– Hogy érti?
– Még nem értheted. Csak gyógyulj meg!
Aude minden tőle telhetőt megtett, és ahogy talpra állt, ragaszkodott hozzá, hogy első útja Bertrade sírjához vezessen. Az édesanyja és Blandine is vele tartott.
Előző este Mathieu és a fia útnak indultak Chantillyba. Az építőmester úgy érezte, itt az idő, hogy újra egybegyűjtse az embereit.
Imája végeztével a három nő térdet hajtott a remete előtt, aki barlangja küszöbéről megáldotta őket, és visszaindultak a házba. Csendben lépkedtek, élvezték a madárdallal teli erdő, a szép napsütés egyszerű örömét. Aude úgy érezte, megnyugvást merített abból, hogy megérinthette a földet, ahol a nagynénje nyugszik, és a tudatból, hogy egy furcsa és büdös, de együttérzéssel és csodálatos fénnyel ragyogó szemű
remete védelmét élvezi… Gyógyír volt ez lelke sebeire!
A házba érve azonban friss derűje azonnal szertefoszlott. A nagyanyja, akit a gyümölcsösben hagytak, egy almafa árnyékában, hideg tekintettel nézte, ahogy egy barna bársonysapkás, ugyanilyen színű, gazdagon díszített, sötétebb barna selyemmel hímzett, finom szövetruhát viselő férfi fel-alá járkál előtte, s valamit magyaráz, amit az érkezők nem hallottak tisztán. Járás közben néha megrogyasztotta a lábát, bizonyára hogy megelőzze a zsibbadást, amitől olyan nevetségesen festett, hogy a lány felkacagott. A férfi azonnal abbahagyta a gyakorlatot, és végigmérte a három érkezőt.
– Nos, itt a család többi tagja! Sejthettem volna, hogy a vénasszony nem egyedül lakik itt!
– Soha nem is állítottam – vágott vissza Mathilde. – És hadd kérdezzem meg, hová lett az udvariassága? Vénasszony! Illik így beszélni egy hölggyel?
– Hölgy? A fia montreuil-i házában bizonyára az volt, de most már nem sokat ér.
Mathieu szökésben van, és maguk ide mertek menekülni, az én házamba, hisz a nagynéném nincs többé! És még van mersze megkérdezni, mit keresek itt? Birtokba veszem, ami az enyém, ez minden! – ugatta a férfi.
– Mennyire megváltoztatja az örökség perspektívája! Udvariasabbnak és kedvesebbnek ismertük, Imbert mester!
A férfi ugyanis Gontran Imbert volt, a rőfös, Bertrade néhai férjének unokaöccse.
Mathilde keserű megjegyzése nagyon is jogos volt: mostanáig Mathieu családja – bár nem sokszor találkoztak – kellemes, mosolygós és udvarias embernek ismerte a Quiquenpoist utcai kövér szövetkereskedőt. Bertrade csak jót mondhatott róla, amikor a férje halála után elosztották a javakat: a férfi kapta a gyümölcsöző üzletet a palota Galériáján, mely Párizs egyik leggazdagabb emberévé tette, az asszony pedig járadékot, egy lakást – melyet két évvel korábban az unokaöcsnek ajándékozott, hogy az megnagyobbíthassa az otthonát –, és a passiacumi házat. Most pedig Imbert tüzet okádva rontott rájuk. Talán a meglepetés ereje ragadta el, hisz nem számított rá, hogy lakókat talál a házban…
– Olyan vagyok, amilyen! Csak rám tartozik!
– Azt hiszem, ránk is! – vetette oda szárazon Juliane, aki közelebb lépett, hogy a szemébe nézzen. – És különben honnan veszi, hogy a nővérem meghalt?
– A Nesle palotabeliektől, ahonnan jövök. Odamentem, mert aggódtam: furcsa hírek járják az ott történtekről a hercegnők ügye óta. Beszélni akartam a nagynénémmel, meg akartam tudni, hogy van. Egyébként nem ez volt az első alkalom, hogy meglátogattam, és azt gondoltam, hogy jóindulattal vannak irántam, de az intéző
– akit eddig sosem láttam! – szinte kidobott. Kijelentette, hogy Bertrade durván megsértette Lajos herceget, aki hirtelen haragjában megütötte… talán kissé túl erősen, és belehalt. Amikor a testet követeltem, gúnyos nevetéssel közölte, hogy a herceg emberei elintézték a temetést. Aztán előhozatott egy zsák öreg holmit – az újakat biztosan kiválogatták közülük –, és a kezembe nyomta azzal, hogy ez Bertrade hagyatéka, érjem be ennyivel, és fogjam be a szám, ha nem akarok bajt. Én, Gontran Imbert, akinek virágzó boltja, remek hírneve és szép forgalma van!
– Ez senki előtt nem titok! Miért nem ment panaszra a királyhoz? Maga nagypolgár, ő pedig igen szereti a maga fajtáját.
– Én? Még hogy… ilyen bizonytalan időkben? Nem vagyok őrült! Már… már így is nehezen állom a király pillantását, amikor a Galérián sétál…
– Inkább eljött ide! Vajon miért?
– Mondtam: hogy birtokba vegyem a jussomat… és eltemessem azt a zsák holmit, amit az öszvéremen látnak. Bárhol eldobhattam volna, de úgy éreztem, így…
– Úgy gondolta, jobb, ha ráteszi a kezét valamire, amit sosem szántak magának? A nővérem saját javai a lányomat illetik. Ez a ház legalábbis, melyről mindig azt mondta, hogy Aude örökli…
– Csakhogy le kellett volna írnia közjegyző előtt! Nem hinném, hogy megtette.
Sajnálatos, de a ház a nagybátyámé volt, így természetes, hogy az enyém legyen!
– Beszélt a közjegyzővel?
A Juliane halántékán lüktető érből látszott, hogy erősen harcol a mindent elsöprő
harag ellen, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze nyugalmát az elégedett kandúr képű kövér alakkal szemben. Még inkább szerette volna pofon ütni, amikor a férfi szélesen elmosolyodott:
– Szükséges lenne? A férje és a fia törvényen kívüliek, Juliane asszony, így maguk és a javaik is azok. Tehát semmijük sincs, és kérem, emlékezzenek rá, hogy elég lenne csak felmennem a kastélyba, hogy magukért jöjjenek.
Mathilde felháborodottan felkiáltott, Juliane-nak pedig összeszorult a torka, és meg sem bírt szólalni. Aude lépett közbe: az anyja és a kereskedő közé ugrott, és szemében harag lángolt:
– Nyomorult ember maga, hogy fenyegetni mer nőket, akiknek a családja a magáé volt, és akikre balsors csapott le. Rútul kihasználja a szomorú helyzetet!
– A családom? Mert a nagynénje hozzáment a nagybátyámhoz? Ez azért túlzás!
Mindenesetre mivel az a helyzet, hogy a szegény Bertrade… ahogyan maga is, egy lotyót szolgált, aki szerencsére ma már egy cella mélyén senyved…
A lány váratlan erővel útnak indított pofonja hátrataszította, és az arcán mélyen megmaradt a körmei nyoma. Imbert majdnem elesett, de valami csoda folytán sikerült megőriznie egyensúlyát.
– Ezért megfizetsz! – üvöltötte. – Meg is mondom, hogyan! Itt tartalak titeket, téged és az öreglányokat, de a cselédeim lesztek… te meg a gyönyörömet fogod szolgálni, mert az ágyamba viszlek! – recsegte őrült tekintettel, fogát csikorgatva, mielőtt amennyire kövérsége és rövid lábai engedték, sebesen odafutott volna az öszvéréhez, és ledobta róla a zsákot.
Felkapaszkodott a nyergébe, de még odakiáltotta:
– Megbánod, hogy felpofoztál, kis ringyó! Holnap visszajövök… és nem egyedül! Itt hagyom, amit kell, hogy mind megtudjátok, ki az úr! Különben…
Trombitaszó szakította félbe, és ahelyett, hogy megindította volna a jószágát, visszafogta és a fülét hegyezte, miközben arcára széles mosoly ült ki:
– Úgy tűnik, nem kell messzire mennem! Fülöp királyunk érkezik egy kis pihenésre a passiacumi kastélyába…
– Azt hittem, fél tőle – vetette oda megvetően Mathilde.
Imbert nevetve indította útnak az öszvérét:
– Az azelőtt volt! Ha visszautasítják a feltételeimet, könnyen feladhatom magukat.
Annál is inkább, mert gondosan nem egyedül megyek majd! Viszlát holnap!
Nevetséges intéssel megindult a ház kapuja felé, melyet az erdőből visszajövet a három nő nem csukott be, de nem tudott kilépni rajta: egy poros, piszkos férfi magasodott előtte, akinek látványára felcsuklott. Szétvetett lábbal, keresztbe font karral várta az ismeretlen, és Imbert-nek annyi ideje sem maradt, hogy utat kérjen.