Mel ékesen szólva, a kataklizma egyik első következménye az volt, hogy — a parasztok nagy megrökönyödésére — az ingaórák összevissza jártak a valamivel gyengébb gravitációs érték miatt.
Élelmiszerkészletünk, a kastély pincéiben talált mennyiséggel együtt körülbelül tíz földi hónapra volt elegendő. Tellus mérsékelt övezetében éltünk, ahol örök tavasz uralkodott, és ha a búza akklimatizálódik, évenként több aratásra is számíthattunk. A völgy megművelhető területe mindaddig elegendő lesz, amíg a lakosság száma nem növekedik meg túlságosan. Tellus földje termékenynek ígérkezett.
Igen sok házat rendbe hoztunk, nem laktunk többé egymás hegyén-hátán. Az iskola ismét megnyitotta kapuit, és a Nagy Tanács egy fémből épült hangárban ülésezett. Az irattárban Ida uralkodott, és ha Beltaire-t kerestem, bizonyosra vehettem, hogy mindig ott találom. Hozzákezdtünk egy kezdetleges törvénykönyv megszerkesztéséhez, a lehető legkevesebbet változtatva a Földön használatos jogszabályokon, de leegyszerűsítettük és a saját viszonyainkhoz alkalmaztuk őket. Ez a törvénykönyv van érvényben ma is. Létesítettünk továbbá egy kultúrtermet és egy könyvtárat.
A kőszénbánya vasútja csakúgy, mint az agyagbányáé rendszeresen közlekedett, és az üzem a szükségleteknek megfelelően termelt. Mindenki dolgozott, mert kevés volt a munkáskéz. A falusiak is serénykedtek, és az ember inkább hitte volna magát egy élénk kisvárosban a Földön, semmint a végtelen térben — vagy terekben — elveszett világ felszínén.
Vihar formájában megérkeztek az első esők, és vagy tíz napra megzavarták az időjárást. Átéltük az első teljes, de még rövid éjszakákat. Leírhatatlan érzés fogott el, amikor első ízben láttam tisztán mindazon csil agképeket, amelyek mindörökre a mieink lesznek.
A tanácstagok megszokták, hogy nagybátyám falusi házában, de főképp az obszervatóriumban afféle félhivatalos összejöveteleket tartottak. Itt mindig találkozhattunk a hidrák tanulmányozásába elmerült Vandal al és Massacre-ral, akiknek Breffort segített a munkában, továbbá Martine-nal, Beuvinnal és a feleségével, fivéremmel és Ménard-ral, ha őt egyáltalán el tudtuk szakítani készülékeitől. A hivatalos tanácsüléseken minden gyakorlati kérdésben Louis vitte a szót, de itt, ahol sokkal többet beszéltek a tudományokról vagy a filozófiáról, a társaság elvitathatatlan vezetője óriási műveltségű nagybátyám volt. Ménard néha szintén megszólalt, és mindannyiunkat meglepett, milyen nagy horderejűek e kecskeszakál as emberke elméletei. Ezekről a gyűlésekről nagyszerű emlékem maradt, hiszen valójában akkor ismertem meg Martine-t.
Egy este jókedvűen baktattam felfelé az obszervatóriumba vezető úton, ugyanis mintegy három kilométernyi távolságra a holt övezettől, a tellusi talajon egy út mélyedésében kiváló vasércre bukkantam, őszintén szólva, nem egyedül találtam rá. Egyik kísérőm jött hozzám egy ércdarabbal, és megkérdezte, hogy mi az. Az út fordulójánál Martine-nal találkoztam.
— Csakhogy megérkezett. Magáért indultam!
— Elkéstem?
— Nem, a többiek az obszervatóriumban vannak, ahol Ménard egy újabb felfedezésről számol be nekik.
— És maga jött értem? — kérdeztem módfelett megtisztelve.
— Ó, részemről ez nem érdem. A téma nem érdekel, én csináltam.
— Miről van szó?
— Ez…
Azon a napon nem tudhattam meg. Beszéd kézben Martine felnézett. Szája tátva maradt, leírhatatlan rémület ült ki az arcára.
Megfordultam: egy óriási hidra repült egyenesen felénk!
Az utolsó pillanatban visszanyertem önuralmamat, Martine-t lerántottam a földre, és magam is mellé hasaltam. A hidra éppen felettünk siklott el, de egyikünket sem érintett. Saját lendületénél fogva még több mint száz métert repült, mielőtt visszafordult volna.
Talpra ugrottam.
— Rohanjon a faluba! Az út mentén álló fák megvédik!
— És maga?
— Majd én elbánok vele. A revolveremmel biztosan leterítem.
— Nem megyek, maradok!
— Rohanjon, az ég szerelmére!
Már elkésett. Tudtam, hogy a revolveremmel nem sok az esélyem a szörnnyel szemben. Az egyik sziklában keskeny rést láttam. Oda tuszkoltam be Martine-t, és elé álltam. Mielőtt még a hidra kilövelhette volna a fullánkját, öt golyót eresztettem bele. A lövések nyilván találtak, mert az ál at sziszegve megvonaglott, és elkanyarodott. Három golyóm maradt, valamint a késem, egy hosszú svéd acélkés, éles, akár a borotva. A hidra előttünk lebegett, szívókarjai úgy hul ámzottak, akár egy polipé. Hat kékeszöld, rideg szemével ránk meredt. A szívókarok között levő dudor könnyedén összehúzódott, és ebből sejtettem, hogy a fullánk azonnal kilökődik.
Kilőttem három utolsó golyómat, aztán marokra fogva a késem, lehajtott fejjel rohantam a szívókarok közé. Amikor a szörny alá értem, megragadtam az egyik karját, és vadul rángatni kezdtem. Bár a kezem szörnyen égett, jól megmarkoltam. Az egyensúlyát vesztett ál at előrelökte fullánkját, de elvétette Martine-t, és a szívókar szaruvége a sziklának ütközve el apult. Egy pillanattal később a szörny oldalához tapadva, marcangolni kezdtem a késsel. Ezután már nincsenek összefüggő emlékeim. Emlékszem a bennem fellángoló dühre, az arcom mellett csüngő undok húscafatokra, arra, hogy felemelkedtem a földről, zuhantam, majd valaminek nekiütődtem. Ez minden.
Nagybátyám szobájában, ágyban fekve tértem magamhoz.
Massacre és a fivérem ott forgolódott körülöttem. Mindkét kezem vörös és dagadt volt, arcom bal fele fájdalmasan lüktetett.
— Martine? — kérdeztem.
— Nincs semmi baja. Könnyebb idegkimerültség — felelte Massacre. — Altatót adtam neki.
— És én?
— Égési sebek, a bal vállad kificamodott. Tíz méternyit zuhantál, de a vál adon kívül még csak súlyosabb zúzódásokat sem szenvedtél. Egy bokor fékezte az ütődés erejét. Mialatt ájultan feküdtél, helyre tettem a vállad, ez térített magadhoz. Legalább két hét, amíg rendbe jössz.
— Két hét! Amikor annyi munka van! Épp most találtam rá a vasércre…
Heves fájdalom hasított a kezembe.
— Mondja, doktor, nincs valamilyen orvossága a hidraméreg el en? Igazán nagyon éget.
— Öt perc múlva jobban érzed magad. Csillapító kenőcsöt tettem rá.
Az ajtó kivágódott, Michel rontott a szobába. Kinyújtott kézzel száguldott felém, de amikor meglátta bekötött kezemet, megtorpant.
— Doktor úr, mi van vele?
— Nem lesz semmi baj.
— Öregem, öregem! Nélküled a húgom elveszett volna!
— Te sem akartad volna felfalatni magad ezzel az eltévedt és rossz útra tért polippal — próbáltam tréfálkozni. — Legalább elpusztult az a szörnyeteg?
— Hogy elpusztult-e? Azt meghiszem! Vagdalt húst csináltál belőle! Ó, nem is tudom, hogyan háláljam meg…
— Sose izgasd magad! Bizonyára lesz még rá alkalmad ebben a világban!
— Most pedig hagyjátok aludni Jeant — avatkozott közbe Massacre. — Valószínűleg magas láza lesz.