— Vigyázz! Állj készen, de ne lőj! — mondtam.
— Mi ez a szörnyűség?
— Nem tudom. Vigyázz!
A szörnyeteg megmozdult. Felénk tartott. Fején a jávorszarvaséhoz hasonló, tenyér alakú szarvak ragyogtak a holdfényben. Lassan, félig csúszva, félig mászva elhaladt mel ettünk, ismét elérte a fasor árnyékát, ahol szem elől vesztettem.
Szörnyű perceket éltem át. Amikor ismét megpil antottam, már messzebb járt, és fokozatosan beleolvadt az éjszakába.
Megkönnyebbült sóhajt hallottam a telefonban. Hasonlóképp válaszoltam.
— Nézz körül a környéken — mondtam.
A pedálok csikorgása hallatán tudtam, hogy Michel végrehajtotta az utasítást. Hirtelen fojtott kiáltását hallottam:
— Gyere ide!
Felkapaszkodtam a létrán, és a géppuska túlsó oldaláról Michel mel é furakodtam.
— Veled szemben, a távolban.
Ebben az irányban alkonyatkor egy sziklafalat láttunk. A sziklafalban most fényes pontok csillogtak, s ezeket néha eltakarta valami.
— Tüzek! A barlangokban! Ott élnek az obszidián-csiszolók!
Mintegy hipnotizáltan meredtünk a látványra; csak olykor néztünk körül a környéken. Amikor néhány órával később felkelt a vörös nap, még mindig egy helyben ültünk.
— Miért nem ébresztettetek fel? — siránkozott Vandal. — Ha elgondolom, hogy éppen én nem láthattam ezt az ál atot!
— Ez igazán nem volt szép tőletek — tette hozzá Martine.
— Én gondoltam rá — mentegetőztem. — De amíg az ál at itt volt, nem akartam, hogy a hirtelen ébresztés zavart okozzon, utána pedig gyorsan elment. Most pedig Michel és én alszunk egy keveset.
Vandal és Breffort, vegyétek át az őrséget! Azt hiszem, felesleges a figyelmeztetés, hogy tartsátok nyitva a szemeteket! Csak akkor lőjetek, ha feltétlen szükséges. Charles — fordultam Breffort-hoz —, te fogd a második golyószórót, és menj fel a toronyba. A géppuskát csak végső esetben használd. Viszonylag kevés lőszerünk van. De ha okvetlen szükséges, ne tétovázz! A kocsit senki nem hagyhatja el! Amint Héliosz felkel, ébresszetek fel.
Csak egy órát alhattunk! Fegyverropogás és a teherautó indulása riasztott fel álmomból. Egy szempil antás alatt talpra ugrottam! A félig-meddig még alvó Michel egyenesen a fejemre pottyant. Az elválasztó ajtón át láttam a kormánynál ülő Pault, és a golyószóró fölé hajló Vandal hátát. Martine adogatta neki a tárakat.
Hátul Beltaire, kezében a második golyószóróval, a lőrésre tapasztott szemmel figyelt kifelé. A torony ide-oda forgott; a nehéz géppuska négyes-ötös sorozatokat adott le.
— Michel, adj lőszert a géppuskának!
Előrementem.
— Mi történt? Miért indultunk el?
— Kigyulladt a növényzet!
— Kire lőttök?
— Azokra, akik felgyújtották. Nézd, itt vannak!
A magas növények felett nagy sebességgel száguldó, emberre emlékeztető árnyat láttam vágtatni.
— Lovasok?
— Nem, kentaurok!
Mintegy il usztrálva Vandal meghatározását, a száz méternyire levő kopár halom tetején megjelent egy ilyen teremtmény.
Első pillantásra valóban a mitológiát juttatta az ember eszébe.
Talán két méter magas lehetett; négy hosszú, karcsú lábon álló, lóhoz hasonló teste volt. Erre merőlegesen emelkedett a csaknem emberi felsőtest, két hosszú karral. A feje kopasz volt. Barna bőre úgy ragyogott, mint a tokjából éppen kihasadt friss vadgesztenye. Ez az élőlény az egyik kezében egy nyaláb vesszőt szorongatott.
Jobbjával egyet kihúzott közülük, és közelebb vágtatva, felénk hajította.
— Lándzsa! — kiáltottam megdöbbenve.
A fegyver tőlünk néhány méterre hul ott a földre, és recsegve tört össze a kerekek alatt. A teherautó mélyéről izgatott kiáltozás hallatszott:
— Gyorsabban! Gyorsabban! Közeledik a tűz!
— Maximális sebességgel, 55 kilométerrel megyünk! Milyen messze van a tűz?
— Csak 300 méterre. A szél felénk hajtja!
Egyenesen száguldtunk tovább. A „kentaurok” eltűntek.
— Hogy történt mindez? — kérdeztem Martine-t.
— Éppen arról az állatról beszélgettünk, amelyet az éjszaka láttatok, amikor Breffort jelezte Vandalnak, hogy mögöttünk tüzek lobbannak fel. Alighogy ezt kimondta, máris vagy száz ilyen élőlény bukkant fel. Lándzsákat hajigáltak felénk. Azt hiszem, néhánynak még nyila is volt. Mi visszalőttünk és elindultunk. Ennyi az egész.
— Közeleg a tűz! — kiáltotta Beltaire. — Már csak száz méterre van tőlünk!
A füst eltakarta a jobbra elterülő tájat. A teherautó felett szikrák röpködtek, újabb tüzeket gyújtva, amelyeket meg kel ett kerülnünk.
— Próbálj gyorsítani, Paul!
— Teljes gázzal megyünk! 60 kilométerrel óránként. És ha a tengely eltörik…
— Nos, akkor megsülünk. De a tengelyek erősek!
— Balra, Paul, balra! — kiáltotta Breffort. — Ott kopár a föld!
Schoeffer ferdén átvágott a terepen, és néhány pil anattal később már vörös agyaggal borított, kopár, sík területen jártunk. A hegyek már közel voltak, és Héliosz most kelt fel. Az órámra néztem. Mindössze másfél óra telt el azóta, hogy lefeküdtem aludni.
Most kedvező helyzetben voltunk. Nyilván több kilométer területű, csupasz föld vett körül bennünket. Sértetlen fegyvereink birtokában mi voltunk az erősebbek. Teherautónkban nem kel ett félnünk sem nyíltól, sem lándzsától; csupán a kerekeket érhette baj.
A tűz lassanként gyűrűbe fogta kis szigetünket, és balról megkerülve, túlhaladt rajtunk. A lángoktól űzve egész csordányi különös állat vágtatott előttünk. Vandal kiszállt az autóból, és néhányat elfogott. Alakra és méretre igen különböztek egymástól; nagyságuk a cickányé meg a kutyáé között váltakozott, de közös jellemzőjük a hat láb volt. Akadt közöttük három, négy, öt, sőt hatszemű is.
Jobbról a tűz nyilván nedvdúsabb növényzetbe ütközött, mert kialudt. Balfelől még széles sávban lángolt. Amikor a lángok egy pagonyhoz értek, a fák ropogni kezdtek, és úgy fel obbantak, mintha benzinnel lettek volna átitatva. Rettenetes üvöltés harsant fel. A lángban álló fák közül egy hatalmas alak rontott elő, és bukdácsolva, de iszonyú sebességgel száguldott felénk. Ez volt az éjszaka látott ál at, vagy valamelyik faj rokona; nyilván a ligetben tanyázott.
Mintegy 500 méternyire tőlünk megállt a kopár földön. A távcsővel alaposan szemügyre vehettem. Alakja, hat lábától eltekintve, a dinoszauruszéhoz hasonlított. Tarajos gerince hosszú, tüskés farokban folytatódott. Ragyogó zöld bőrét pikkelyek borították.
Három-négy méter hosszú fején több, köztük két elágazó szarvat viselt; két oldalsó és egy homlok-szeme volt. Amikor visszafordult, hogy megnyalja egyik sebét, lila szájüregében láttam a hatalmas, hegyes fogait és hosszú, vöröslő nyelvét.
Nyomában tíz, íjakkal felszerelt „kentaur” jelent meg. Nyilaikkal elárasztották a szörnyeteget. Az ál at megindult feléjük. Csodálatos mozgékonysággal kerülték el, élénken, kecsesen mozogtak; gyorsaságuk meghaladta egy vágtató lóét. Erre egyébként szükségük is volt, mert a szörnyeteg, súlyához képest, meghökkentően fürgén mozgott. Mindnyájunkat megragadott ez az ősi eposzba il ő vadászat; nem mertünk közbeavatkozni. Nehéz is lett volna úgy célozni, hogy ne találjuk el a zsákmány körül sürgő-