— Nézd csak! — mutatott a barométerre.
A higanyoszlop a megszokott 91 centiméteres magassága helyett hetvenhat centiméterre sül yedt.
— Az az érzésem, hogy hamarosan fura időre számíthatunk!
— Biztos vagy benne, hogy ez nem a magasság miatt van?
— Tegnap este kilencvenen ál t.
A jobb oldali ablakhoz húzott:
— Figyeld a hegyeket!
Az „ismeretlen hegyek” — mel ettük jöttünk el — most eltűntek a ködben. Nyugaton szürkésfekete fellegek gyülekeztek.
— Nem maradhatunk itt — határoztam el. — Előre! Természetes fedezéket kell találnunk.
Paul a kormányhoz ült. Közben kinézett az ablakon, és elfüttyentette magát:
— Ejha! Ilyesmit utoljára az Atlanti-óceán déli részén láttam!
Az egész nyugati láthatár ólomszürkévé, vészjóslóvá vált. Az el entét mindnyájunkat megdöbbentett: Keleten a nap teljes tüzében ragyogva emelkedett fel. Nyugaton viszont az ijesztő szürkeség sietősen kapaszkodott felfelé az égen.
— Balra tarts! — mondtam. — Minél magasabban fekvő helyre érünk, annál kevésbé kell félnünk, hogy eláraszt a víz.
A kietlen síkságon keresztülvágva délnyugat felé tartottunk. A felhők már csaknem felettünk gomolyogtak. Hirtelen hatalmas esőcseppek koppantak a tetőn. S bár odafent szél űzte a fel egeket, itt lent szellő se rebbent. Fullasztó hőség uralkodott. Michelt ültettem Paul mellé, én pedig Martine-nal együtt felkapaszkodtam a toronyba, hátha onnan felfedezünk valami védettebb helyet. Hogy gyorsabban érjünk a hegyekhez, előbb dél, majd délkelet felé kanyarodtunk. A talaj enyhén emelkedett. Az eső ritka cseppekben tovább esett.
Nyugaton tompa dörgéssel morajlott a vihar. Egy sziklafal felé tartottunk. Az egyre fakóbb fényben úgy látszott, mintha a sziklában tátongó üregek alkalmasak lennének menedékhelynek. Még jó két kilométernyi út ál t előttünk, amikor hirtelen kitört a vihar. A szél belekapott a teherautóba, és az meg elfarolt. Hallottam, hogy Paul káromkodik; éreztem, amikor megrántotta a kormányt, hogy egyenesbe hozza a kocsit. Dőlt az eső, szélsodorta, hosszú, cseppfolyós nyilak zúdultak alá. A sziklafal hol távolibbnak, hol közelebbinek tűnt, aszerint, ahogy a szél felvonta vagy leeresztette az eső függönyét. Fülsiketítő dübörgés közepette csapkodott a mennykő. A csaknem teljesen fekete eget ibolyaszínű, hatalmas vil ámok hasogatták. A géppuskát be kel ett fordítanom a kocsi belsejébe, hogy elzárhassam a tető nyílását. Csakhamar lehetetlenné vált a további beszélgetés. A szakadatlan mennydörgés oly fülsiketítővé vált, így csak kiáltozva értettük meg egymás szavát.
A teherautó kínlódva vánszorgott. A felázott talajon alig tudtak megkapaszkodni a kerekek. A szél nem ál andóan, hanem hirtelen rohamokban süvített, és ez még inkább megnehezítette a vezetést.
Nem mehettünk gyorsabban óránként 10 kilométernél; ennél nagyobb sebesség veszélyes lett volna. Hosszú perceken át remegtek a villámok, aztán egy ideig a világosság meg a sötétség váltogatta egymást, a mellettem kuporgó Martine halvány, kissé rémült arca hol előbukkant, hol eltűnt hunyorgó szemem előtt.
Ha előrehajoltam, a lábam alatt a teherautó belsejét láttam. Az asztal mel ett ülő Breffort a fedélzeti naplót körmöké. Vandal a jegyzeteit tisztázta. Beltaire-t nem tudtam felfedezni. Végül megpillantottam az ágyról lelógó lábát. Ha felnéztem, a benti nyugalom el entéteként a természet erői mintha még vadabbul tomboltak volna. Szél és eső viaskodott egymással. A villámok fényében úgy látszott, mintha a tengerből merültünk volna fel, a kocsi tetejéről ömlött a víz. A pattanásig feszült rádióantenna remegett, és egy-egy mennydörgés között hallottam éles hangját.
— Ez aztán vihar a javából! — kiáltottam.
— Csodálatos! — felelte Martine.
Valóban csodálatos, de egyben rémítő látvány volt.
Előfordult, hogy a Földön, a hegyek között meglepett a vihar, de soha nem láttam olyan fergeteget, amely hevességében és szépségében megközelítette volna ezt a most dühöngő orkánt.
Amikor a villám alig 200 méternyire csapott le tőlünk, odakiáltottam Michelnek:
— Mit csinál a barométer?
— Még mindig zuhan!
— Megérkeztünk. Már látok néhány alkalmas búvóhelyet.
Gyújtsátok meg a lámpákat!
A sziklafal már ott meredt előttünk. Két-három percig mentünk szorosan mel ette, amíg rátaláltunk egy meredeken kiugró sziklára, amely alatt elfért a teherautó, és ahol a talaj eléggé egyenletesnek tűnt. Arra az esetre, ha ismét találkoznánk sswikkel vagy egy Góliáttal, ismét felállítottam a géppuskát; a tetőnyíláson át az eső lármájával együtt a hideg és nyirkos levegő fuvallata áradt be. A barlang üres volt. A szikla alatti üregben a teherautó csakhamar szárazra vergődött, a sziklának több mint 30 méteres kiszögellése védte. A kocsi elejét a bejárat felé fordítottuk, aztán kiszálltunk belőle. Beltaire volt a géppuska-ügyeletes, ő a tetőn maradt. A barlang körülbelül 50 méter hosszú, 20 méter magas és 25 méter széles volt. Bár helyenként víz csordogált a boltozatról, a párkányok az eresz szerepét játszották, s így a talaj száraz maradt. Az egyik sarokban felhalmozott hamu, az obszidián eszközök és a csontmaradványok tanúsága szerint nemrég sswik tanyáztak itt.
Mindenképp ügyelni kel ett. Az egyik zegzugos bemélyedésben gondosan elrejtett obszidián tömböket és egy rakás száraz fát találtunk.
Talán könnyelműség volt részünkről, de tüzet gyújtottunk a teherautó mögött. A tűz mel ett ülve fogyasztottuk el ebédünket, és a kiürült konzervdobozok is odakerültek a sswik által itthagyott hulladékdombra.
— Kíváncsi vagyok, milyen arcot vágnak „kentaur” barátaink, ha majd megtalálják ezeket a furcsa edényeket — jegyeztem meg.
— Főképp, ha meglátják a rajtuk díszelgő képeket — tette hozzá Michel.
Az egyik húskonzerv-dobozon „Irma néni”, egy terebélyes szakácsnő színes képe virított.
— Lesújtó véleményük lesz a művészetünkről — szólt közbe Martine.
Kiabálnunk kellett, hogy túlharsogjuk a zuhogó víz robaját.
Amikor Michel felváltotta Beltaire-t, az utóbbit Breffort-ral együtt befogtam, hogy segítsenek kutatóárkot ásni a barlang talajába.
Tudni akartam, hogy más korszakokban lakták-e ezt a helyet.
Munkánkat siker koronázta: a homokos földben két, egyenként 20 centiméter vastag hamu- és hul adékréteget találtunk. Mindkét réteg egyforma szerszámokat hozott felszínre, és amennyire meg tudtuk ítélni, különböztek a sswik jelenlegi eszközeitől. Durvábban voltak megmunkálva, akadt közöttük babérlevél alakú nyílhegy, csak olyan, melyet egyik oldalán csiszoltak le. Egy sswi meglehetősen épen maradt csontvázát is kihantoltuk. Ezenkívül meglehetősen sok és sokféle csontot találtunk, ezek közül nem egy Góliát-csont is lehetett.
Estefelé három ilyen, de viszonylag kisebb méretű ál at látogatott meg bennünket; egyik sem volt nagyobb tíz méternél.
Udvariatlanul kitessékeltük őket az esőbe. Amikor erőszakoskodni kezdtek, egyet agyonlőttünk közülük. A másik kettő elmenekült.
Rövid megszakításokkal két ál ó napig ömlött az eső. Minthogy egyéb dolgunk nem volt, kutatással töltöttük az időt. A kutatóárkot mélyítettem. A felső homokrétegek alatt durva mészkőomladék-
ágyakat találtam; ezek másféle, nyilván jóval hidegebb éghajlat alatt alakultak ki. Tellus tehát, akárcsak a Föld, szintén átélt jégkorszakot.