A keserves kezdet után nyugalmas időszak következett.
Napjainkat szorgos munkával töltöttük. Ami kezdetben lehetetlennek tűnt számunkra, mindaz lassanként megvalósult. Eltelt néhány hónap. Először arattunk; csodálatos termést takarítottunk be Tellus egy hektárnyi feltört földjéről, és jó termést a Föld megművelt területéről. A búza szemmel láthatóan akklimatizálódott.
Állatállományunk egyre szaporodott, de a legelő kérdése még nem merült fel. Úgy tűnt, hogy a földi növények erősebbek a tellusiaknál.
Már akadtak kevert rétek, és különös látványt nyújtott a mi útilapuinktól körülvett néhány bádoglevelű, porszínű cserje.
Most már akadt időm, hogy elgondolkodjam új sorsomon.
Közvetlenül a kataklizma után a legteljesebb zavar lett úrrá rajtam; úgy éreztem, hogy mindörökre száműztek, és olyan távol kerültem barátaimtól, amelyhez képest minden földi távolság elenyészik.
Aztán borzadály fogott el, hogy egy szörnyekkel benépesített, ismeretlen világba vetődtem. Később a sok sürgető feladat, a polgárháború, a szükséges szervező tevékenység, a vezető szerep, amelybe belekényszerültem, teljesen lekötötte gondolataimat. Most pedig elképedve vettem észre, hogy felülkerekedett bennem a kaland öröme és az őrült vágy, hogy tovább menjek, megnézzem, mi rejtőzik a láthatáron túl.
Mindezt egy napon, az obszervatórium felé menet elmeséltem Martine-nak. Michel és ő már alig-alig dolgozott ott. Idejük megoszlott a „társadalmi munka” és egy kis pásztorfiú, Jacques Vidal tanítása között. Ez a fiú az átlagosnál jóval nagyobb intelligenciával rendelkezett. Én geológiára tanítottam, Vandal biológiára, fivérem pedig a Föld történetére. Azóta Vidalból nagy tudós lett, és amint tudjátok, alelnöke a köztársaságnak. De ne vágjunk a dolgok elébe.
— Érdekes — mondottam Martine-nak — Bernard unokabátyám magával akart vinni bolygóközi rakétánkban, de én mindig nemet mondtam, mondván, hogy előbb be akarom fejezni a tanulmányaimat! Az igazság az, hogy féltem! A világ végére is elmentem volna egy kövületért, de arra a gondolatra, hogy elhagyjam a Földet, valóságos rémület fogott el! És íme, most Tellusra kerültem, és boldog vagyok, hogy itt lehetek. Furcsa.
— Számomra még furcsább a dolog. Disszertációmban éppen azon igyekeztem, hogy megcáfoljam a görbe tér elméletét. És lám, most nagyszerű bizonyítékot kaptam, hogy ez az elmélet helyes.
Félúton járhattunk, amikor megszólalt a sziréna.
— A fene egye meg! Ismét ezek az undok állatok. Fedezékbe!
Mindenfelé óvóhelyeket építettünk. Ez alkalommal a revolveremen és a késemen kívül egy géppisztoly is volt velem. A legközelebbi fedezék vagy harminc méternyire lehetett tőlünk.
Odarohantunk. Martine-t betuszkoltam, magam pedig lövésre készen álltam a bejárat elé. Kődarabok gurultak, és egy feketébe öltözött, meggörnyedt árnyék bukkant feclass="underline" a plébános.
— Ó, maga az, Bournat úr. Merről jönnek a hidrák?
— Azt hiszem, északról. A sziréna csak egyszer szólalt meg.
Menjen az óvóhelyre.
— Istenem, mikor szabadulunk meg ezektől a pokolbeli ál atoktól?
— Attól tartok, hogy az még soká lesz. Aha, itt vannak! Menjen be, plébános úr, önnél nincs fegyver!
Magasan felettünk egy zöld felhő lebegett. Nem sokkal alatta apró, fekete pelyhek pettyezték be az eget: rakéták.
— Túl rövid! Így, most már jobb!
A következő sortűz egyenesen a felhőben robbant. Néhány másodperccel később zöld húscafatok záporoztak az óvóhely körül.
Én is fedezékbe vonultam, de az ajtót félig nyitva hagytam. Még az elpusztult hidrák érintése is égetett. Martine, miközben a plébánossal beszélgetett, kinézett az ablak vastag üvegén. A hidrák megérezték, hogy mekkora veszélyt jelent számukra, ha csoportban maradnak, ezért kettesével, hármasával buktak le. Az ajtóból láttam, amint a gondosan elzárt mozdony körül forgolódnak. Elnevettem magam, mert a mozdonyvezető gőzfelhőt eresztett ki, amitől a hidrák ugyancsak megrémültek.
Még mindig nevetve néztem körül. A tőlünk délre fekvő falu felől lövöldözés hallatszott; a kút terén néhány elpusztult hídra hevert. Az ég ekkor hirtelen elsötétedett; beugrottam az ajtón, és becsaptam magam mögött. Egy hidra a tetőt súrolta. Mire a fegyverem csövét kidugtam a lőrésen, a szörny már messze járt. Martine sikolyára összerezzentem.
— Jean! Gyere gyorsan ide!
Az ablakhoz ugrottam. Odakint, százötven méternyire, egy tizenkét éves gyermek rohant lélekszakadva az óvóhely felé. Egy hidra üldözte. Jól ehet halálos veszély fenyegette, a gyermek nem ijedt meg, nagyon ügyesen kihasználta az útjába eső fákat. A jelenetből csupán villanásnyit láttam, mert máris kirohantam a szabadba, egyenesen a gyermek felé. A hidra, feljebb emelkedett, majd a magasból a gyermekre vetette magát.
— Feküdj le!
A fiú megértette; hasra vágódott, a hidra elhibázta, ötven méternyi távolságból leadtam az első sortüzet: mintegy tíz golyót lőttem ki. Az ál at összerándult, visszafordult és újra támadott.
Vál hoz kaptam a fegyvert, és most harminc méterről céloztam meg.
A harmadik golyónál elakadt a fegyver. Amíg a csövét kicserélem a tokban levő másikkal, a gyereknek vége! Előrántottam a revolveremet. A hidra gyorsan közeledett.
Ekkor csuháját felkapva, nevetségesen és mégis fenségesen kirohant az óvóhelyről a plébános. Olyan gyorsan futott, mint életében talán még soha. És amikor a hidra lecsapott, kitárt karral megállt, testével takarva a gyermeket. A marás őt érte. A géppisztoly végre működni kezdett, és tíz méterről szitává lőttem a bestiát. A hidra áldozata testére zuhant.
Több állat nem mutatkozott a láthatáron. A faluban is abbamaradt a lövöldözés. Az ég magasában néhány zöld folt lebegett. A hidra alól kiszabadítottam a plébános holttestét. A hidraméregből egy köbcenti végzett egy ökörrel, és ez alkalommal legalább tízszer annyit fecskendezett áldozatába! Martine erős karjára emelte az ájult gyermeket, és lementünk a faluba. Az emberek éppen szedték el a torlaszokat kapuik elől. Mire megérkeztünk, a gyermek magához tért, és amikor Martine átadta az anyjának, már járni is tudott.
Louis-t a kút terén találtam. Nagyon rossz hangulatban volt.
— Szerencsétlen nap. Két halottunk van: Pierre Evreux és Jean Claude Chart. Nem akartak fedezékbe vonulni, hogy jobban célozhassanak.
— Hárman haltak meg.
— Ki a harmadik?
Megmondtam.
— Nos, én nem nagyon szívelem a papokat, de a miénk hősként halt meg! Javaslom, hogy a ma meghalt három embernek ünnepélyes temetést rendezzünk.
— Ha akarod. Bár ezzel már nem sokra mennek.
— Lelket kel önteni az emberekbe. Igen sokan vannak, akik félnek. Pedig harminckét hidrát öltünk meg!
A tanácsteremből telefonáltam nagybátyámnak, hogy egészségesek vagyunk. Másnap volt a temetés. Louis rövid beszédet tartott a síroknál, hangsúlyozva a három ember áldozatát.
Michellel és Martine-nal együtt tértem vissza a temetőből. Hogy hamarább érjünk a faluba, átvágtunk a földeken, de az utat egy hidra teteme torlaszolta el. A hatalmas állat szívókarok nélkül is vagy hat méter hosszú lehetett. Meg kel ett kerülnünk. Martine szörnyen elsápadt.