Két kilométerrel odébb találkoztunk az első hidrával. Ezt a nevet Michel adta nekik, és rajtuk is maradt. A repülő hidra egy bárányt üldözött. Egyetlen jól irányzott lövés leterítette. Hiába esdekelt a paraszt, aki mielőbb otthon akart lenni, megállítottuk a kocsikat.
— Mielőtt felvennénk a harcot az el enséggel, meg kel ismernünk — magyarázta Vandal.
A mintegy négy méter hosszú állat teste elkeskenyedő tömlőre hasonlított. Hatalmas farka el apult. Elöl, a hat üreges szívókar végén levő kerek nyílások ragacsos nyálat választottak ki. A szívókarok tövében hat szem volt. A tapogatók alkotta korona közepén egy kúp alakú dudorodásból elszarusodott csőben végződő hosszú szál nyúlt ki, amely oly ferdén volt lemetszve, akár egy injekciós tű hegye.
— Ez bizonyára méregszerv — ál apította meg Vandal. — Javaslom, hogy harc közben senki ne szálljon ki a teherautóból; a vastag ponyva talán megvédi az embereket. Ez ugyanolyan állat, mint amilyet a múltkor láttunk, csak jóval nagyobb és repül. De hogyan tud repülni?
A hidra testének felső részén két petyhüdt, nagy zsákot fedeztünk fel; a golyók lyukasztották ki. A szívókarok mögött a lövés ökölnyi lyukat ütött a zöld húsba.
Továbbmentünk. Kissé leengedtem magam mel ett az ablakot, csak annyira, hogy a géppisztoly csöve kiférjen rajta. Michel vezetett. Vandal tartotta a másik géppisztolyt, és bal felől figyelte a környéket. Mögöttünk jött a teherautó. Az út kanyarulatánál, három méter magasan, a fák között, észrevettük a második hidrát.
Mozdulatlanul lebegett, lecsüngő szívókarjai gyengén hullámzottak.
Izgalmamban az első sorozatom célt tévesztett; a hidra nagyot csapott a farkával, majd ide-oda cikázva, hihetetlen gyorsasággal, legalább 60 kilométeres sebességgel menekült egyre feljebb. Nem tudtuk elejteni. Innen hatszáz méternyire állt a tanya. Kéménye barátságosan füstölgött.
A ház előtt vezető földúton mentünk tovább; a mély keréknyomok miatt az autó ide-oda vetődött. Egy ablak mögött megpillantottuk a parasztasszonynak meg tíz-tizenkét éves második fiának a rémült arcát. Átvágtunk a földeken és kiértünk a legelőre. A tehenek tetemei körül mintegy hatvan hidra nyüzsgött. Mindegyik egy-két szívókart mélyesztett áldozatába.
— Az előbb még többen voltak! — kiáltotta a földműves. — Vigyázzanak!
Amíg el nem dördült az első lövés, a hidrák nem zavartatták magukat. Néhányan ugyan nehézkes mozgással otthagyták a dögöket, és inni mentek; legalábbis így értelmeztük pillanatnyi viselkedésüket. Egy tócsához röpültek, és az egyik különös, a többinél vastagabb szívókarjukat a vízbe merítve, szívták a folyadékot. Néhány perc múlva szinte felfúvódtak, és röptük határozottan könnyedebbé vált.
Valamennyien kiválasztottunk egy-egy célpontot. Én gondosan megcéloztam a hat ál atból ál ó legközelebbi csoportot; közösen zabálták az egyik tehenet.
— Tűz! — kiáltotta Beuvin.
Eldördült a sortűz; olyan hangot adott, mint a hasadó selyem.
Géppisztolyom üres hüvelyei a szélvédőn koppantak. Az egyik becsúszott a káromkodó Michel ingének nyitott gallérja alá, és megégette a nyakát. A hidrák között kitört a pánik. Jó néhányat halálos lövés ért; ezek lelappadt testtel zuhantak a földre. Lövéseim mind találtak. Vandal még szerencsésebb vagy még ügyesebb volt nálam: egyetlen sorozatával két állatot ölt meg. A golyók mindkettőt szétszaggatták.
A sértetlen hidrák elképesztő gyorsasággal szál tak egyre feljebb. Néhány másodperc múltán már csak egy magasban lebegő zöld foltot láttunk.
Újra megtöltöttük fegyverünket. Michel el és Vandallal kiszálltam az autóból. A teherautóról a többiek lövésre készen fedeztek bennünket. A megölt tehenek bőrén számtalan, nagyjából kerek nyílás látszott, nyilván a szívókarok végén levő szarufogaktól származtak. Húsuk mintha feketés iszappá változott volna.
— Külső emésztés, akár a csíkbogár lárvájánál — magyarázta Vandal. — A hidra a méregszervével gyilkol, aztán szívókarjaival az áldozat testébe lövelli a húst tápláló péppé bontó emésztőnedveket, s végül felszívja ezt a kását.
Hogy közelebbről megvizsgálja a szörnyet, lehajolt, és az állat mel é kuporodott. Közben kezével véletlenül megérintette a zöld húst. Fájdalmasan felkiáltott:
— Vigyázzatok! Ne érjetek hozzá! Éget!
Bal kezét fehéres hólyagok lepték el.
— Akár egy tömlőbelű! Nyilván ismeritek a medúzák égető csípését. Az eredmény, sőt az eljárás is ugyanaz. Aki hozzáér, megégeti magát!
Keze gyorsan feldagadt, fájt, de csak két napig.
Ezalatt a hidrák zöld felhője mozdulatlanul lebegett az égen.
Nem tudtuk, mitévők legyünk; ha elmegyünk, az ál atok talán megtámadják a tanyát, viszont attól is tartani lehetett, hogy távol étünkben Honneger valamilyen csellel elfoglalja a falut. Végül a hidrák oldották meg a problémát.
— Fedezékbe! — kiáltott fel váratlanul a hidrákat figyelő Michel.
Beugrottunk az autóba. Amikor becsaptam az ajtót, a hidrák egyike lecsapott a kocsira, ellapult a tetőn, amely szerencsére ellenál t az ütésnek. A többiek pokoli kört alkotva, mint egy fantasztikus körhinta figurái, roppant gyorsasággal forgolódtak a teherautó körül.
Sietősen felrántottam az ablakot, beavatkozásra készen figyeltem a látványt. A teherautó felől sűrű lövöldözés kezdődött. A bent ülők egyáltalán nem takarékoskodtak a puskaporral. Amíg a sebesült hidrák a földön vonaglottak, a többiek folytatták őrült körforgásukat. Adott pil anatban, mintegy jeladásra, előreszegzett fullánkkal támadásba lendültek. A teherautóból fájdalmas kiáltás hallatszott; a ponyva résén az egyik hidra bedugta méregszervét, és bizonyára megmart valakit. A teherautó megindult. Mi tüzet nyitottunk. Rövid idő alatt eredményes munkát végeztünk. Nem volt könnyű a teherautóhoz tapadó hidrákra lőni, mert féltünk, hogy golyóinkkal valamelyik bajtársunkban is kárt teszünk. De minthogy velünk az állatok nem törődtek, olyan kényelmesen lövöldözhettünk rájuk, akár egy cél övőgyakorlaton. Vagy harmincat sikerült elpusztítanunk közülük; így veszteségük, az első támadásnál megöltekkel együtt, több mint hetvenre emelkedett. Ez alkalommal használt a lecke, a hidrák elrepültek, és vissza se tértek többé.
Egyikük holtan, de nem lappadva, két méternyi magasságban úszott a levegőben. Egyik emberünk ügyesen pányvát vetett rá, és a testet úgy vontattuk a faluba, mint valami elfogott léggömböt.
Magunkkal vittük a parasztot, a feleségét és második fiát is, valamint az első fiú félig megemésztett holttestét. A tizenkét elpusztult tehén meg a sok hidratetem a legelőn maradt, kivéve azt, amelyet Vandal kötelekkel a teherautóhoz erősíttetett, hogy majd később felboncolja.
Félelmünk alaptalannak bizonyult, a hidrák senkit nem martak meg, csupán ijedtében kiáltott fel az egyik emberünk. De most már mindenképp fel tudtuk fogni azt a veszélyt, amelyet Tellus vad ál atvilága fenyegetett.
Diadalmasan tértünk vissza a faluba. Az őrök énekeltek, s minthogy többségük munkás volt, főképp forradalmi dalokat. Michel meg én az Aida bevonulási indulóját harsogtuk, akárcsak egy valódi „tűzoltó-zenekar”. Az a hír azonban, mel yel Louis fogadott bennünket, kissé lelohasztotta lelkesedésünket.