Közelebb mentem a vízhez. Az egyik kis öbölben gázbuborékok gyűltek a víz színére. Könnyen gyulladtak, de ez nem bizonyított semmit, mert az egyszerű mocsárgáz is gyúlékony. És az irizálás?
Minden valószínűség szerint sekély mélységben húzódó kőolajlelőhelyre bukkantam. Figyelmesen tanulmányoztam a hely fekvését. A dombot alkotó agyagréteg helyén itt fekete, palás szikla volt. A szikla száz méterrel odébb fehér mészkőzátonyba, nyilván egy törésbe ütközött. Ez a megál apítás aggasztott. Lehetséges, hogy a kőolaj áttörésnél jön fel, s ebben az esetben előfordulhat, hogy a lelőhely elveszett. Vagy pedig a petróleumréteg egészen közel van a felszínhez. De mindenképp az a helyzet, hogy Telluson petróleum található, és a kiaknázására meg fogjuk találni a lehetőséget.
A lelőhelyet gondosan bejelöltük az útvonalunkról készített térképbe, aztán délről megkerültünk egy hegyvonulatot, vagy inkább dombokat, mert egyik csúcs sem haladta meg a 800 métert. Ezek a mészkődombok nagyon fiatalok lehettek. Az egyik leomlott tömbben felfedeztem egy megkövült kagylót; nagyjából a földi karlábúakhoz hasonlított. Telluson tehát vannak — vagy voltak — páncéllal burkolt élőlények is. A növényzet továbbra is egyhangú maradt: szürke fűfélék és szürkészöld „fák”. A pihenők alatt Vandal laboratóriummá alakította át az asztalt, de eddig semmiféle szenzációs felfedezést nem tett. A növényi sejtek megegyeztek a földi növények sejtjeivel, noha gyakran többsejtmagúak voltak. Nem virágoztak, spórákkal szaporodtak, mint a Föld őskorában.
Amint megkerültük a dombokat, a távolban egy havas csúcsokkal koronázott hatalmas hegyláncot vettünk észre. A legmagasabb csúcs különösen szép volt. Roppant magasságával magára vonta a tekintetet. Hósapkája alatt szabályos kúp alakban, éjfeketén emelkedett, meredeken lejtve a síkságra. Nyilván vulkánikus eredetű lehetett. Elneveztük a „Sötétség Hegyének”.
Egyenesen a hegynek tartottunk. Michel némi méricskélés után egyszerű számítással következtetett magasságára. Füttyentett:
— Csaknem 12700 méter!
— 12000 méter! De hisz akkor magasabb a Mount Everestnél!
— Igen, több mint 3000 méterrel!
— Hogyan lehetséges, hogy ilyen tisztán látni a csúcsát? Hiszen a felhők felett kellene lennie.
— Most éppen nincsenek felhők. Úgy tűnik, hogy Telluson ritka jelenség a felhő. De ha aztán egyszer megered az eső… Emlékezz csak vissza, hogy zuhogott tegnapelőtt!
— Pedig nyilván gyakrabban esik, semmint hinnéd. Ez a sok növény nem élhet víz nélkül!
Mielőtt elérhettük volna a hegy lábát, számottevő akadályba ütköztünk. A talaj lejteni kezdett, és egy széles völgy mélyén folyó hömpölygött előttünk. Faszerű növények szegélyezték; az eddig látottak közül ezek hasonlítottak leginkább a földi fákhoz. Még virágzatuk is volt; Vandal szerint bizonyos nyitvatermők tobozaival tartottak rokonságot.
Hogyan kelhetnénk át ezen a folyón? Nem volt túl széles, mindössze 200 méter lehetett, de fekete vize sebesnek és mélynek látszott. Szülőhazám emlékére „Dordogne”-nak kereszteltem el.
Nem valószínű, hogy az ilyen gyors folyású víz megfelelne a hidráknak, de mégis megtettük a szükséges óvintézkedéseket.
Megindultunk felfelé a folyó mentén, abban reménykedve, hogy majd csak találunk egy átkelésre alkalmas helyet. Estére valóban elértük azt a pontot, ahol a folyó kibújta föld alól. Úgy tűnt, mintha egyenesen a mészkő sziklafalból törne elő teljes nagyságában. Nem volt könnyű feladat a teherautót átvezetni ezen a hidat alkotó sziklás helyen, amelyet növények meg sziklatömbök torlaszoltak el, vízmosások szeltek keresztül-kasul. A folyó túlsó partján visszakanyarodva, ismét a Sötétség Hegye felé indultunk. Optikai csalódás folytán úgy láttuk, mintha a hegy is a hegylánchoz tartozna.
Valójában jóval előtte emelkedett fekete lávával, bazalttal és másféle sziklákkal borított gigantikus tömege. Ez a vulkánikus eredetű hegyből kiömlött, mélyről jött magma újabbkori változásának bizonyítéka volt, mert a folyékony láva nem alkot göröngyös domborzatot. A hegy tövét nagy obszidián ömlések barázdálták. Az egyik közelében meglepő dolgot fedeztem fel; egy törmelékhalomban babérlevél formájú, finoman csiszolt nyílhegyet találtam, teljesen olyat, amilyet őseink készítettek a Földön a solutrei korszakban.
Tellus őslakói
Félrehívtam Vandalt, Michelt és Breffort-t, megmutattam nekik a leletet.
— Bizonyos vagy benne, hogy ez nem a természet valamiféle játéka? — kérdezte Michel.
— Egészen bizonyos. Figyeld meg az egésznek a formáját. Ez pontosan a solutrei nyílhegy mása.
— Mint az Amerikából származó, egyéb, ugyancsak obszidián tárgyak, amelyeket a Musée de l'Homme-ban láthattál volna, ha jártál volna ott — tette hozzá Breffort.
— Tehát el kel fogadnunk — folytatta Michel —, hogy Telluson emberek élnek.
— Nem okvetlenül — tiltakozott Vandal. — Az értelem a miénktől eltérő formákban is megnyilvánulhat. A tel usi állatvilág mind ez ideig semmiben sem hasonlít a földihez.
— Így van. Mert az unokabátyám és a társai emberszerű lényeket találtak a Marson, ez még nem ok arra, hogy itt is éljenek ilyenek!
— Talán arról van szó — elmélkedett Michel —, hogy hozzánk hasonló földi emberek, miután nem voltak olyan eszközeik, mint nekünk, visszakanyarodtak a kőkorszakba?
— Nem hiszem. A földön alig néhány embert ismertem, aki képes lett volna úgy követ csiszolni, mint a történelem előtti időkben.
És hidd el, egy ilyen darab elkészítése olyan ügyességet követel, amely csak hosszú évek gyakorlatával sajátítható el. Mindenképp tartsuk nyitva a szemünket, és figyelmeztessük a többieket is!
Így is tettünk. El enőriztettem a lámpákat és a forgó torony fényszóróját. Minden eshetőségre számítva megkettőztük az éjszakai őrséget, és Michel meg én vál altuk az elsőt. Michel felkapaszkodott a toronyba, én helyet foglaltam az első ülésen, az egyik lőrésen kidugtam a golyószóró csövét. Tüzelésre készen várakoztam. Egy idő múlva a telefonon felszóltam Michelnek:
— Jobb lenne, ha időnként beszélgetnénk egymással, nehogy elaludjunk. Ha pipára akarsz gyújtani, vigyázz, nehogy kiszűrődjön az öngyújtód lángjának a fénye.
— Értettem. Ha látok valamit, azonnal jelzem, és…
Odakint, a közelünkben, különös ordítás harsant fel.
Elefántbőgéshez hasonlító bugyborékolással kezdődött, majd idegeket borzoló, rémes füttyentéssel végződött. Éreztem, hogy megdermedek. A másodkor óriás szauruszainak lehetett ilyen hangja. Lehet, hogy tyrannoszauruszokkal benépesített környékre kerültünk? Michel halkan beleszólt a mikrofonba:
— Hal ottad?
— Persze!
— Mi az ördög lehet ez? Meggyújtsam a fényszórót?
— Nem, ha kedves az életed! Hallgass!
A különös üvöltés ismét felhangzott, ez alkalommal még közelebbről. Az egyik fasor mögött, Szelené halvány fényében egy hatalmas valamit láttam mozogni. Lélegzetemet visszafojtva egy teli tárat csúsztattam a golyószóróba. A tár kattanása iszonyúan hangosnak tűnt. Odafent a torony könnyed csikorgással megfordult.
Nyilván Michel is észrevett valamit, és ráirányította fegyverét. A csendet most csak Vandal horkolása törte meg. A többiek ugyancsak kimerülhettek, ha erre az ordításra sem ébredtek fel.
Miközben azon töprengtem, hogy nem kel ene-e riadót fújni, a hatalmas alak ismét megmozdult, előlépett a fák mögül. A halvány fényben is láttam tarajos hátát, kurta, vastag lábait, lapos, nagyon megnyúlt fejét és a szarvát. Furcsa járása magára vonta a figyelmemet: hat lába volt! Hossza mintegy 25–30 méter, magassága 5–6 méter lehetett. Megtapogattam fegyverem biztonsági zárát, de az uj amat nem mertem a ravaszra tenni, mert féltem, hogy idegességemben meghúzom.