Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt-ott megcsapkodva a növényeket. A két férfi nem mert felzárkózni mellé – úgy érezték, nem akarná –, és csendben követték, de körülbelül ugyanazzal a gondolattaclass="underline" az ifjú hölgy bizonyára gazdagabb címekben, mint aranyban, hisz egyetlen kanca elvesztése így felkavarta.
Különösen Hervét lepte meg, hisz emlékezett, hogy gyermekkorában Villeneuve ura jelentős uraság volt, és a kastélya, bár nem volt olyan nagy, mint Moussy, méltó helyet foglalt el a környék nemes otthonai között, és nem megvetendő termőföldek és erdőségek tartoztak alá. Ráadásul nehezen tudta elképzelni, hogy egy a Montmorency családhoz közel álló kisasszony egy többé-kevésbé elszegényedett öregúrhoz menjen hozzá…
Közelebb érve megállapíthatta, hogy megváltoztak a dolgok… A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize. Zöldek voltak a falak is, melyeken a mohának sem sikerült elrejtenie a gyíkokat. A kőcsipkék omladoztak, a tető több helyen rogyadozott, és a felvonóhíd lánca, melyet nem sokat használhattak, rozsdától vöröslött. Az egykori, tíz főre tervezett őrházban csak két őr volt, s ők is elég öregnek látszottak.
Az udvar közepére érve, ahol szabadon nőtt a fű, Marianne visszafordult a társai felé:
– Íme a palotám! – jelentette ki keserűségét rosszul leplező iróniával. – Isten hozta önöket!
– Ez hihetetlen! – suttogta Hervé. – Csak a Gaucher torony fantomja! Hogyan jutott idáig?
– A tornák miatt, lovag, a tornák és az egyéb ünnepségek miatt, melyeken mindenáron részt kellett venni, méghozzá nagy pompával, s melyeken ritkán nyertünk!
Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni…
Tágas, egy egész marha megsütéséhez is elég nagy kandallójával, melyben mindössze egy üst rotyogott fel-felemelkedő fedővel, hosszú asztalával, padjaival és csodálatosan karbantartott eszközeivel a konyha az udvarház egyetlen élő helyiségének hatott, hisz a bútorok nagy részétől megfosztott termekben csak az egykori gazdagság visszfénye tükröződött. Olivier-t mégis Valcroze-ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette-nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét. Normális időkben legalábbis, mert most egy szép, pirospozsgás parasztlány ült az asztalnál, és két szőke kisgyereket etetett, a kislányt a térdére ültetve. Természetesen Marie volt, a dajka.
A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna. Szőkék voltak és kék szeműek, kerek arcocskájuk meglepő hasonlóságot mutatott, mintha ikrek lettek volna, bár Philippe egy évvel idősebb volt a húgánál. Hangot is adott nagyobb erejének, és kanalával ütötte az asztalt, hogy repetát követeljen, míg úgy tűnt, a dajkának nehezebb dolga van a szoknyájába vackolódó kislánnyal. Aline törékenyebbnek látszott a kisfiúnál, aki szemmel láthatóan kicsattanóan egészséges volt.
Kopogását abbahagyva Philippe szigorú szemmel méregette a dús hajú és szakállú ismeretlent, aki megállt vele szemben az asztal túloldalán, és elragadtatott arccal nézte őt, ami sehogyan sem tetszett a kisfiúnak. Fenyegetőn felé emelte a kanalát:
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Csúnya vagy!
Hervé a többiekről megfeledkezve széles mosollyal könyökölt az asztalra:
– Csúnya? Ugyan, nem, a nagybátyja vagyok, Messire Philippe. Nem tetszem magának?
– Nagybácsi? – ráncolta a szemöldökét a kisfiú. – Nem! Csúnya, mondom!
Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.
– Mit fog csinálni velük? – kérdezte, miközben Hervé és az unokaöccse párbeszédét figyelte, aki nehezen akarta elismerni a családi köteléket.
Marianne a karjába vette Aline-t, akinek etetését Marie abbahagyta. A kis, szőke fürtös fej boldog sóhajjal simult a nyakához.
– Micsoda kérdés! – pillantott a lovagra az asszony. – Természetesen itt tartom őket. Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos… és bizonyára rövid élet várna rájuk… Soha! Szeretem őket, képzelje el!
– Bocsássa meg a nyerseségem, de el tudja tartani őket?
– A zöldségeskertből és az állattartásból van mit ennünk. Van egy gyümölcsösöm is, és néhány bárányom, melyek gyapja öltözteti majd őket. Ami a többit illeti, Isten kezében vagyunk, de ha az anyjuk nem tudja magához venni őket, itt maradnak… Most kezet mosnának? Mindjárt felszolgálják a levest.
– Csak a kezünket? Engedelmével megmosakodnánk az udvari kútnál. Ha a kis Philippe reakcióját nézzük, ijesztően piszkosak lehetünk!
– Ahogy kívánják! Előkészítenek maguknak egy szobát…
– Ne, köszönjük, madame! Nem kérünk szobát! Az egyik csűrben alszunk. Még mindig templomosok vagyunk, tudja…
– És nem alhatnak egy fedél alatt egy nővel, igaz, is… Úgy lesz, ahogy óhajtják.
Talán hogy Courtenay-nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard. Semmi sem szolgálta a kényelmet, a helyiség mégis nemességet árasztott. Az asztalt fehér abrosz borította, egy csokor friss virággal. A fiatalasszony ezüstszegélyes kis gallérral egészítette ki fekete ruháját, melyhez hófehér muszlinkendőt kapcsolt.
Olyan kecsesen és méltón invitálta az asztalához a vendégeket, mintha csak a Montmorency családban lennének, vagy bármely más nemesi házban. Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött.
Különös módon leginkább Olivier-vel beszélgetett. Hervé elgondolkozva, csendben evett-ivott, tekintete azonban gyakran állapodott meg vendéglátójukon, de Olivier képtelen volt megfejteni kifejezését. Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott… Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.