Olivier a holttest felett összezárta a zsák széleit, majd az evezőkhöz ült, meg sem várva, hogy Gildas is elhelyezkedjen. Könnyedén a folyóba lökte a csónakot, hogy elérjék az áramlást. Valóban nehéz volt a jármű, Sancie fia azonban még nem volt tudatában a benne lejátszódó különös változásnak. Cselekvésre vágyott, a természettől kapott erős teste összes izmának megmozgatására, hogy bebizonyítsa magának, hogy még mindig ugyanaz az ember, és semmi sem változott Miközben megveszekedetten evezett, a megszokott imák szavait kereste, de eredménytelenül. Képtelen volt levenni a szemét a mozdulatlan alakról a szövetek alatt, melyet inkább érzett, mint látott.
Pokoli iramot diktált. Nem akarta, hogy Gildas részt vegyen benne. Egyedül akarta visszavinni Aude-ot az apjához, és a másik nem makacskodott.
A kemény evezés jót tett Talán a könnyek is, melyek végigcsorogtak az arcán, anélkül, hogy észrevette volna.
X. fejezet
Az árvák
A kemence kövére kuporodva, térdére könyökölve, fejét kezébe temetve Hervé sírt.
Körülötte csend uralkodott, az őt néző három férfi egyike sem mert közbelépni, még Olivier sem, akit felkavart a testvére fájdalma, akinél soha egyetlen könnycseppet sem látott. Ráadásul miféle vigaszt nyújthatna, mely nem hat nevetségesen, ennek a meggyötört, kitaszított férfinak, akit mindenétől megfosztottak, kivéve a becsületét, és aki éppen most tudta meg, hogy az unokaöccsei őrültsége nyomán még ezt a becsületet, sőt a nevét is elvették tőle? Hiszen a feudális törvény kérlelhetetlen volt: bárkit, aki a királyi fenség ellen támad, borzalmas halállal kell sújtani, javait el kell kobozni, saját és rokonai kastélyait le kell rombolni, címerét összetöri a hóhér, neve a becstelenséget jelenti, és örökre kitörlik a lovagok sorából és a nemesi jegyzékből.
Olivier képtelen volt tovább nézni a férfi szenvedését és megaláztatását, akinek egyenes jellemét, vitézségét és nagylelkű szívét mindenkinél jobban ismerte. Letilt mellé vállát a vállához vetve, de ennél közelebb nem merészkedett:
– A Templom tönkretételével – mondta – Fülöp király évek óta arra kényszerít, hogy titokban, álnév alatt éljünk. Belőled favágót csinált, belőlem kőfaragót, aki Mathieu mester jó szíve nélkül már régen halott lenne… A borzalmas hír, melyet sajnálatosan hoztam, nem sokat változtat…
Hervé leengedte a kezét, és felé tárta feldúlt arcát: – Azt hiszed, magamat siratom?
Mint az imént mondtad, mi mindketten semmik vagyunk! Értük sírok, a szegény fiúkért, akikre örök szenvedést mértek. Nem akarom mentegetni őket: tudniuk kellett, mit kockáztatnak, ha ilyen magasra tör a szerelmük. Gautier azonban a keresztfiam volt, és azért ugyan hálát adok az Úrnak, hogy az apám már halott, és nem élte meg háza összeomlását, ott a bátyám…
– Aki megtagadta tőled a menedéket, amikor szükséged volt rá…
– Ez nem sokat számít, és nem is érte aggódom, hanem Agnèsért, Gautier feleségéért, és különösen a gyerekeikért! Mi lesz velük? Még csak három és négy évesek, és a legnyomorultabb ember is megvetheti, vadként üldözheti őket… Ezt a gondolatot nem tudom elviselni!
– Az unokahúgod Montmorency lány, nem azt mondtad? Ők a királyság első bárói.
A főparancsnoki kard szinte apáról fiúra száll náluk…
– Ettől csak még inkább el akarják majd törölni a botrány nyomát. Legjobb esetben Agnèst kolostorba zárják, a gyerekeit meg egy másikba, ha nem rosszabb sors vár rájuk.
Abban az előkelő családban nem szokás a szeretet. Csak a név nagysága és a házasságok fénye számít. Mindent meg fognak tenni, hogy elfeledtessék azt a frigyet, melyet a miénkkel kötöttek, velünk, akiket maga alá temet Philippe és Gautier vére. A hóhér csipeszei még az élethez való jogunkat is elvették…
– Ez borzalmas, tudom… De mit tehetnél? Mit tehetnénk? – pontosított Olivier. –
Az én dolgom mindig a tiéd is volt, ahogyan a tiéd is az enyém!
Ebben a pillanatban Mathieu hangja hallatszott, aki egy padon ült a terem végében, távol a két baráttól, a fia mellett:
– Megmondom, mit tehetünk: megbosszuljuk őket!
– Így lesz – állt fel Olivier –, de ez a mi ügyünk, nem a magáé! Maga és a családja már így is eleget szenvedett, nem kell növelnie a terhet!
– A maguk ügye, azt mondja? Amikor visszahozta a félőrült lányomat és szeretett Bertrade-unk megkínzott holttestét?
Ezek voltak az első viszonylag nyugodt szavak, melyek elhagyták a száját, mióta a kakas kukorékolása-kor, miután Olivier távolléte miatt egész éjjel nem tudott aludni, és a kemence oldalában virrasztott Rèmivel és Hervével, meglátta, hogy a lovag egyszer csak kirajzolódik az éjszakában, karjában a könnyektől eltorzult arcú, eszméletét vesztett, bíbor bársonytakaróba bugyolált lányával. Miután rövid magyarázat után a gondjaira bízta, Olivier közölte, hogy a sógornője élettelen teste a csónakban fekszik egy diák őrizetében. Mathieu-n, akinek először a szava is elakadt, annyira éles dühkitörés vett erőt, hogy egy pillanatra az ép elméjét féltették, és Rèmi és Olivier ketten is nehezen tudták elhallgattatni, nehogy üvöltözése fellármázza a környéket, egészen a kis királyi kastély őrségéig…
Azután a fájdalmat könnyek váltották fel. Bár a megbecsülésnél melegebb szálak sosem fűzték a sógornőjéhez, iszonyattal töltötte el, amit a Civakodó hóhérai műveltek vele, és miközben felhozták a lepedőbe csavart holttestet, a fogát csikorgatta és átkokat szórt, akkora átéléssel, hogy Juliane saját fájdalmát elhallgattatva vizet hozott a konyhából, és az arcába loccsantotta:
– Nincs elég bajunk, még a környéket is a nyakunkra akarja hozni, férjem uram?
Bertrade a nővérem volt, mégis maga üvölt, mint egy sebzett farkas? Adjon inkább hálát az égnek… és Messire Olivier-nek, hogy a lányunkat élve hazahozta…
Az eljárástól megdöbbenten, melyre sosem hitte volna képesnek a bölcs és nyugodt Juliane-t, Mathieu összeszedte magát, morogva megtörölközött, és miután az asszonyok letették Bertrade-ot a konyhaasztalra, hogy elvégezzék a halott mosdatást, Aude-ot pedig egy kupa meleg tejjel ágyba fektették a nagyanyja felügyelete alatt, csatlakozott a férfiakhoz, hogy meghallgassa Olivier részletes beszámolóját a történtekről.
Előtte azonban teljesítette a hála és a vendéglátás kötelességeit Gildas d'Ouilly felé.
Az idegen váratlan felbukkanása nem volt ínyére, hisz a diákokat általában üresfejű
bajkeverőknek tartotta, akik inkább hajlanak az orgiákra, mint a kegyes cselekedetekre.
Az azonban, hogy ez a diák spontán módon részt vett Aude kiszabadításában, köszönetet érdemelt. Mathieu hangulata mégsem tért vissza a megszokott derűhöz.
Étellel kínálta Gildast, ahogyan Olivier-t is, majd felajánlotta a diáknak, hogy pihenjen egy keveset a fészerben, ahol a két templomos és Rèmi laknak. Gildas visszautasította, érezve, hogy az építőmester szívesebben beszélgetne az övéivel a számára ismeretlen fiú jelenléte nélkül. Már az is elég volt, hogy tudta, hol rejtőznek…
– Hajnalodik – mondta –, és nem olyan hosszú az út. Visszamegyek a kollégiumba… de megengedi, hogy valamelyik nap eljöjjek érdeklődni?
– Igazán azt hiszi, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy látogatókat fogadhatunk?
– morogta fásultan Mathieu. – Hálásak vagyunk magának, de mindenkinek jobb lenne, ha még a létezését is elfelejtené ennek a háznak, és mindazoknak, akik itt találtak menedéket.