Olivier máris rárontott, leszakította a nyergéből és a földre lökte, ahol elgurult szép sapkája.
– Mire várnánk? – morogta. – Menjünk máris!
Lehajolt, megragadta a díszes ruha hímzett gallérját, és felállította a rőföst. Másik kezével elővette a kését, melynek hegyét Gontran veséjének szegezte.
– Nagyuram! – kiáltotta rémülten Juliane. – Mit csinál? A vesztünket akarja?
– Dehogy! Itt az idő, hogy megtudjuk, mit ér Fülöp igazságszolgáltatása! Ha valaki elvész, esküszöm, ez a kövér disznó lesz az! Talán én is, de maguk, magányos hölgyek –
erősen megnyomta a magányos szót – nem élhetnek ezzel a fenyegetéssel a fejük felett.
Ha nem jövök vissza, tegyenek meg néhány óvintézkedést…
– Ez jó ötlet! – recsegte Imbert. – Mert én is beszélni fogok, és a király rám jobban hallgat, mint egy jöttmentre. Én párizsi polgár vagyok…
– Én pedig lovag! Olivier de Courtenay a nevem! A király is lovag! Most indulás!
– Várjon, nagyuram – szólalt meg Margot, akinek sosem hallották a hangját, mintha nem lett volna mit mondania. – Óvintézkedésként vegye el ezt! Segítek!
Kötelet hozott, mellyel szorosan összekötözték a rőfös kezét, és mivel a férfi szitkokat üvöltött, a cselédlány a száját is betömte. Azután Olivier-nek nyújtotta a kötél végét, és meghajolt felé:
– Így kényelmesebb lesz!
– Köszönöm, Margot! – mosolygott Olivier. – Vigyázzon a hölgyekre… és mondjon istenhozzádot a nevemben azoknak… akik kedvesek nekem!
– Nem! Istenhozzádot nem! Vagy engedje meg, hogy magával menjek, hisz ez a nyomorult alak engem akart bemocskolni! Én is beszélek a királlyal – kiáltott fel Aude.
– Jobb, ha nem. A király bizalmatlan a nőkkel szemben, különösen, ha nagyon szépek… mint maga! Engedje, hogy én cselekedjek. Azt akarom, hogy békében élhessenek itt az édesanyjával, a nagyanyjával és a jó Margot-val, a kedves Aubin és Blandine védelme alatt… ahogyan eddig tették a balsorsuk óta. Legalább a nyugodt élethez való joguk maradjon meg!
Enyhén megnyomott minden szót, és tekintetét mélyen a lány kétségbeesett szemébe fúrta, hogy az jól megértse a szándékát: a faluban mostanáig senki sem tudta, hogy férfiak is vannak itt, és szerencse, hogy Mathieu és a fia ma nem mutatkoztak. Ki kellett használni ezt az előnyt.
– Nyugalomban élni? Amikor maga talán a vesztébe rohan? Ó, Olivier úr, mindig csak azért látom viszont, hogy rögtön eltávolodjon tőlem?
A férfi hátrahőkölt, mintha Aude megütötte volna:
– Ilyen fontos ez magának? – suttogta rekedten.
– Fontosabb, mint szavakba önthetném. Megértve, hogy a vallomás határára sodródott,
Aude fülig pirult, hirtelen elszégyellte magát a szeméremmel és visszafogottsággal ellentétes viselkedése miatt, melyért a férfi akár meg is vetheti, őt, a nép leányát, aki egy lovagra, egy templomosra merte vetni a szemét… Zokogás rázta vállal futott be a házba. Ha visszafordul, Olivier tekintete talán csitította volna a bánatát. Szívbe markoló sajnálat tükröződött benne, de furcsa fény is, melynek nem volt tudatában, s mely egyértelműen az örömből fakadt.
– Szereti magát – mondta Bertrade utolsó leheletével, és a felkavart Olivier kezdte elhinni, hogy igazat mondott… Most azonban sürgősebb dolga volt, mint a lehetetlenről álmodozni: meg kellett fizettetnie Gontran Imbert aljasságát. A gondolatra, hogy mit akart tenni a hájas disznó a csodálatos szépséggel, ismét az agyába tolult a vér, és legszívesebben itt helyben megölte volna! Olyan egyszerű lenne!
… Csakhogy sosem lenne képes hidegvérrel megölni egy tehetetlen embert, bármennyire gyűlöletes legyen is… A csuklójára tekerte a kötelet és meghúzta:
– Gyerünk! Ideje rendet tenni az életedben… ahogy az enyémben is…
A liliomvirágos zászló alig mozdult az egyetlen torony tetején, melyet nem övezett árok. Két csipkés fal foglalta magába a kápolnát egy kis barbakánhoz kapcsolódva: összesen ennyi alkotta a passiacumi kastélyt. Általában a világ legnyugodtabb helye volt. A várúr, az öreg Fourqueux lovag szigorral irányította a hat vagy hét íjászt, akik a garnizont alkották a király – igen ritka – látogatásaira várva, és bizonyára belehalt volna az unalomba a káplánnal folytatott sakkpartik, a közösen elfogyasztott, mindig kiadós étkezések és a hadi emlékek örökös felidézése nélkül. Zárkózottan éltek, és a külvilágból szinte csak az órákat jelző harangszó jutott el hozzájuk.
Ma a kastély felébredt. A bejárathoz közeledve Olivier és a foglya két íjászt látott a felvont kapurács mellett, az udvarban pedig királyi őrmesterek figyelték liliomvirágos bottal felfegyverkezve a kevéske csomag kirakodását. Természetesen két alabárd kereszteződött előttük, miközben az egyik őr nevetve megkérdezte:
– Hova igyekszel így, jóember? Ha tyúktolvajt hozol Messire de Fourqueux-nek, tudd meg, hogy ma nincs ideje rád. Mint láthatod – tette hozzá a benti felfordulásra mutatva –, Fülöp felségünk érkezett meg.
– Éppen a királlyal akarok beszélni!
– Megőrültél? Ide majdnem mindig szűk kísérettel jön, és tilos zavarni. És ki ez, akit kötélen hozol?
– A foglyom, mint látja, és pontosan őt akarom megmutatni a királynak.
Érdekesnek fogja találni. És nem áll szándékomban magával vitázni…
– Ebben az esetben menj utadra!
– Nem. Még mindig Alain de Pareilles nagyúr az őrség parancsnoka?
– Igen, de…
– Kérje meg, hogy jöjjön ide!
A férfi habozott. Különös erő áradt a szerény öltözetű, távolról érkezettnek tűnő
idegenből. Aszketikus, büszke fejének egyenes tartása, komoly és határozott hangja arra utalt, hogy nem paraszt, és nem is egyszerű polgár.
– Ki maga? – kérdezte az őr, elhagyva a tegezést.
– Majd Messire de Pareilles-nek megmondom.
Az őr végre megindult az udvar felé, ahonnan egy magas, szigorú, érzelmet sosem tükröző arcú férfival tért vissza. Az acélsisak szegélye alatt a dús, ősz szemöldök szinte ugyanolyan mozdulatlan tekintetet takart, mint az uráé.
– Mit akar? – kérdezte szárazon.
– Igazságot a bántalmazott ártatlanoknak. Teljes igazságot! A király igazságát, aki lovagi esküt tett! Nem Nogaret úr igazságát! A férfi, akit hozok, bűnöző…
– Igazán? Mi a neve?
– Olivier de Courtenay. Ő pedig Gontran Imbert, párizsi rőfös.
– Különös kíséret egy rőfösnek! Igaz, szép ruhája van…
– Én pedig rosszul öltözött vagyok. Ennek ellenére az vagyok, akinek mondom magam… és Konstantinápolyi Balduin király volt a keresztapám.
Nyugodt volt a hangja, s éppen csak annyi gőg csengett benne, hogy egyértelművé tegye kilétét. Alain de Pareilles jó emberismerő volt. Ez a férfi nagyon nagy szavakat mondott, de túlságosan magabiztosan ahhoz, hogy ne legyenek igazak.
– Jöjjenek! Megnézem, mit tehetek… de miért tömte be a száját…?
– Hogy ne sértse a fülemet! El sem tudja képzelni, micsoda szóáradatot tart vissza ez a rongy…
A kapitány vékony ajka halvány mosolyra húzódott. Nyomában Olivier és Imbert átszelték az udvart a toronyba vezető lépcsőkig. Mielőtt beléptek volna, Pareilles megállt: