– Biztos voltam benne, hogy itt talállak! Legalább tudtál aludni?
– Nem emiatt nem. Mikor történt?
– Körülbelül egy éve.
– És nem építtette újjá? Nem vall magára!
– Gondolod?
– Vagy már nem ismerem olyan jól, mint egykor. Valcroze kevesebb ettől a sebesüléstől. Mint egy karját vesztett katona.
– A kar sem nő vissza sosem! De – tette hozzá Renaud fia szemöldökráncolását látva – te elvégezheted a csodát, ha úgy látod jónak…
Elnehezült, kissé furcsa, bizonytalansággal teli lett a hangja, amit Olivier tévesen közönynek érzékelt.
– Apám – kérdezte halkabban –, nem veszedelmes védelem nélkül, minden szemnek kitéve hagyni a hatalmas titokhoz vezető ajtót?
– Ki nyithatná ki ebben a magasságban?
– Egy újabb vihar, vagy talán egy földrengés? Ha a megmaradt részek is leomlanak, láthatóvá válik a járat. Apám, újjá kell építeni a tornyot!
Az öreg báró, akinek tekintete az egykori kandallóra szegeződött, hirtelen a fia felé fordult:
– Még akkor is, ha ahhoz egy sírt kell felnyitni?
– Egy sírt? Volt valaki a toronyban, amikor belecsapott a villám?
– Roncelin de Fos!
A név említésére, melyről azt hitte, soha többé nem hallja, Olivier hátrahőkölt, mintha ökölcsapás érte volna, s kiszáradó torkából egyetlen hang sem bírt előtörni.
Renaud megfogta a karját:
– Gyere! – mondta. – Menjünk föl a falra, ott nyugodtabban beszélhetünk…
Lassan felkapaszkodtak a magas lépcsőfokokon, tettek néhány lépést a rotondán, és megálltak egy kőcsipkénél, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a hegy csúcsokra, a sötétzöld erdőkre, az apró falvakra, a sasfészkekhez hasonló tornyokra, az aranyfényben úszó hegygerincekre és a szédítő völgyre, melyben a Verdon zubogott. A távolból odalátszott a Földközi-tenger kékje is a felkelő napban.
– Egy este, úgy egy évvel ezelőtt – kezdte Renaud – egy maroknyi vándorszerzetes kért bebocsátást, akik Rómába tartottak, de eltévedtek az úton. Velük volt a perjeljük, egy kortól és betegségtől megtört öregember, aki öszvéren utazott, míg ők gyalogoltak.
Természetesen befogadtam őket, és a beteghez léptem, hogy üdvözöljem. Képzeld csak el, mit éreztem, amikor Roncelin arcát láttam magam előtt!
– Csoda, hogy még életben volt. Hány éves lehetett?
– Nem tudom. Talán nyolcvankilenc! Aszott test, tönkrement arc, de sértetlen gonoszság. A társai is csak annyira voltak szerzetesek, mint ő. Fegyvert viseltek a csuhájuk alatt. Lefogták Maximint, Barbette-et és engem, hogy mozdulni se tudjunk, és azt hittem, kezdődik elölről a nyolc évvel ezelőtti rémálom. De beérték annyival, hogy kikötöztek a padokhoz, és kivittek az udvarba, hogy mindent lássunk az eseményekbőclass="underline" a frigyláda elviteléből, hisz Roncelin tudta, hová rejtettük el.
– Hogy lehetséges? Csak négyen ismertük a titkot: maga, Maximin, Hervé d'Aulnay és én…
– Elfelejted Clément testvért, aki bár nem volt jelen, mindent tudott.
– Clément testvér? – kiáltotta felháborodottan Olivier. – Ahelyett, hogy követte volna a nagymestert a máglyára, az inkvizíció kegyetlen kínzása alatt halt meg…
– Ne légy dühös! Roncelin is a kínzói közt volt. A legvégén, abban a percben, amikor kilehelte a lelkét, amikor megsemmisítette a szenvedés, már eszméletlenül mondott néhány szót a toronyról és a kandallóról. Nem volt sok, mégis elegendő egy olyan embernek, aki végigkutatta Valcroze-t Clément testvér nem vált méltatlanná, hidd el! Maga a szörnyeteg is elismerte, hogy lázálmában, eszét vesztve beszélt…
– Az inkvizíció – vetette oda undorral Olivier. – Ez a nyomorult a szerzetesek fekete csuhája alá mert rejtőzni, akik állítólag Isten nevében versenyre keltek kegyetlenségben Nogaret-val és a hóhéraival! Roncelin de Fos maga volt a megtestesült ördög!
– Ha nem is maga, elég jó cimborája. De Istennel szemben a sátán mindig veszít
– Mi történt?
– Meglepő, hallatlan dolog. Ott voltunk az udvarban, szemben a lakóépülettel, összekötözve, mint a sonkák, a két állítólagos szerzetes őrzésében. Tehetetlenül és kétségbeesetten kértük az ég segítségét. Olyan tiszta, olyan kék, olyan csillagos volt az az ég! A leggyönyörűbb égi köpeny borult az aljas szentségtörésre! És hirtelen megtörtént a csoda: láttuk, hogy vakító villám csap bele a toronyba, mely kettéreped, mint a tojáshéj, és összeomlik…
– Követte égzengés?
– Nem, égzengés nem, csak emberfeletti fájdalom üvöltése… Üvöltés, mely csak tartott és tartott, s egyetlen torokból szállt fel. A többi hang hamar elült. Csak az a nem is emberi üvöltés maradt, melyet átkok tarkítottak, majd nyögéssé csendesült, míg egy örökkévalóság után végleg elült… valóban az lehetett annak, aki végigszenvedte: egy óra telt el, mire visszatért a csend, és a falak végképp leomlottak. Megrémült fogvatartóink már egy ideje elmenekültek, tárva-nyitva hagyva a kastélyt. Fényes nappal volt már, mire a falubeliek, akiket halálra rémítettek a hallottak, idemerészkedtek, hogy kiszabadítsanak minket és az embereinket, akiket a pincébe és az őrházba zártak. Anselme atyának minden ékesszólására szüksége volt, hogy meggyőzze az egyszerű lelkeket, hogy nem az egész kastélyra hullott átok. Türelmesen elmagyarázta nekik, hogy Valcroze távolról sem Isten haragjának tárgya lett, hanem valóságos áldást kapott, hisz az Úr maga gondoskodott róla, hogy elpusztítsa legádázabb ellenségét…
– Még egy okkal több, hogy eltakarítsuk a romokat, apám! Meg kell találni a démon maradványait…
– Nem sok maradhatott belőle…
– Amit találunk, megmutatjuk az embereknek, mielőtt a zuhatagba dobjuk. Azután újjáépítjük a tornyot. Ismét védetté kell tenni a kandallót, hisz nem tudhatjuk, működik-e még a szerkezete. Ha igen, le kell rombolni, hogy örökre elzárjuk az utat a frigyládához, nehogy bárhogyan felszínre kerülhessen. És amikor kiűztük a rosszat, Anselme atya megáldja a munkánkat…
– Talán igazad van, meggondolom. De csak nem akarod, hogy máris munkához lássunk?
– Minél előbb. Amint Montou-val teljesítettük a zarándoklatunkat Notre-Dame-de-Moustiers-ba!
– Máris el akarsz menni?
– Három nap az egész – mosolygott Olivier. – Azután nem hagyom el többé…
A két férfi visszasétált a lakóépülethez, melynek küszöbén ott találták Montou-t.
– Indulhatunk Moustiers-ba, amikor csak akarja – mondta Olivier. – Még egy okunk van a hálaadásra. – tette hozzá, és néhány mondatban elmesélte Roncelin halálát. Montou arca megfejthetetlen volt, ahogy hallgatta, és amikor a végére ért, egyetlen szót sem szólt. Egyszerűen csak odament a romokhoz, és alaposan szemügyre vette őket. Olivier néhány percig tiszteletben tartotta az elmélkedését, majd odament hozzá. Pierre visszafordult könnyek csorogtak az arcán.
– Sír? – lepődött meg a társa.
– Nem őt siratom, hanem az öcsémet… akit eltérített, gonosszá tett, elterelt a helyes útról a Templom egy részével együtt. Antoine öngyilkos lett, és én azért álltam templomosnak, hogy megkeressem és megbüntessem a tragédia okozóját
– Nem csak ő térítette el néhány testvérünket – jegyezte meg lágyan Olivier. – A Kelet és a furcsa hitvallásai már jóval előtte megfertőztek lovagokat.