Minden kijáratot fegyveres emberek őriztek. Mielőtt a vádlottakat bevezették volna, nagybátyám, akit kora és tekintélye miatt elnökké választottak, felál t és így szólt:
— Közülünk eddig még senki nem ítélkezett felebarátja felett.
Most rendkívüli haditörvényszékké alakultunk. A vádlottaknak nem lesz ügyvédjük, mert az időt nem vesztegethetjük véget nem érő vitákkal. Ezért is kötelességünk, hogy a lehető legigazságosabban, legpártatlanabbul ítélkezzünk. A két főbűnös meghalt. Mindenkit emlékeztetek arra, hogy ezen a bolygón kevés és értékes az ember.
De azt se feledjük, hogy a mieink közül tizenkét ember halt meg a vádlottak hibájából, továbbá három lányt szégyenletes módon bántalmaztak.
Vezessék be a vádlottakat!
— Hol van Ménard? — kérdeztem tőle súgva.
— Martine-nal együtt egy kataklizma-elméleten dolgozik.
Nagyon érdekes elmélet. Majd még beszélünk róla.
A fegyveres őrök között egyenként lépett be a harmincegy életben maradt, egészséges vádlott. Utolsónak érkezett Ida Honneger és Madeline Ducher. Nagybátyám ismét felállt:
— Magukat közösen elkövetett gyilkossággal, emberrablással és fegyveres támadással vádoljuk. Másodsorban az Állam biztonsága el eni összeesküvéssel. Ki a vezetőjük?
Kissé tétováztak, aztán a többiek noszogatására egy vörös hajú óriás lépett elő.
— Ha a főnökök nem voltak ott, én parancsoltam.
— Neve, foglalkozása?
— Jean Biron. Harminckét éves. Valamikor gépész voltam.
— Beismeri a tényeket, amelyekkel vádolják?
— Teljesen mindegy, hogy beismerem-e vagy sem. Maguk bennünket mindenképp agyonlőnek!
— Az nem biztos. Félre is vezethették magukat. A többi vádlottat vezessék ki! Hogyan jutott el idáig, hogy ilyen tettekre vetemedjék?
— Nos, a nagy felfordulás után a főnök beszédet tartott, mondván, hogy a falu — elnézést kérek — a csőcselék kezére jutott, és hogy egy másik bolygón vagyunk, ahol meg kell védenünk a civilizációt, és azt ígérte — folytatta habozva —, hogy ha csatlakozunk hozzá, akkor olyanok leszünk, mint a régi időkben a nagyurak.
— Részt vett a falu el en indított támadásban?
— Nem. Megkérdezheti a többieket. A főnök fiának az emberei vettek részt benne, de azok mind meghaltak. A főnök egyébként nagyon dühös volt a támadás miatt. Charles Honneger azt ál ította, hogy túszokat szedett. Valójában már régóta meg akarta keresni azt a lányt. A főnök nem értett egyet vele. Én sem. Levrain biztatta fel.
— Miféle céljai voltak a főnökének?
— Már elmondtam. Ő akart ennek a világnak az ura lenni. Egy rakás fegyvert halmozott fel a kastélyban — a Földön fegyvercsempészéssel foglalkozott —, és mi is kéznél voltunk.
Megkockáztatta a dolgot. A markában tartott bennünket, mert valamikor mindnyájan csináltunk valami ostobaságot. Úgy tudta, hogy maguknak alig van fegyverük. Nem is gondolt arra, hogy ilyen gyorsan képesek fegyvert készíteni.
— Rendben van. Menjen ki! A következőt!
A következő vádlott az a szőke fiatalember volt, aki a fehér zászlót lobogtatta.
— Neve, kora, foglalkozása?
— Henri Beltaire. Huszonhárom éves. Egyetemi hal gató a természettudományi karon.
— Hogy az ördögbe került maga ebbe a bandába?
— Jól ismertem Charles Honnegert. Egy este az egész havi költőpénzemet elvesztettem pókeren. Ő fizette ki az adósságomat.
Meghívott a kastélyba, és egy hegyi kirándulás alkalmával megmentette az életemet. Ekkor következett be a katasztrófa.
Apjának sem a terveit, sem a viselkedését nem helyeseltem. De Charlest nem hagyhattam cserben. Neki köszönhetem az életemet.
Egyetlen lövést sem adtam le önökre.
— Majd el enőrizzük. A következőt! Á, még egy kérdés! Milyen pályára kívánt menni?
— Aerodinamikával akartam foglalkozni.
— Ki tudja, ennek talán egy napon még hasznát veheti.
— Azt is meg akartam mondani… hogy Ida Honneger… ő mindent elkövetett, hogy figyelmeztesse magukat.
— Tudjuk és tekintettel leszünk rá.
Tovább folyt a kihal gatás. A vádlottak között mindenféle foglalkozású akadt, de többségük egy félig-meddig fasiszta ligához tartozott.
Nem tudom, hogy ezekben a percekben mire gondoltak a többiek, de én nagy zavarban voltam. Sok embernek az arcát nyíltnak, sőt becsületesnek találtam. Egészen bizonyos, hogy a főbűnösök meghaltak. Beltaire rokonszenvet ébresztett bennem a barátja iránt tanúsított hűségével. Társai közül egyik sem vádolta.
Ellenkezőleg, a legtöbben megerősítették, hogy nem vett részt a harcban. Beltaire után a huszonkilencedik vádlott lépett a terembe.
Kijelentette, hogy Jules Levrainnek hívják, újságíró, negyvenhét éves. Alacsony, sovány, durva arcú ember volt. Louis belenézett az iratokba.
— A tanúvallomások szerint maga nem tartozott Honneger bérencei közé. Maga vendég, sőt egyesek szerint a nagy főnök volt.
Nem tagadhatja, hogy lövöldözött ránk. Ezenkívül, a tanúk bepanaszolták, hogy… hogy erőszakoskodott velük.
— Ez nem igaz! Nem is láttam a lányokat. Nekem semmi közöm nem volt ehhez az ügyhöz. Csupán egyszerű vendég voltam!
— Hogy nem sül le a bőr a pofájáról! — kiáltotta az ajtóban álló őrök egyike. — Láttam őt a középső géppuskánál, amelyik megölte Salavint és Robert-t! Háromszor is megcéloztam ezt a piszok alakot, de nem tudtam eltalálni!
A gárda csupán nézőként megjelent tagjai közül sokan megerősítették az elhangzottakat. Levraint tiltakozása ellenére kivezették.
— Kísérjék be Ducher kisasszonyt!
A lány hervadtnak látszott, noha arcát vastagon fedte a festék.
Nyugtalannak, zavartnak tűnt.
— Madeline Ducher, huszonnyolc éves, színésznő — vallotta. — De hiszen én semmit sem csináltam!
— Maga az idősebb Honneger szeretője volt, nemde?
— Mind a kettőé! — kiáltotta valaki a teremben.
Harsány nevetés tört ki.
— Ez nem igaz! — kiáltotta a lány. — Ó, ez undorító! Hogy engem így sértegessenek!
— Jó, jó… Csend legyen a teremben! Majd meglátjuk. A következőt!
— Ida Honneger, tizenkilenc éves, egyetemi hallgató.
A lány szépsége — kivörösödött szeme ellenére — teljesen elhomályosította a színésznőt.
— Milyen szakos?
— Jogot hal gattam.
— Attól tartok, hogy ennek itt nem sok hasznát veszi. Tudjuk, mindent megtett, hogy elkerülhessük a tragédiát. Sajnos, nem sikerült. De legalább elviselhetővé tette a három lány fogságát.
Tudna nekünk felvilágosítást adni azokról, akik felett ítélkezni fogunk?
— Többségüket nem ismerem. Biron nem volt rossz ember. És Henri Beltaire megérdemli elnézésüket. Nekem azt mondta, hogy nem lőtt, és én hiszek neki. A fivérem barátja volt… — Visszafojtotta kitörő zokogását.
— Alapjában véve apám és fivérem sem volt gonosz.
Erőszakosak és becsvágyóak voltak. Amikor én születtem, nagy szegénységben éltünk. A hirtelen jött gazdagság részegítette meg őket. Mindennek ez az ember, ez a Levrain az oka. Ő olvastatott Nietzschét szegény apámmal, aki felsőbbrendű embernek hitte magát. És ugyancsak ő sugallta neki a világhódítás őrült tervét!
Levrain mindenre képes! Ó, mennyire gyűlölöm!
Sírva fakadt.
— Üljön le, kisasszony — mondta gyengéden nagybátyám. — Most visszavonulunk és tanácskozunk. De önnek nincs mitől tartania. Inkább tanúnak fogjuk tekinteni.