Szótlanul indultak kifelé. Amikor Michel a küszöbhöz ért, utána szóltam:
— Holnap reggel küldd fel hozzám Beltaire-t.
Zavaros álomba zuhantam, amelyből néhány óra múlva kimerülten, de láztalanul eszméltem fel. Aztán békésen újra elszunnyadtam, és csak másnap, nagyon későn ébredtem.
Kezemben és arcomban határozottan enyhült a fájdalom. A széken összekuporodva aludt Michel.
— Egész éjjel melletted virrasztott — hal ottam az ajtóban álló fivérem hangját. — Hogy vagy?
— Jól, sokkal jobban. Mit gondolsz, mikor kelhetek fel?
— Massacre szerint, ha nem tér vissza a láz, két-három nap múlva.
Paul mögött váratlanul felbukkant Martine; kezében egy tálcán kávéskanna gőzölgött.
— Ezt hoztam a Herkulesnek. Az orvos szerint már ehet valamit!
Letette a tálcát, segített felülni, s miközben párnákat rakott a hátam mögé, gyors csókot lehelt a homlokomra.
— Íme, egy nagyon szerény kis köszönet! Tudom, hogy maga nélkül már csak egy formátlan holttest lennék. Brr!
Megrázta Michelt.
— Kelj fel, öreg testvér! Louis vár rád.
Michel ásítozva ál t fel, hogylétem felől érdeklődött, aztán Paullal együtt eltávozott.
— Louis ma délután feljön. Most pedig, Herkules úr, meg fogom etetni.
— Miért Herkules?
— A kutyafáját! Ha valaki hidrákkal birkózik…
— És én még azt hittem, hogy előnyös külsőm miatt nevez Herkulesnek — siránkoztam komikusan kétségbeesett hangon.
— Örülök, hogy tréfál, így hamar meg fog gyógyulni.
Úgy etetett, akár egy gyermeket, utána megitatott velem egy csésze kávét.
— Remek a kávé — jegyeztem meg.
— Nagyon örülök, magam készítettem. Akár hiszi, akár nem, be kel ett számolnom a Tanácsnak arról, hogy elhasználtam egy nyomorult adag kávét. Ugyanis orvosságnak tekintik!
— Attól tartok, le kell szoknunk a kávéról. Nem valószínű, hogy Telluson kávécserjék lennének. Sokkal súlyosabb gond a cukor!
— Ugyan, majd csak találunk valamilyen cukortartalmú növényt.
Ha nem… kaptárok vannak a faluban. Visszatérünk a mézhez.
— Igen, Földünk e foszlányán léteznek virágok, de úgy tűnik, Tellus növényeinek egyáltalán nincs virágzata.
— Majd meglátjuk. Én optimista vagyok. Az esélyünk csupán egy volt a mil iárdhoz, hogy életben maradjunk, és lám, mégis élünk!
Újabb kopogtatás szakította félbe társalgásunkat. Henri és Ida lépett be, a két elválaszthatatlan.
— Eljöttünk meglátogatni a hőst — mondta a lány.
— Ugyan, hős! Ha az embert sarokba szorítják, elkerülhetetlen a hősiesség!
— Nem tudom. Azt hiszem, én engedtem volna, hogy felfaljon a hidra — mondta Henri.
— Még akkor is, ha Ida ott van mel etted?
— Ó!
Elpirultam.
— Nem ezt akartam mondani. Tételezzük fel, hogy Martine-nal vagy más lánnyal lettél volna.
— Nos, őszintén szólva, nem tudom.
— Rosszabbnak tünteted fel magad, mint amilyen vagy! De nem azért kérettelek ide. Indulj el a két kísérőmmel, és derítsd fel alaposabban a vasérclelőhelyet. Hozzál mintákat. Amikor rátaláltunk, már későre járt az idő, ezért csak egy pillantást vethettem a környékre. Ha úgy látod, hogy a lelőhely megéri a fáradságot, keresd meg a legalkalmasabb útvonalat egy vasút számára. És ügyelj a hidrákra, nem mindig csoportosan repülnek!
Íme, a bizonyíték! Két vagy három szörny is megtámadhat. Inkább végy magad mellé tíz kísérőt és egy teherautót. És maga, Ida, hogy halad a munkájával?
— Elkezdtem rendeleteik törvénykönyvbe foglalását. Érdekes ez a most születő törvény. A maguk Tanácsa diktatórikus hatalommal ruházta fel önmagát.
— Remélem, csak ideiglenesen. Most erre van szükség! Mi újság odalent?
— Louis dühös az őrökre, mert nem jelezték a maga hidráját.
Azzal védekeztek, hogy csupán egy ál atot láttak. A 3-as számú őrhely embereiről van szó.
— A gazfickók!
— Louis azt mondja, hogy agyonlöveti őket!
— Ez azért túlzás. Túl kevés emberünk van.
Öt nappal később, amikor Michelre és Martine-ra támaszkodva kisétálhattam, megtudtam, hogy az őröket csupán leváltották és két-két évi bányamunkára ítélték. Lassanként újra beleil eszkedtem a mindennapi életbe.
Megépítettük a vasércbányához vezető vasútvonalat, aztán a kezdetleges nagyolvasztót. A hematitban gazdag ércből egyébként meglehetősen keveset találtunk. Mégis elegendőnek tűnt szerény szükségleteink fedezésére. Estranges szakértelme el enére az első csapolás körülményesnek bizonyult. A valóban kokszosítható szén hiánya miatt a rossz minőségű öntött vasat acéllá finomítottuk, őszintén szólva, inkább erőink kipróbálása végett siettünk annyira ezzel az első csapolással, mert a közvetlen jövőben nem volt szükségünk vasra. Síneket és vasúti kocsikerekeket öntöttünk. A bánya közelében kőházikókat építettünk, ahova a munkások elrejtőzhettek a hidrák elől. A mozdonyok vezetőfülkéjét is módosítottuk; szükség esetén légmentesen záródtak.
A hőmérséklet nem változott, továbbra is langyos tavaszi idő uralkodott. A „fekete éjszakák” egyre hosszabbak lettek. Az obszervatóriumban nagybátyám és Ménard már öt külső bolygót fedezett fel; a legközelebbit felhők borították. A felhők közötti réseken át tengereket és szárazföldeket láttak a felszínén. A spektroszkóp oxigén és vízgőz jelenlétére utalt. A bolygó méretei megközelítették a Föld nagyságát, és két nagy holdja volt. Az emberi szívbe oly mélyen bevésődött a területgyarapítás vágya, hogy mi, az emberiség nyomorúságos kis töredéke, akik még abban sem lehettünk bizonyosak, hogy egyáltalán életben maradunk-e, örvendeztünk egy lakható bolygó szomszédságának!
A vasércbánya közelében, az őrség védelme alatt, kísérletképp feltörtünk egy hektárnyi tellusi földet. Ez a szürkés növényzet bomlása révén könnyű, humuszban gazdag televény volt. Azonnal, kiadtam az utasítást, hogy különböző fajtájú búzát vessenek belé, bár a parasztok azzal érveltek, hogy ez nem „megfelelő évszak” a vetésre. Michelnek egy egész délutánjába került, amíg meggyőzte őket, hogy Telluson nincsenek földi értelemben vett évszakok, tehát teljesen mindegy, hogy előbb vagy később vetnek.
Az ugar feltörése közben elszánt harcot vívtunk a lapos kígyókkal. Első kutatóutunk alkalmával már találtunk egy ilyen kígyótetemet. A parasztok elnevezték „viperának”, ez a név rajtuk is ragadt, bár semmiféle közös vonást nem mutattak a földi viperákkal.
Méretük 50 centiméter és 3 méter között váltakozott, s ha a szó szoros értelmében nem is tartoztak a mérges kígyók közé, mégis nagyon veszedelmesek voltak. Hatalmas, üreges rágóikkal roppant erős hatású emésztőnedvet lövelltek zsákmányukba, és ha nem volt kéznél a segítség, ez a folyadék üszkösödést okozott, a szövetek bomlását idézte elő, amely halállal, de legalábbis a megmart végtag elvesztésével végződött. Szerencsére, ezzel a gyorsan támadó és igen fürge állattal csak elvétve lehetett találkozni. Marásától egy ökör elpusztult, és egyik emberünk csak annak köszönhette életét, hogy az éppen jelenlevő Massacre és Vandal azonnal elkötötte és amputálta a megmart lábat. A kígyók marása több áldozatot nem követelt.
Az első, rajokban megjelenő ál atok Tellus földjén a hangyák voltak. Vandal és én a vasércbánya környékén fedeztük fel a fészkét ezeknek a nagy, barna hangyáknak, amelyeknek a nevét már elfeledtem. A szürkés növények által kiválasztott mézgával táplálkoztak. Telepeik gyorsan szaporodtak, és mire a búza kidugta zöld fejét, már mindenütt ott nyüzsögtek. A harcban, amelyet az érő gabona vívott a tel usi apró „férgekkel”, a hangyák könnyedén győztek.