Végre jelentkeztek a felderítők. A kastélytól 200 méterre húzódó második ellenséges vonal három gépfegyverrel és néhány golyószóróval ellátott lövészárkokból állt. Boru apó, miután megtette jelentését, megjegyezte:
— Csak arra vagyok kíváncsi, mit akartak ezzel a sok fegyverrel.
Elvégre mégsem tudhatták előre, mi fog történni. Jelenteni kellene a rendőrségnek.
— De öreg, most mi vagyunk a rendőrség.
— Persze, igaz. Ez leegyszerűsíti a dolgokat.
Beuvin feljött velünk a dombra, tüzetesen szemügyre vette vidéket, és Michellel, aki mellékesen kiválóan rajzolt, elkészíttette a környék vázlatát.
— Ti két emberrel meg a tüzérséggel itt maradtok. A többieket, valamint az ostromgépeket és a gépfegyvereket magammal viszem.
Három színes rakétát is elviszek. Ha fellövöm őket, szüntessétek be a tüzelést. Az ellenséges vonal a kis domb gerincén, a pázsit mögött húzódik. Lőjetek pontosan!
— Massacre-t is elviszed?
— Nem, Massacre itt marad, ő e világ egyetlen sebésze!
— Rendben van. De ne feledd, hogy te pedig mérnök vagy!
Beuvin csapata a gépfegyvereket meg az ostromgépeket vontatva, elvonult. Kiadtam a parancsot, hogy a tüzérség nyisson tüzet a lövészárkokra. Háromnegyed óra hosszat percenként két rakétát lőttünk az ellenségre. Csupán 210 rakétánk maradt, tehát a lőszerrel takarékoskodnunk kellett. Az üzem még így is csodát művelt! Látcsövünk nem volt, és így megfigyelő ál ásunkból alig tudtuk felmérni az okozott kárt. A lövések általában középen és a két szárnyon csapódtak be, ott, ahol a felderítők jelentése szerint a gépfegyverek ál tak. A 35. rakéta-sortűznél működésbe lépett a gépfegyverünk. A 45. éppen akkor csapódott be a gerincen, amikor észrevettem a felröppenő színes rakéta füstcsíkját.
— Tüzet szüntess!
A kastély túlsó oldaláról lövöldözés hallatszott. A mieink ott is támadtak. Megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy az automatafegyverek elhallgattak. Húsz percig dúlt a harc, kézigránát-robbanások és az ostromgépek robbanó tölteteinek tompa pufogása közepette. Aztán újra csend lett. Aggódva néztünk egymásra; sikerült-e a támadás, és milyenek a veszteségeink.
Egy papírt lobogtató őr bukkant elő az erdőből, lekúszott a lejtőn, és megállt előttünk.
— Minden rendben — lihegte. Átnyújtotta az üzenetet.
Michel remegő kézzel vette át a papírt, és hangosan felolvasta a szöveget: „Az ellenséges vonalakat áttörtük. 5 halott, 12 sebesült.
Súlyos veszteségek az el enségnél. A kastélyban mintegy húsz ember elbarikádozta magát. Üljetek teherautóra, hozzátok ide a rakétavetőket meg a doktort. A vadőr házánál ál jatok meg.
Vigyázzatok, az erdőben még bujkálhat ellenség!”
A vadőr házában találkoztunk Beuvinnal.
— A csata rövid ideig tartott, de meleg volt a helyzet. Az ön rakétáival nagyszerű eredményeket értünk el — fordult nagybátyámhoz. — Nélkülük… meg a te ostromgéped nélkül… — nézett rám.
— Ki halt meg a mieink közül?
— Három munkás: Salavin, Freux és Robert. Két paraszt, nevüket még nem tudom. A szomszédos helyiségben három súlyos sebesült fekszik.
Massacre azonnal besietett hozzájuk.
— Kilenc könnyebb sebesült, köztük magam is — felmutatja bekötözött bal kezét —, szilánk a hüvelykujj tövében.
— És odaát?
— Sok halott és sok sebesült. A három utolsó sortűz egyenesen a lövészárkaikba csapódott. Jöjjetek, nézzétek meg.
Valóban, ez „szép” munka volt. Igazi tüzérség sem csinálhatta volna jobban. Amikor felemeltük a fejünket, újabb golyózápor intett óvatosságra.
— Sikerült elvinniük egy könnyű géppuskát meg egy golyószórót. Bournat úr, mutassa meg két embernek, hogyan kell bánni az ön ál ványaival.
— Nem, én magam megyek oda!
— Nem engedem, hogy veszélynek tegye ki magát!
— Negyvenháromban végigcsináltam az olaszországi hadjáratot. Ezek sem rosszabbak Hitler fritzeinél. Egyébként is ebben a világban túltengenek a csil agászok! És végül, tartalékos őrnagy vagyok, ön pedig csak hadnagy. Tehát lelépni! — fejezte be tréfálkozva.
— Rendben van. De legyen óvatos!
A rakétavetőket lövésre kész állapotba helyeztük a kastélytól alig kétszáz méterre húzódó lövészárokban. A büszke épület ugyancsak megrongálódott. Az egész jobbszárny leégett. Az ablakokat meg a kaput eltorlaszolták. Honneger luxusautójából mindössze egy elgörbült váz maradt a pázsiton.
— Tudják-e, hogy mi történt a lányainkkal? — kérdezte Michel.
— Az egyik fogoly azt állította, hogy a harc kezdetén bezárták őket a boltíves pincébe. Úgy látszik, Honneger kisasszony nem osztja családja nézeteit. Amikor megpróbált értesíteni bennünket, hogy mit forral az apja meg a bátyja, őt is bezárták a lányokkal együtt. A kapura meg az ablakokra célozzanak. — fordult nagybátyámhoz.
Ha a kilövőál ványok beállítása közben véletlenül felemeltük a fejünket, egy-egy sorozat süvített el felettünk.
Nagybátyám bekapcsolta az elektromos érintkezést. Kurta sistergés, majd heves robbanás hallatszott.
— Telitalálat!
A lövedékek okozta réseken egy második sortűz hatolt a házba, és a rakéták most odabent robbantak. Három újabb sortűz dördült el.
Mögöttünk, a saját gépfegyvereink újabb golyózáport zúdítottak a bezúzott ablakokon át a kastélyba. A tető alatti padlásablakból egy fehér kendőt lengető kar nyúlt ki.
— Megadják magukat!
A kastélyból ekkor ismét fegyverropogás hal atszott. Nyilván az élethalálharc hívei ütköztek meg a megadás híveivel. A fehér zászló hol eltűnt, hol újra felbukkant. A lövöldözés megszűnt. Bizalmatlanok lévén, nem hagytuk el a lövészárkot, de abbahagytuk a tüzelést. A bedőlt kapuban egy zsebkendőt lobogtató férfi jelent meg.
— Jöjjön közelebb! — kiáltott rá Beuvin.
A férfi engedelmeskedett. Szőke volt, nagyon fiatal, szépvonású arca beesett, szemét karikák övezték.
— Ha megadjuk magunkat, életben hagynak?
— Bíróság elé kerülnek. Ha viszont nem adják meg magukat, egy órán belül mind halottak lesznek. Szolgáltassák ki nekünk a Honneger családot, és felemelt kézzel sorakozzanak a pázsiton.
— Charles Honneger meghalt. Az apját le kel ett ütnünk, de életben van. Amikor kitűztük a fehér zászlót, ránk lőtt.
— És a lányok?
— A pincében vannak Idával, azaz Honneger kisasszonnyal és Madeline Ducher-val.
— Épek és egészségesek?
A fiatalember vállat vont.
— Rendben van. Megértettük.
3. Tellus meghódítása
Ítélet
Az el enséges csapat tizenkét életben maradt tagja ellenkezés nélkül felsorakozott a gyepen; fegyvereiket a földre dobták, kezüket összekulcsolták a tarkójuk mögött. A két utolsó kicipelte a házból az eszméletlen Honnegert, akit gondosan szemmel tartottunk. Michel meg én, az egyik fogoly vezetésével, bementünk a kastélyba; kezemben géppisztolyt szorongattam. Odabent szánalmas látvány fogadott. A szalon falain siralmas ál apotban, rongyosan lógtak a híres mesterek pompásan bekeretezett képei. Két kiürült haboltó készülék tanúsította, hogy azzal fékeztek meg egy kezdődő tüzet.