– Mi lett Margot-val? – kérdezte Olivier. – Itt van ő is? Még nem láttam.
– Nem, Passiacumban maradt Aubin és Blandine nagyon megszerették, és ő is ragaszkodik hozzájuk. Mostantól a lányuk lesz. Természetesen sajnáljuk, hogy el kellett válnunk tőle, hisz olyan elkötelezett, olyan hűséges volt, de örülünk, hogy nem cseléd többé. Most már van jövője… Már csak az volt hátra, hogy felépítsem a jövőt a húgomnak és magamnak is.
– Őszinte öröm, hogy ezen a vidéken tervezi, barátom. De befejezte a kanonokok építkezését?
Rèmi arca elfelhősödött, és mielőtt válaszolt volna, kiürítette boroskupáját. Aude felállt, és engedélyt kért a visszavonulásra. A vacsora különben is véget ért, és mindannyian felálltak, amikor felfelé indult a szobájába. Miután távozott, visszaültek, és Renaud körbeadott egy cserépkancsót, melyben szép zöld likőr csillogott. Rèmi csak ekkor válaszolt a kérdésre:
– Nem, a munka még nem készült el, de egy ilyen jelentős átépítéshez nem a szobrász számít a legtöbbet, és gondolom, Cauvin gond nélkül talált helyettem mást.
– Ne legyen ilyen szerény! – tiltakozott Olivier. – Tapasztalatból tudom, hogy nem minden bokorban terem olyan tehetséges művész, mint maga…
– Bárhogy is van, el kellett jönnünk. Cauvin – biztosan emlékszik rá! – úgy tervezte, átveszi az apám szerepét mind a munkában, mind mellettünk. Ehhez pedig azt találta ki, hogy feleségül veszi Aude-ot, akibe régóta szerelmes. Legalábbis ezt állítja.
– Nem vonom kétségbe építészi tehetségét – vágott közbe szárazon Olivier. – Sem Mathieu mester iránti hűségét és bátorságát… De attól még durva alak, aki nem méltó ilyen finom kézhez…
Nem folytatta, sőt el is pirult, hirtelen felfigyelve a mosoly árnyékára, mely apja és Montou arcán suhant át. Rèmi semmit sem vett észre, és folytatta:
– Mindenesetre megkérte a kezét. Azt feleltem, hogy nem dönthetek a húgom beleegyezése nélkül. Aude pedig természetesen visszautasította. Csakhogy Cauvin nem fogadta el. Az elkövetkező napokban egyfolytában zaklatta, olyannyira, hogy a húgom már azzal fenyegetőzött, hogy egy kolostorba menekül, ha nem tudom elérni, hogy békén hagyja… Cauvin az arcomba nevetett, kijelentve, hogy én vagyok a családfő, Aude engedelmességgel tartozik nekem, és a hosszas elkötelezettségéért igazán megérdemli ezt a jutalmat. Ó, megpróbáltam a lelkére beszélni, és türelemre inteni.
Isten tudja, mit reméltem… talán hogy beleun!
– Beleun? – morogta Olivier. – Mibe? A várakozásba?
– Éppen várni nem akart! Szinte beleőrült, hogy mindennap látja Aude-ot Mindenáron akarta.
– És? – szólt közbe Montou, aki mostanáig alig beszélt, csak ivott,
– És egy este elmenekültünk. Napközben felkerestem a káptalan vezetőjét, és ő
megint csak segített. Megszerezte nekem egy halász csónakját, aki felvitt minket a Szajnán Melunig. Karácsony után volt, és néhány napig egész kellemes maradt az idő.
Vettem egy erős öszvért a húgomnak és a csomagoknak, és kis szakaszokban, mindig hajnal és esteledés közt utazva, néha kereskedőkhöz csapódva elértünk egy városba a Saône folyó partján, Chalonba, ahol hajóra szállhattunk Lyon felé. Onnan a Rhône-on jöttünk tovább egészen Orange-ig. Ott beszereztünk egy másik öszvért – Chalonban gond nélkül eladtuk az elsőt –, és a birtoka keresésére indultunk.
– Sikerült nem eltévedniük?
– Ó, előfordult, hogy elvétettük az utat, de annyiszor mesélt a hazájáról, annyiszor lefestette a környéket, a városokat, a templomos parancsnokságokat, hogy nem volt nehéz idetalálni.
– Szerintem – szólalt meg a báró – Isten vezérelte magukat. Úgy tudták megtenni a hosszú utat, hogy semmi baleset nem történt, nem támadtak magukra gonosztevők, pedig fegyvertelenek voltak, és a húga olyan gyönyörű… valóságos csoda.
– Hálát is adtunk az Úrnak, amennyire tudtunk. Aude pedig, mint maga is tudja, báró úr, sosem vált meg a fátylától…
– Minden rendben van tehát – állapította meg Olivier. – Nekünk is hálát kell adnunk, Montounak és nekem! Megfogadtuk, hogy elzarándoklunk Notre-Dame-de-Moustier-ba, ha épségben megérkezünk… És mi történt a könyvtártoronnyal, apám?
A viszontlátás örömében kissé meg is feledkezett róla, ám ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott a képe. Egyszerű válaszra számított, és azt is kapott. Ezért nem is értette, miért zárul be Renaud arca a kérdésére:
– Belecsapott a villám! – mondta.
– A villám? És a kastély többi része érintetlen maradt? Szinte hihetetlen!
– Majd később beszélgetünk róla… ha több időnk lesz! Biztosan fáradt vagy! És Pierre nagyúr is…
Montou elnevette magát:
– Régen nem neveztek már így! Felélednek az emlékeim…
Miközben felkísérte édesapját az emeletre vezető lépcsőkön, Olivier arra gondolt, hogy hosszú évek óta először alszik ismét egy fedél alatt hölgyekkel, de nem érzett zavart. A Templom, a szigorú szabályai, a követelményei, melyeket könnyű volt betartani, amikor a fegyveres élet ellenpontozta őket, lassan az idő ködébe vesztek.
Nemcsak sajnálatot nem érzett már, de furcsa szabadságérzés tört rá, melybe remény vegyült. Isten útmutatását lássa Mathieu gyermekeinek jelenlétében… vagy csak újabb, minden eddiginél kegyetlenebb kísértést? Aznap este elalvás előtt hosszan imádkozott a megvilágosodásért. Rosszul aludt, és amikor eljött a reggel, a kápolnába sietett a hajnali misére, melyet Anselme atya önmagának és azoknak a kastélybelieknek mondott, akik szükségét érezték. Mielőtt templomosnak állt volna, Olivier is gyakran részt vett rajta az édesanyjával együtt Most, ahogy belépett a két nagy sárga viaszgyertya megvilágította szentélybe, egy fehér fátyollal félig eltakart szőke hajzuhatag vonta magára a figyelmét… és visszahúzódott. Tiszta boldogság lenne egy pillanatra mellé térdelni, de úgy érezte, nincs hozzá joga.
Átszelte az udvart, ahol már ott serénykedtek a lovászok és a folyóhoz induló mosónők. Mindenki szívmelengető vidámsággal köszöntötte. Egyszerű udvariassággal felelt, boldogan, hogy ismét része lehet ennek a világnak. Tonin, az öreg lovászmester megállította útközben.
– Nagyon jó, Olivier úr, hogy újra itt van, mind örülünk neki. Hacsak… nem akar megint elmenni? – tette hozzá halvány aggodalommal.
– Nem, Tonin! Azért jöttem, hogy itt is maradjak, segítsek az apámnak és vigyázzak mindenkire itt!
Az öregember örömében a levegőbe dobta a sapkáját, és elkiáltotta magát:
– Engedelmével elmondom a többieknek is! Nagy lesz az öröm!
Ezzel visszament az istállóba, hogy szétkürtölje a hírt. Olivier eközben a villám sújtotta toronyhoz sétált, melynek baljóslatú, omladozó maradványai mögül előbukkant a sziklafal, melynek egykor támaszkodott. Nem lehetett nagyon régi a tragédia. Egy faldarab még állt, és különös módon a kandalló, melyből a titkos járat indult, az emelet magasságában továbbra is kirajzolódott, megfosztva tűzterétől, de nem címeres keretétől, mely most a semmibe nyílt.
Olivier hátrafordult, keresett valakit, akitől megkérdezhette, mióta áll így a torony, és meglátta az apját. Erős botjára támaszkodva Renaud odament a fiához. Nem járt nehezebben, mint utolsó találkozásukkor, és Olivier, ahogy elnézte, mélységesen csodálta. Hány éves is?… Nyolcvannnyolc? Valamivel több. Alig hajlott meg a háta, feje biztosan nézett előre, csak mély ráncok barázdálta arcán és hófehér hajában viselte az elmúlt idő és a szenvedések nyomát. Szeme élénk, fekete bogarában biztosan nem…