Időközben kijelöltem a személyzet tagjait.
A vezető és geológus: Jean Bournat.
Táborparancsnok: Breffort.
Zoológus és botanikus: Vandal.
Navigátor: Michel Sauvage.
Talajkutató: Beltaire.
Műszerész-rádiós: Paul Schoeffer.
Az utóbbi, egykori hajózó repülőgépszerelő, Louis egyik barátja volt.
Nem tudtam, kit válasszak a csoport utolsó tagjául. Szívesen magammal vittem volna Massacre-et, de ő a faluban is nélkülözhetetlen volt. A hiányos listát az asztalomon hagytam.
Amikor újra megnéztem, Martine merész betűivel ez állt rajta: Szakács és betegápoló: Martine Sauvage.
Fivérével együtt hiába könyörögtünk neki, lehetetlen volt eltéríteni szándékától. De mert erős, bátor és kitűnő céllövő volt, nem túlságosan haragudtam, hogy végül is engednünk kellett.
Egyébként, meggyőződésem szerint, „tankunk” maximális biztonságot nyújtott.
Az utolsó előkészületeknél tartottunk. Mindenki magával hozott néhány könyvet vagy személyes tárgyat, s ezeknek valahogy helyet szorítottunk. Végül kiválasztottuk a fekhelyünket. Az ágyak 60 centiméternyire álltak egymás felett! Martine a jobb oldali legfelsőt választotta, én ugyanazt a baloldalon. Alattam feküdt Vandal és Breffort, Martine alatt Michel és Beltaire. Schoeffer a vezetőülésen fog aludni; a fülke elég széles volt ahhoz, hogy kinyújtóztathassa mindössze 160 centiméteres termetét. Az idő fül edtnek ígérkezett, ezért ventil átort is szereltünk a lakórészbe. A torony oldalából nyíló csapóajtón feljuthattunk a tetőre. De a legcsekélyebb veszély esetén is mindenkinek azonnal a kocsi belsejébe kel vonulnia.
Egy reggel, a kék hajnalon elfoglaltuk helyünket. Én a vezetést vál altam, mellettem ült Michel és Martine. Vandal, Breffort és Schoeffer felkapaszkodott a tetőre. A kis toronyban Beltaire volt a gépfegyver-ügyeletes, telefon kötötte össze velem. Tudtam, hogy közülünk mindenki, Martine-t is beleszámítva, ért az autóvezetéshez, a fegyverek kezeléséhez, és meg tudja javítani az autó leggyakrabban előforduló hibáit. Miután kezet szorítottunk barátainkkal, megöleltem nagybátyámat meg a fivéremet, beindítottam a motort. A kastély irányába indultunk el. A kis toronyban Beltaire hosszasan integetett; így válaszolt Ida zsebkendő-lobogtatására. Izgatott és boldog voltam, torkom szakadtából énekeltem. Elhagytuk a romokat, végigmentünk a vasúti sínek mentén, és a nemrég elkészült új úton vagy inkább ösvényen megérkeztünk a vasbányához. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a megfigyelők a helyükön vannak. A munkások, mielőtt dologhoz láttak volna, ide-oda járkáltak, mások éppen reggeliztek.
Barátságosan integettünk egymásnak. Aztán a tellusi növények között nekivágtunk a síkságnak. Kezdetben imitt-amott földi növényeket is láttunk, de ezek gyorsan eltűntek. Egy órával később magunk mögött hagytuk az utolsó keréknyomokat is, korábbi felderítő utaim maradványát, és behatoltunk az ismeretlenbe.
Az enyhe nyugati szél megdöntötte a növényeket, és azok lágy zizegéssel nyúltak el a teherautó alatt. A talaj szilárd, nagyon sima volt. A szürke szavanna szinte a végtelenbe nyúlt. Néhány felhő — amint Michel megjegyezte: „közönséges” felhő — úszott dél felé.
— Milyen irányban megyünk? — kérdezte Michel, és egy kis polcon elrendezte a navigátor tisztségéhez szükséges készülékeit.
Tellus mágnesessége a Földhöz viszonyítva ellenkező irányú, de ál andó volt — az iránytű, amely a Földön északra mutat, itt délnek fordul —, és tájolóink tökéletesen működtek.
— Előbb egyenesen délnek, aztán délkeletnek, így megkerüljük a mocsarat. Legalábbis remélem. A hegyek felé tartunk.
Délben megálltunk. Ebédünket, amint Paul Schoeffer mondta, a „teherautó árnyékában” fogyasztottuk el, jól ehet árnyék alig létezett.
Szerencsére langyos szel ő fújdogált. Miután jókedvűen felhajtottunk egy pohár bort, a növények hullámzani kezdtek, és egy hatalmas „vipera” bukkant fel. Habozás nélkül száguldott felénk, és rágóit belemélyesztette… a bal első gumiba, amely jellegzetesen sziszegő hangot adott.
— Az istenit! — káromkodott Paul, majd beugrott a teherautóba, és egy fejszével tért vissza. „Ne tedd tönkre!” — kiáltott utána Vandal, de Paul dühében egyetlen csapással kettéhasította az ál atot, és a fejsze egészen a nyeléig belevágódott a földbe. Az oldalunkat fogtuk a nevetéstől.
— Nem tudom, eléggé zaftosnak találta-e a zsákmányt — jegyezte meg Michel, miközben szét akarta feszíteni a „vipera”
rágóit.
Végül egy feszítővasat kel ett elővenni. A leszerelt keréken láttuk, hogy az állat emésztőnedveinek hatására a borítóvászon feloldódott, a gumi szétmaródott.
— Bocsánat — fordult Michel az állat maradványai felé. — Most már elhiszem, hogy meg tudta volna enni a gumit!
Ismét elindultunk, és 25–30 kilométeres átlagsebességgel haladtunk. Mire beesteledett, 300 kilométernyi utat tettünk meg.
Mindvégig én vezettem. A balra tett kitérők meggyőztek arról, hogy arrafelé még mindig mocsaras területek vannak. Csak másnap, a kel emes éjszaka után, az utazás harmadik órájában változtathattunk irányt anélkül, hogy szürke fövényeken, ritkás cserjéken és néhány vízmosáson kívül egyébbel is találkoztunk volna. A vízmosásokat meg kellett kerülnünk. A távolban már kirajzolódtak a hegyek, amelyek felé igyekeztünk. Valamivel tíz óra előtt megváltozott az idő, és a déli pihenő alatt már esőcseppek koppantak a kocsi dúralumínium-lemezein. A kocsiban, szűk helyen kuporogva kellett ebédelnünk. A sűrű eső gátolta a kilátást, ezért úgy döntöttem, hogy amíg el nem áll, nem indulunk. A félig nyitott ablakon át beengedtük a friss levegőt. Egyesek az ágyukon hevertek, mások az asztal mellett ülve beszélgettek. Én az első ülésen félig fekvő helyzetben Michel mellett pihentem, és Martine az elválasztó ajtó küszöbén talált helyet magának. Michel és én pipáztunk, a többiek cigarettáztak. Csak az istennek vagy inkább a véletlennek köszönhetjük, hogy a faluban bőségesen volt dohány is meg palánta is. Az utóbbit nyugodtan elültethettük; nem kel ett félnünk a fináncok felbukkanásától.
Az eső tizenhét órán át zuhogott. Amikor felébredtünk, még mindig esett, de már gyengébben, és az éjszakai ügyeletesek azt ál ították, hogy egy pillanatra sem szünetelt. A síkságot borító vízhártyát csak lassan szívta fel a humusz. Amikor Michel elindította a kocsit, a kerekek egy ideig egyhelyben forogtak. A harmadik nap végén, miután 650 kilométert tettünk meg, már a hegyek közelében jártunk. A délnyugati-északkeleti fekvésű dombok leszűkítették a szemhatárt. Két ilyen domb között nagy jelentőségű felfedezést tettem. Este volt. Az egyik rőt halom lábánál ál tunk meg, ahol a növényzetet kopár, agyagos föld váltotta fel. Fegyveremet szorongatva kissé eltávolodtam a többiektől. Kószálás közben, időről időre az égre pillantva, elgondolkodtam. Az járt az eszemben, hogy vajon a földi geológia törvényei alkalmazhatók-e Tel usra. Már-már igennel feleltem, amikor észbe kaptam, hogy egy idő óta valami meghatározhatatlan, de ismerős dolgot érzékelek. Megtorpantam.
Előttem egy olajos vizű kis tócsa terült el, igen gyér növényzettel. A sárguló fűcsomókat szivárványszínű visszfény vette körül, összerezzentem: petróleumszagot éreztem!