– Donátien és én meg tudjuk erősíteni azt, ami beomlással fenyeget, de a harangtorony szépségének visszaadásához igazi mester kellene. Holnap készültem Passiacumba, hogy felajánljam a munkát. A jó kanonokok védelmet biztosítanak a kolostorukban, vagy kaphat egy házat…
Mathieu először felháborodottan visszautasította: Cauvin megőrült? Hogyan vegye fel ismét a munkát francia földön, amikor megesküdött, hogy nem dolgozik itt többé katedrálison? Erre a társa azzal vágott vissza, hogy nem is katedrálisról van szó, és inkább az erszénye mélyére kellene néznie, és arra gondolnia, hogy etetnie kell a családját.
– Ugyanúgy etethetem őket a Rajna partján, ahová eljönnek velem.
– Csakhogy el is kell jutni oda. Az édesanyja nem bírná az utat. Ráadásul a kanonokok Szent Yont tisztelik, aki az egyik koronás szentünk! Én szívesen dolgozom érte, és a jó atyák segítséget ígértek… Gondolkozzon, Mathieu mester! A katedrálisok befejezetlenek maradnak, de nem ítélheti tétlenségre a kő összes gyermekét!
Mathieu tehát dühösen tért vissza Passiacumba. Nem javított a hangulatán, amikor megtudta, mi történt a távollétében. Az asszonyok, és különösen Aude felháborodására Olivier-re zúdította haragját:
– Hogy merészelte azt a nyomorultat az aljas király elé vezetni, kockáztatva, hogy mindannyiótokat letartóztatnak? Miért nem ölte meg itt helyben, és dobta a folyóba?
– Hogy az asszony, aki vele él, és akit a házvezetőnőjének nevez, ideküldje a rendőrfőnök embereit? Akkor aztán mindannyiunkat börtönbe vetettek volna.
Próbáljon tiszta fejjel gondolkozni, fiam, és nem a gyűlöletével. Olivier nagyúr az egyetlen helyes dolgot cselekedte az adott körülmények között: feladta magát, hogy minket megvédelmezzen, és sikerült is neki…
– Nézze, apám – vette át a szót Aude –, itt a királyi határozat, Pareilles nagyúr hozta, és az áll benne, hogy ez a ház az enyém, és jogunk van nyíltan itt élni…
– Nektek talán igen, de nekem nem! Ezért nem is maradok!
– Nem akar a lánya fedele alatt élni? Ó, apám, hogyan lehet ilyen kemény? Mintha nem tudná, hogy mindenekelőtt a magáé ez a ház, hisz a drága Bertrade nénikém hagyta ránk.
– Ez nem igaz, te is tudod, hisz nem volt ideje elrendezni az ügyeit.
Következésképpen Fülöptől kaptad, én pedig semmit sem akarok tőle!
– Sosem tette volna meg, ha valaki nem kéri rá… azzal, hogy feladja magát! Valaki, akit börtönbe vetett, és aki talán az életével fog fizetni! – kiáltotta magánkívül a lány.
– Menjen a pokolba! Nem volt joga így tenni!
– És maga? Magának joga volt minden javunkat feladni, a szép montreuil-i házunkat és mindent, amink volt, leszámítva az életünket, a Templomért mely nem kért ennyit magától? – vágott vissza Aude zokogva. – Olivier lovag jobban szeretett minket, mint maga, hisz feláldozta magát… És én még igazságosnak hittem magát!
Aude zokogva elfutott a kertbe. Mathieu-t megdermesztették a hallottak, és mozdulni sem tudott. I Ugyanakkor a lánya kitörése nem csillapította le, éppen ellenkezőleg. Szitokáradat hagyta el haragtól eltorzult ajkát:
– Szavamra, bolond ez a lány! Őrülten szerelmes abba a nála húsz évvel idősebb templomosba – zárta káromkodásait.
Ez alkalommal azonban a felesége pattant elé:
– Kissé hamar megfeledkezik arról, hogy bár szegény Bertrade-ot nem tudta megmenteni a hóhérok karmaiból, a lányunkat a halálnál is rosszabbtól szabadította meg. És mégis átkozottnak mondja! Milyen ember lett magából, Mathieu de Montreuil, hogy ilyen mérgezett a lelke?
– Elég, asszony!
– Nem, nem elég. Aude-nak igaza van, amikor azt mondja, hogy maga mindannyiunkat feláldozott a titokzatos Templomért, mely talán nem volt olyan fekete, mint a bírái mutatni akarták, de nem volt hófehér sem! Nem is beszélve a szerencsétlenekről, akiket magával rántott a lehetetlen keresztes harcába! Akik meghaltak, és nyomorban hagyták hátra az övéiket, akiket megkínoztak, akiknek fel kellett adniuk a munkájukat, melyből éltek! A vándormunkásoknál még elmegy, ők sehol nem maradnak sokáig, és a határokon túl is dolgozhatnak, de a többiek száműzetésre kényszerülnek, ha élni akarnak, és vonszolhatják magukkal a gyökértelenné vált asszonyaikat és gyermekeiket…
– Elég – üvöltötte Mathieu. – Ti semmit sem értetek a férfiak dolgaiból…
– Nem így gondolkozott Szent Lajos király az édesanyjáról – vetette oda Mathilde
–, hisz rá bízta a királyságot, amikor a hitetlenekre rontott, és biztos lehetett benne, hogy jó kezekben hagyja az országot, hisz Blanka királyné már régensként is jól megállta a helyét!
– Ő kivétel volt, és elismerem, léteznek ilyenek. Ami engem illet, megismétlem, visszautasítom a király ajándékát, akit holtan szeretnék látni!
– És akkor hol éljünk? A templomok előtti tereken, kenyeret koldulva? Nézze az édesanyját, milyen nehezen mozog. Megfosztaná attól, hogy meleg tűz és puha ágy közelében fejezze be napjait? Még egyszer mondom, a nővérem házában vagyunk, és a király irata csak azt adja oda Aude-nak, amit mindig is neki szántak!
– Ahogy akarjátok! Ha így van, elfogadom a corbeil-i kanonokok ajánlatát, és helyreállítom a templomtornyukat.
– Dolgozni akar? Maga? Ebben az országban, ahol törvényen kívül helyezték?
– A kanonokok majd megvédenek. Így lesz időtök gondolkozni… nekem pedig cselekedni mindannyiunk javára!
– Mire készül már megint, fiam? – kérdezte Mathilde.
– Az az én dolgom! Adjátok ide azt az iratot!
– Miért?
– Hogy visszaadjam annak, akié. És ha lehet, lenyomjam a torkán! Corbeil félúton van Párizs és Fontainebleau között… ahol Fülöp minden ősszel vadászik. Ott született, és szeret oda járni. Azt beszélik, előfordul, hogy egyedül marad a kutyáival… én pedig ott leszek, hogy Jacques mester átka biztosan beteljesüljön!
Juliane egy kiáltással a férjére vetette magát:
– Mathieu, könyörgöm! Térjen magához! Elment az esze…
Belécsimpaszkodott, de az égő tekintetű férfi nem érezte, néni is látta:
– Valakinek meg kell tennie! Ez Isten akarata!
– Ennyire kételkedne a hatalmában? Nincs szüksége magára az akarata kinyilvánításához! Nekünk van szükségünk magára… Nem szeret már minket?
A rá vetett pillantásból Juliane megértette, hogy a férje bezárult minden érvelés előtt, vak, süket és mániákus gyűlölet él benne, s már nem ugyanaz az ember. Valami megtört benne, talán a tétlenség hosszú napjai alatt, valami, amit a zöld viaszpecsét most felélesztett.
– A családom vagytok – mondta mégis Mathieu –, és most is ugyanúgy szeretlek, de megesküdtem, hogy a síron túl is szolgálom Jacques mestert. Adjátok ide azt az iratot!
Mathilde már néhány perce gyors mozdulattal magához vette a tekercset, és két kézzel a mellkasára szorította. Ő válaszolt tehát:
– Nem, fiam. Magamnál tartom, mert csak ez marad nekünk, ha maga úgy döntött, hogy elfeledkezik rólunk. Erővel el merészelné venni az anyjától?