— Mi van, kis húgom? — kérdezte Michel. — A veszély elmúlt!
— Ó, Michel, félek! Ez a világ túlságosan vad és kegyetlen hozzánk! Ezek a zöld szörnyek mindnyájunkat meg fognak ölni!
— Nem hiszem! — mondottam. — Fegyvereink egyre tökéletesebbek lesznek. Ha egy kicsit elővigyázatosabbak vagyunk, tegnap nem lett volna áldozat. Lényegében nem fenyeget nagyobb veszély, mint a hindukat a tigrisek és a kígyók között…
— A kígyók el en ott van a szérum. A tigrisek, nos, azok tigrisek; nem sokban különböznek tőlünk. De hogy az embert a saját bőrében emésszék fel ezek a zöld polipok, ez iszonyú! — Halkan megismételte: — Félek!
Tőlünk telhetőén vigasztaltuk. De a faluba érve láttuk, hogy nem ő az egyetlen, aki fél. A vasércet szállító szerelvény megál t, és a mozdony vezetője egy paraszttal beszélgetett.
— Te persze, könnyen fütyülsz rájuk — mondta a paraszt. — A zárt fülkében védve vagy el enük. De bennünket, amíg kifogjuk az ökröket és fedezékbe vonulunk, tízszer is megölhetnek! Hiába süvít a sziréna, mindig későn szólal meg! És biztosítlak: valahányszor elindulok a földekre, mindig imádkozom. Csak otthon vagyok nyugodt. De még ott sem egészen!
Ezen a napon sok ehhez hasonló beszélgetést hallottunk. Még a védett helyen dolgozó üzemi munkások között is akadt, aki megrémült. Ha a hidrák naponta támadnak, nem is tudom, mi történt volna. De szerencsére, a nagy csata előtt nem törtek be többé, és lassanként annyira felengedett a feszültség, hogy hanyagságért olykor kénytelenek voltunk megbüntetni néhány őrszemet.
Felfedező úton
Ebben az időszakban készítettem el kutatási terveimet, és rádöbbentem, hogy szerelmes vagyok Martine-ba. Esténként együtt mentünk fel vacsorázni nagybátyám házába. Néha Michel is velünk jött, de legtöbbször előbb ért oda. Martine-t beavattam terveimbe, és ő pompás tanácsadónak bizonyult. Egymás kutatómunkájáról is kicseréltük nézeteinket, és lassanként eljutottunk odáig, hogy személyes emlékeinkről mesélgettünk, így tudtam meg, hogy Martine tizenhárom éves kora óta árva, és Michel nevelte fel. Michel csil agász volt, és mert húga nagy fogékonyságot árult el az egzakt tudományok iránt, igyekezett őt is ilyen irányba terelni. Mint Bernard Verilhac másod-unokatestvére, jól ismertem az első Föld-Mars expedíció tagjait, így sok részletet tudtam elmondani róluk. Egy lelkes riporter annak idején még le is fényképezett Bernard-ral és Sigurd Olssonnal mint az „expedíció legifjabb tagját”, és emiatt sokat csúfoltak az egyetemen. Pedig, amikor magukkal akartak vinni a második útjukra, nem vállalkoztam rá, egyrészt, hogy ne szomorítsam el anyámat, aki abban az időben még élt, s ez tiszteletreméltó indoknak tűnt, másrészt egyszerűen gyávaságból, ami viszont kevésbé volt tiszteletreméltó. Nagybátyám könyvtárában megtaláltam a korabeli újságokat, és megmutattam Martine-nak a nevezetes fényképet. Viszonzásul ő egy másik képet mutatott, amely az expedíció vezetőjének, Paul Bernadacnak egyik előadásán készült, és a hal gatóságot ábrázolta. Martine könnyed ceruzavonással bekarikázott egy fiatalembert és egy lányt az ötödik sorban.
— Az egyik Michel, a másik én vagyok. Azért kaptunk ilyen jó helyet, mert Michel csillagászattal foglalkozott. Számomra ez igen nagy nap volt!
— Lehet, hogy azon a napon találkoztunk is — mondtam. — Bernard-nak én segítettem berakni a képeket a vetítőkészülékbe!
Egy nagyítóüveg segítségével felismertem a képen Martine még kissé gyermeki arcát.
Így ismertük meg egyre jobban egymást. Aztán szinte észrevétlenül tegeződni kezdtünk. És egy este, amikor Michel már ott várt ránk az ajtóban, kéz a kézben léptünk elé. Michel tréfálkozva nyújtotta kezét a fejünk fölé.
— Drága gyermekeim, mint a család feje, áldásom adom rátok!
Kissé zavartan néztünk egymásra.
— No, mi az? Tévedtem volna?
Egyszerre válaszoltunk:
— Kérdezd meg Martine-t.
— Kérdezd meg Jeant.
És mindhárman nevetni kezdtünk. Másnap, hosszú megfontolás után, a Tanács elé terjesztettem kutatási terveimet.
— Át tudnátok alakíttatni számomra egy teherautót dúralumíniummal bevont, gépfegyverrel felszerelt könnyű páncélossá? — kérdeztem Estranges-t. — Azzal felkutathatnánk Tellus területének egy részét.
— Szükség van erre? — érdeklődött Louis.
— Természetesen! Tudod, hogy készleteink elég szűkösek.
Vasérctartalékunk, ha lassan aknázzuk is ki, alig két évre elegendő!
Nem valószínű, hogy fémlelőhelyeket találunk a körülöttünk levő síkságon és a mocsárban. A hegyek felé kellene menni. Ott esetleg vannak épületfának alkalmas fák, és nem kel kiirtani megmaradt kevés erdőnket. Talán sikerül felfedeznünk hasznos állatokat, kőszenet és még ki tudja, mi mindent. Esetleg egy hidramentes helyet is. Nem hiszem, hogy ezek az ál atok messzire elmerészkednek a mocsártól.
— Mit gondolsz, mennyi gázolajra lenne szükséged?
— Mennyit fogyaszt a legjobb teherautó?
— 22 litert száz kilométeren. Megterhelten, változatos terepen harmincra is emelkedhet.
— Mondjuk, 1200 litert viszek magammal. Ez lehetővé teszi egy 2000 kilométeres körzet felkutatását. Ilyen messzire nem is akarok elmerészkedni, de számolni kell a kitérőkkel.
— Hány emberre van szükséged?
— Velem együtt hétre. Úgy gondoltam, hogy magammal vinném Beltaire-t, akit megtanítottam a legfontosabb ércek felismerésére.
Aztán Michel, ha jönni akar…
— Persze, hogy akarok. Végre a „helyszínen” művelhetem a csil agászatot.
— Főképp a topográfiai adatok és felvételek elkészítésében leszel hasznomra. Az expedíció többi tagját illetően, majd meglátom.
Charnier kivételével a tervet egyhangúlag elfogadták. Estranges már másnap munkába állította az embereket, hogy a teherautón elvégezzék a kívánt átalakításokat. Olyan kocsit választottak ki, amelynek dupla hátsó kereke volt. A túlságosan törékeny ablaküvegeket az obszervatórium készletéből származó plexilemezekkel cserélték ki. Az ajtókat dúralumínium-lemezekkel erősítették meg. A lemezek szükség esetén az ablakok elzárására is szolgáltak. A vezetőfülke és a raktér közötti válaszfalba nyílást vágtak, a rakteret megnagyobbították és lakhatóvá tették. A kocsi erős acélvázát ugyancsak vastag dúralumínium-lemezekkel vonták be. A tetejére épített forgatható toronyba egy 20 mm-es gépfegyvert szereltek. A gépfegyveren kívül magunkkal vittünk még 50 darab 1,10 méter hosszú, nagy hordtávolságú rakétát, két golyószórót és négy géppisztolyt. A gépfegyverhez 800, a golyószórók mindegyikéhez 600, a géppisztolyokhoz 400–400 töltényt vittünk. Hat darab 200 literes tartályt töltöttek meg gázolajjal. A teherautó rakterében három-három, egymás feletti fekhelyet helyeztek el. Egy összecsukható kis asztal, élelmiszeres, de széknek is használható ládák, több különböző készülék, robbanóanyag, sokféle szerszám, ivóvíztartály és egy kis rádió adóvevő foglalta el a még fennmaradt kevéske helyet, valamint a kocsi tetejét. A lakórészt két vil anykörte és három elzárható ablak világította meg. A lőréseken át úgy lőhettünk, hogy közben mi magunk fedezve voltunk. A tetőre, a torony köré hat új autógumit raktak fel. A motort teljesen rendbe hozták, és így egy meglehetősen félelmetes, jól felszerelt jármű állt rendelkezésünkre. Még a hidráknak is el en tud ál ni, és üzemanyag szempontjából 4000 kilométerre, élelem szempontjából 25 napra fedezte szükségleteinket. A próbaút alkalmával könnyűszerrel elértük óránként a 60 kilométeres sebességet. Változatos terepen ez a sebesség nem haladhatja meg a 30 kilométert.