aki Pontoise-ba viszi őket „kihallgatni”. Szegény fiúk! Fiatalok, és ha Nogaret olyan eszközökkel él, mint a templomosokkal szemben, bármit bevallanak!
– Igaz, de az is, hogy hallatlanul óvatlanok voltak! És a hercegnők?
– Róluk ugyanannyit tud, mint én. A szeretőik vallomása alapján ítélik el őket.
– No de Madame de Poitiers? Róla semmit nem beszélnek, hacsak azt nem, hogy mindig a másik két hercegnő társaságában van.
– Ő határozottan ki is jelentette a király és Isabelle királyné előtt: „Állítom, hogy tisztességes feleség vagyok.” Mégis fizetnie kell a többiekkel együtt, bár a király azt mondta, bűneihez méri majd a büntetést.
– Honnan tudja mindezt? Ott volt a királynál? Az éjszaka jótékonyan eltakarta az udvarhölgy pirulását.
– Nem… de amikor láttam, hogy ilyen szokatlan öltözetben a királyhoz mennek a hercegnők… lementem a kertbe, és…
-… és mivel nyitva hagyták az ablakot, hogy beáradjon az orgona illata, minden kihallatszott?
– Pontosan így volt! – suttogta az asszony.
– És a hercegeket értesítették?
– Valószínűleg éppen most avatják be őket. Micsoda borzalmas történet! És mi lesz a szerencsétlen hercegnőkkel? Sosem hallottam még metszőbb, keményebb hangot, mint Fülöp királyét! Félek, Imbert asszony…
– Én is. De Mahaut d'Artois grófné, Jeanne és Blanche édesanyja erős asszony, és Burgundi Hugó herceggel, Margit fivérével biztosan mindent megtesznek majd az érdekükben. Egyikük sem elhanyagolható személyiség…
– Igen… de a herceg Dijonban van, Mahaut grófné Párizsban, és nem tudom, lesz-e egyáltalán idejük ideérni, mielőtt lecsap a király. Félek, hogy gyorsan és kőkeményen lép majd!
Igaza lett. Szép Fülöp már másnap összehívta a szűk tanácsát, két öccsét, Valois-t és Evreux-t, három fiát és Enguerrand de Marignyt, és Nogaret beszámolója alapján, aki egész éjjel kínozta az Aulnay fivéreket, kihirdette az ítéletét: Margitot és Blanche-ot életük végezetéig a Cháteau-Gaillard erődbe zárják Andelys-nél, Jeanne-t pedig, akinél nem találták nyomát, hogy vétett volna házastársi kötelezettségei ellen, de akit cinkosnak tekintettek a házasságtörésben, Dourdan vártonyába viszik, ahol addig marad, amíg a király úgy kívánja. Az Aulnay fivérekre a halál várt. Borzalmas halál.