forgó vadászok valamelyikét. Már készültem kiadni az utasítást, hogy induljunk tovább, amikor bekövetkezett a tragédia. Az egyik „kentaur” megcsúszott. Az ál at hatalmas szájával megragadta, és összemorzsolta.
— Előre! Tüzelésre készen!
Mérsékelt sebességgel haladtunk, kedvezőbb helyet kerestünk.
Bármily furcsának tűnik is, azt hiszem, hogy a „kentaurok” csak akkor vették észre jelenlétünket, amikor már száz méternyire voltunk tőlük. Ekkor hármas csoportokra oszlottak, és azonnal abbahagyták a szörnyeteg ellen indított támadásukat. Minél inkább közeledtünk, annál hátrább húzódtak, míg végül egyedül maradtunk az ál attal. Az összeütközést mindenképp el kellett kerülnünk ezzel a szörnnyel, mert egyetlen csapással szétlapított volna bennünket.
— Tűz! — kiáltottam.
A szörny felénk rohant. Jóllehet golyók szaggatták, nem ál t meg. Schoeffer hevesen balra rántotta a kormányt. Úgy tűnt, mintha az állat jobb felé csúszott volna; farkának egyetlen csapásával behorpasztotta a kocsi védőpáncélját. A villámgyorsan ráirányított géppuska folytatta a tüzelést. Az ál at ismét ránk akart rontani, de megbotlott és összerogyott. A „kentaurok” tisztes távolból figyeltek.
A szörny nem mozdult többé. Géppisztollyal a kezemben kiszálltam a teherautóból, Michel és Vandal követett. Martine velünk akart jönni, de megtiltottam neki. Jól tettem, mert alig értünk földet, amikor a „kentaurok” sípoló „Sswi! Sswi!” kiáltásokkal ránk támadtak. Az egyik golyószóró kattogni kezdett, de nyilván elakadt, mert elhal gatott. A géppuska kétszer tüzelt. A támadók már a nyakunkon holtak. Sortüzeink hatásosabbnak bizonyultak. Három megölt kentaur roskadt a földre, két másik sebesülten elmenekült.
Nyilak záporoztak körülöttünk, de egyik sem talált. Aztán kézitusára került a sor.
A géppisztolytárak kiürültek, gyorsan előrántottuk revolvereinket.
Alig kaptam kézbe a magamét, amikor éreztem, hogy hátulról megragadnak és vonszolni kezdenek. Két hatalmas kar szorított egy olajos mel kashoz, amely az avas zsír szagát árasztotta. Mindkét karom a testemhez szorult; bal kezem még mindig a revolvert markolta. Lövéseket hal ottam, de nem tudtam megfordulni. A csupasz föld döngött támadóm lába alatt.
Megértettem, hogy ha nem szabadítom ki magam gyorsan, elvesztem. Vagy harminc „kentaur” rohant társai segítségére.
Iszonyú erőfeszítéssel sikerült meglazítanom ellenségem fogását, és kiszabadítanom jobb karomat. Jobb kézzel megragadva revolveremet, öt golyót lőttem a fejébe annak a lénynek, aki magával cipelt. Kimerülten, félig ájultan zuhantam a földre. Amikor feltápászkodtam, a többi kentaur már csak háromszáz méternyire volt tőlem. A teherautó is teljes sebességgel közeledett, de fegyverei némák maradtak. Rohanni kezdtem felé, bár kevés reményem volt a megmenekülésre. Narancsszínű, ragadós folyadék árasztott el, a „kentaur” vére. Egyre közelebbről hallottam üldözőim vágtatását.
Lélegzetem kihagyott, mel kasomban szúrást éreztem. A torony nyílásában megpil antottam a vadul integető Michelt.
— Késő — gondoltam. — De miért nem lőnek?
Hirtelen észbe kaptam: nem lőhetnek, mert esetleg engem találnak el. Hirtelen szembefordultam az el enséggel, és lehasaltam.
Még három golyó maradt a revolveremben. Alig értem földet, fejem felett máris géppuskagolyók fütyültek, és tucatnyit megöltek támadóim közül. A többiek megrémültek, de közülük kettő még mindig felém tartott; tíz méterről lőttem le őket. A teherautó csikorogva, nyitott ajtóval ál t meg mellettem. Beugrottam. Nyilak pattogtak az ajtón, végigkarcolták az ablak plexiüvegét. Az egyik behatolt a lőrésen, és remegve fúródott az ülés támlájába. Ismét tüzet nyitottunk, mire a néhány életben maradt kentaur elmenekült.
Csupán mi, a győztesek maradtunk a csatatéren. Michel lemászott a toronyból.
— Ej, öregem, épp hogy csak megmenekültél! Az ördögbe is, miért nem feküdtél le már előbb?
— Azt hiszed, hogy akkor épp ez járt az eszemben! Nem történt semmi baj?
— Vandal karjába fúródott egy nyíl. Nem veszélyes… hacsak nem mérgezett. Breffort megvizsgálta a nyílhegyet, és azt ál ítja, hogy nem mérgezett.
— Micsoda pokoli lények!
— Most hová megyünk?
— Forduljunk vissza, nézzük meg a leterített Góliátot.
Michel, Vandal és én immár másodszor szálltunk ki a teherautóból, hogy közelebbről szemügyre vegyük a szörnyeteget, valamint az első csata színhelyén heverő „kentaurok” tetemét.
Vandal szerint a Góliátot — mert így neveztük el a szörnyet — a földi rovarok kitinjéhez hasonló, de mégis más anyagú páncélzat borította. Mindenesetre roppant kemény volt, és kicsorbítottunk egy fémfűrészt, mire sikerült levágnunk az egyik szarvat, amelyet Vandal magával akart hozni. Az ál atot meg a halott kentaurokat lefényképeztük. A Leicámhoz már csak néhány tekercs film maradt, ezért takarékoskodnunk kellett vele.
Különös teremtmények voltak ezek a „kentaurok”, vagyis a sswik, ahogy csatakiáltásuk után elneveztük őket; egyébként ők maguk is ezt az elnevezést használták. Nagyjából hengeres alsótestüket négy, kemény és kicsi patával ellátott karcsú láb hordozta, rövid farkukat pikkelyek fedték. E testhez szinte derékszögben csatlakozott a csaknem emberi felsőtest. A két hosszú kar hatujjú kézben végződött, az egyenlőtlen hosszúságú uj ak közül kettő-kettő szemben állt egymással. A gömb formájú, kopasz fejen a fülkagylót csupán egy feszes hártyával borított nyílás helyettesítette. A három halványszürke szem közül a legnagyobb a homlok közepén helyezkedett el. A szélesen hasított szájban hegyes hüllőfogak meredeztek. A hosszú, lomhán lóbálódzó orr szinte ormányként csüngött a száj elé. Vandal lekanyarított belőle egy darabot. A bonyolult és terjedelmes agyvelőt kitintok védte. Az egyébként ásványos csontozat rugalmas. A sswik tulajdonképpen igen távol ál tak tőlünk, emberektől, de mégis sokkal közelebb, mint a hidrák. Néhány tetem még ki sem hűlt. Felsőtestük csupán a miénkhez hasonló, bár egyszerűbb kétlebenyes tüdőt tartalmazta. A négyüreges szív, a gyomor és egyéb belső szervek a test vízszintes részében helyezkedtek el. Sűrű vérük narancsszínű volt.
— Ezeket az élőlényeket kénytelenek vagyunk emberi lényeknek nevezni — ál apította meg végül Vandal. — Ismerik a tüzet, követ csiszolnak, íjat készítenek. Röviden: értelmesek. Milyen kár, hogy ilyen sajnálatos módon kerültünk velük kapcsolatba!
Mielőtt továbbmentünk volna, észrevettük, hogy a sswik a fegyvereiken kívül — amely nyíl vagy finoman csiszolt hegyű gerely volt — testük függőleges része körül egy finoman font növényi rostokból készült övet viselnek, amelyen ugyanígy készült kis zacskók lógtak tele obszidián tárgyakkal, s ezek rendkívüli módon emlékeztettek a földi emberek felső paleolit korszakára jellemző szerszámokra.
Éjszakára megállapodtunk a növények és fák nélküli síkság egy pontján. Az ilyen különös, kopár területek elég gyakoriak voltak, és rájöttem, hogy ezt a kopárságot a talaj összetétele, helyenként teljesen meddő laterit okozta. De bármi volt is ok, a hely céljainknak teljesen megfelelt. Egy meredek emelkedő tetején álltunk meg, úgy, hogy a teherautó legurulhasson, ha elromlana az önindítója. Az óvintézkedések feleslegesnek bizonyultak. Az éjszaka nyugodtan telt el, alig zavarta egy Góliát távoli ordítása. Reggel Michel mégis gondterhelt ábrázattal ébresztett fel.