Megfogadtam, hogy a hegyekben felkutatom az ősi morénákat. A teherautóba egy halom csiszolt kő- és csontmaradvány került, a leendő múzeum alapja.
A harmadik nap reggelén a Nap tisztára mosott égboltra kúszott fel. Mégis várnunk kellett. A mélyebben fekvő területeket elárasztotta a víz, és az átázott föld 15–20 centiméter mélységig mindenütt sárrá vált. Szerencsére heves szél kerekedett, meggyorsította a párolgást.
A kényszerpihenőt kihasználva, felvettük a rádióösszeköttetést a Tanáccsal. A hívásra nagybátyám jelentkezett. Beszámoltam neki a sswik felfedezéséről meg a petróleumnyomokról, ő viszont elmondta, hogy néhány nap óta gyakran repkednek hidrák a falu felett, de nem támadnak. A rakéták vagy ötvenet megöltek közülük.
Végül bejelentettem a Tanácsnak, hogy egy darabig még tovább megyünk délnyugat felé, aztán hazatérünk. A teherautó jól bírta az utat, az üzemanyagnak több mint a fele megmaradt. Lőszerrel meg élelemmel bőven el voltunk látva. Eddig 1070 kilométert tettünk meg.
Amint kissé felszikkadt a föld, elindultunk. Kis idő múltán egy másik folyó állta utunkat: a „Vézére” nevet adtam neki. Kisebb volt a Dordogne-nál, néhol ötven méternyire szűkült.
Úgy láttuk, hogy az átkelés igen kockázatos lenne a vihartól megáradt, sebes sodrú, mély vízben. Mégis átjutottunk rajta, bár olyan körülmények között, hogy még ma is borsódzik a hátam, ha eszembe jut.
A folyó mentén felfelé haladva egy zuhataghoz értünk. A Vézére itt több mint 30 méter magasságból zúdult alá. A környék átvizsgálása után vetődésre gyanakodtam, és ez a topográfiában a vízesésen kívül egy sziklafalat tételez fel. Szerencsére, alig néhány kilométerre a zuhatagtól járható utat találtunk. Ott visszafordultunk, és visszatértünk a folyóhoz, pontosan a vízesés fölött. Tanakodni kezdtünk, hogy miképpen menjünk át rajta. Ekkor Michel agyában egy vakmerő és hátborzongató ötlet fogamzott meg. Rámutatott a vízből kiál ó, tőlünk vagy tíz méternyire levő széles sziklára, aztán a többire, amelyek egymástól 5–6 méternyi távolságban a folyón keresztül a túlsó partig vezettek.
— Íme, a hídpillérek. Nekünk csak a hídpályát kel elhelyeznünk!
Elképedve bámultam rá:
— Miből?
— Van itt elég 10–20 méter magas fa. Fejszénk, szögünk és kötelünk is van. Egyes bokrok elég rugalmasak ahhoz, hogy ágaikat kötélnek használhassuk.
— Nem gondolod, hogy ez kissé kockázatos vállalkozás?
— És a kirándulásunk vajon nem kockázatos-e?
— Rendben van. Kérdezzük meg a többieket.
Breffort szerint a terv kivihető volt.
— Kétségtelenül vakmerő vál alkozás, de láttunk már rosszabbat is!
A teherautóban Vandal ült a géppuskánál és Martine a kormánynál. Ilyen védelem mel ett átalakultunk favágókká. A kidöntött fákról lenyestük a gal yakat, aztán a nagyjából szögletesre faragott törzseket a teherautó segítségével elvontattuk mintegy ötven méternyire a zuhatag fölé. Most az volt a kérdés, hogyan helyezzük el az első gerenda végét a legszélső sziklára. Amíg ezen töprengtem, észrevettem, hogy Michel vetkőzik.
— Csak nem úszva akarsz eljutni odáig?
— De igen! Adj egy kötelet! Itt fogok beugrani, s az ár a szikláig sodor.
— Őrült vagy! Belefulladsz!
— Sose izgasd magad! Főiskolai bajnok voltam, 53,4-re úsztam a 100 métert. Gyorsan, mielőtt a húgom észrevenné. Én biztos vagyok a dolgomban, de őt felesleges izgatni.
Alig ugrott a vízbe, máris fürgén úszott a folyó közepe felé, amikor már vagy tíz méternyire lehetett a parttól, az ár irányában haladt tovább. Breffort és én tartottuk a derekára kötött kötél végét.
A sziklától néhány méternyire vadul harcolt az ár el en, amely az örvény felé sodorta. Sikerült megkapaszkodnia a szikla peremében.
Egyetlen nekirugaszkodással feljutott rá.
— Brr! Hideg! — harsogta túl a zajgó vizet. — A fatörzs egyik végét kössétek az én kötelemhez, a másikat pedig egy másik kötélhez, amelyet majd ti fogtok tartani! Ez az! Most pedig eresszétek a fát a vízbe! Erősen tartsátok, nehogy lesodródjon!
A vastag gerenda vége nekiütődött a sziklának; az a vége, melyet mi tartottunk a kötéllel, a partot súrolta, és ezt némi kínlódással sikerült is a partra emelnünk. Aztán Paul, Breffort és én átmásztunk a gerendán; Paul és én lovaglóülésben, lábunkat a vízbe lógatva, Breffort viszont öt méterrel a zuhatag felett, állva, mondván: nem szereti benedvesíteni a lábát, fatörzs végét felhúztuk a sziklára, és acélkapoccsal odarögzítettük. Így fektettük le a hidunk első gerendáját. Aztán az egészet újra kezdtük a második gerendával. Az est beálltáig hármat sikerült elhelyeznünk. Az éjszaka félbeszakította erőfeszítéseinket. Én kimerültem, Michel és Paul holtra fáradt, de Breffort meglehetősen friss maradt. Vele együtt vál altam az éjfélig tartó első őrséget. A másodikra Vandal és Beltaire vállalkozott, a harmadikat, Sol kelte után, Martine-ra osztottuk. Reggel ismét munkához láttunk. Másnap minden gerenda a helyére került, és már a túlsó parton jártunk. Négy nap kel ett, amíg elkészült a hídpálya. Tevékenységünk festői látványt nyújtott.
A kellemes, hűvös időben — még alkonyatkor is élénk, sárga világosság volt — jókedvűen dolgoztunk. Az utolsó nap, ebédhez felnyitottam néhány üveg óbort, és ettől végképp derűlátók lettünk. A csemegét a teherautó mellett, a szürke fűre telepedve fogyasztottuk el, amikor egy raj nyílvessző csapott le körülöttünk. Szerencsénkre, az egyik autógumin kívül senkit nem ért találat. Lehasaltam a mel ettem levő golyószóró mel é, és pokoli tüzet nyitottam abba az irányba, ahonnan a nyilakat lőtték, a mintegy negyven méternyire sötétlő, sűrű fasorra. Elégedetten vettem tudomásul, hogy a fák közül kirohanó sswik nagy része megsebesült. A támadás azonnal félbeszakadt.
Mindnyájan elpusztulhattunk volna. Ezért most már kevésbé vidáman és sietve befejeztük a hídpálya építését. Paul a volánhoz ült, és a teherautó rágördült a hídra. A világ leghatalmasabb viaduktját építő mérnök sem lehetett volna büszkébb nálunk, amikor átértünk a túlsó partra… de nagyobb megkönnyebbülést sem érezhetett!
Estig semmi nem történt. Még napnyugta előtt kijelöltem a másnapi útszakaszt. Egyenesen délnek megyünk, egy hegy felé, amely alacsonyabbnak tűnt a Sötétség Hegyénél, de elérte a 3000 méteres magasságot. Éjfélkor én voltam őrségben, amikor a hegy csúcsának közelében egy fényes pontot láttam felvillanni. Ismét egy vulkán lenne? A fény kialudt. Csak akkor kaptam észbe, amikor valamivel lejjebb ismét kigyúlt a fény. Ez csak jelzőtűz lehet!
Hátranéztem. A Vézére mögött, a dombokon ugyancsak tűzpontok szikráztak. Meglehetősen nyugtalanul közöltem észrevételemet Michellel, aki átvette tőlem az őrséget.
— Ez valóban kellemetlen. Ha a sswik elrendelik az általános mozgósítást, jobb fegyvereink el enére is nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Észrevetted, hogy nem félnek a tűzfegyverektől? És a muníciónk sem tart ki örökké…
— Én mégis ragaszkodom hozzá, hogy eljussunk addig a „Jelzés-hegyig”. Csakis a hegyben vagy a hegy közelében találhatunk ércet. Csupán gyors felderítést végzünk.
Reggel, mielőtt elindultunk volna, ki kel ett cserélnünk a nyíllövéstől kilyukadt gumit. Útközben a talaj észrevétlenül emelkedett, aztán hullámossá vált, patakok szelték át, amelyeken csak nehezen tudtunk átgázolni. Egy kis völgyben, az egyik sziklafalon zöld erezetre lettem figyelmes. Garnierit volt, elég jó nikkelérc. A völgy csodálatosan gazdag érc-lelőhelynek bizonyult, és estére már egy egész halom mintát gyűjtöttem nikkel-, króm-, kobalt-, mangán- és vasércből, valamint felbecsülhetetlen értékű, kiváló kőszénből, amelynek vastag erei felszínt érték.