— Itt fogjuk megalapítani kohászati központunkat — mondtam.
— De itt vannak a sswik — vetette el en Paul.
— Azt csináljuk, amit az amerikaiak tettek a hősi időkben, a föld termékenynek látszik. Ha kel, harcolni fogunk, megműveljük a földet, és kiaknázzuk bányáinkat. Egy bizonyos: utazásunk második napja óta nem találkozunk hidrákkal, egyik kárpótol a másikért.
— Rendben van — mondta Michel. — Éljen Cobalt-City! Nem lesz könnyű ideszállítani egész berendezésünket.
— Majd arra is sor kerül. Előbb ki kel bányásznunk a kőolajat, és az sem lesz valami könnyű munka.
Északnak, majd nyugatnak fordultunk. Innen 60 kilométerre felfedeztem egy bauxit-lelőhelyet.
— Ez a vidék a geológusok paradicsoma — jegyezte meg Martine.
— Szerencsénk van. Reménykedjünk, hogy ezután sem pártol el tőlünk — feleltem, de más járt az eszemben.
Reggel óta azon törtem a fejem, hogy nem lehetne-e szövetséget kötni a sswikkel, vagy legalábbis néhánnyal közülük.
Valószínűnek tartottam, hogy több, egymással háborúskodó törzs él egymás mel ett. Ezt az ellenségeskedést ki lehetne használni. Az első teendő olyan kapcsolatot teremteni velük, amely nem puskalövésekben nyilvánul meg.
— Ha megint harcra kerülne a sor a sswikkel — szólaltam meg végül —, legalább egy foglyot kel ejtenünk.
— Miért? — kérdezte Paul.
— Hogy megtanuljuk a nyelvüket, vagy megtanítsuk őket a miénkre. Ez hasznunkra lehet.
— Azt hiszitek, hogy ez megéri az életünk kockáztatását? — kérdezte Vandal, aki természetesen, alig várta, hogy hozzáfoghasson ehhez a kísérletéhez.
Felvázoltam tervemet. A véletlen kedvezett elgondolásomnak.
Másnap, nem sokkal indulásunk után, a kocsi elromlott, meg kellett ál nunk. Mialatt Paul a kocsi javításával kínlódott, szemtanúi lehettünk egy rövid csatának három, már ismerős, vörösesbarna sswi és egy tucatnyi apróbb termetű, csil ogó fekete bőrű sswi között. Bár a vörösek hősiesen védekeztek — a támadók közül öten életüket vesztették —, végül is a túlerő diadalmaskodott. A győztesek ezután — nem tudván jelenlétünkről — módszeresen hozzáláttak a legyőzöttek feldarabolásához. Amikor a golyószóróval közéjük lőttem, három halottat hagyva hátra, elmenekültek.
Áthatoltam a bennünket mindeddig eltakaró sűrű növényzeten. Egy sebesült vörös sswi, amikor megpil antott, menekülni próbált.
Néhány lépés után összerogyott: öt nyíl találta.
— Kedves Vandal, próbáld megmenteni!
— Mindent elkövetek, bár csak nagyon kezdetleges ismereteim vannak az anatómiájukról. Ettől eltekintve — mondotta, miután megvizsgálta a sebesültet —, úgy látom, a sebek nem veszélyesek.
A sswi nem mozdult, mindhárom szeme csukva volt. Csupán mel kasának ütemes emelkedése jelezte, hogy él. Vandal hozzákezdett a nyilak eltávolításához. Ebben Breffort segített neki, aki — mielőtt az antropológiára specializálta volna magát — orvostanhal gató volt.
— Nem merem elaltatni. Nem tudom, kibírná-e!
A műtét alatt a sswi nem mozdult. Csak remegett. Breffort bekötözte; a kötésen sárga foltok ütköztek ki. A sebesültet a teherautóba szál ítottuk. Nem volt túl nehéz; Michel becslése szerint talán 70 kiló lehetett. Fűből meg takarókból fekvőhelyet készítettünk neki. Az átszállítás alatt szemét mindvégig csukva tartotta. Amikor kijavítottuk az autót, ismét elindultunk. Amint a motor berregni kezdett, a sswi rémülten összerezzent, és első ízben megszólalt.
Rendkívül ütemes beszéde csettintő szótagokból állt, tele sípoló mássalhangzókkal. Fel akart kelni: akkora ereje volt, hogy hármunknak kellett lefogni. Izmos teste kemény és ruganyos volt.
Lassanként megnyugodott. Magára hagytuk. Én az asztalhoz ültem, írogatni kezdtem a naplómat. Megszomjaztam, egy pohár vizet töltöttem magamnak. Vandal fojtott kiáltását hallva, megfordultam. A sswi fektéből félig felemelkedve, kinyújtotta a kezét.
— Inni akar — mondta Vandal.
Elé tartottam a poharat. Egy ideig bizalmatlanul nézegette, aztán ivott. Egy kísérlettel próbálkoztam. Vizet töltöttem a pohárba, és azt mondtam: víz. A sswi azonnal megértette, és meglepő szel emi fogékonysággal, érthetően megismételte: „fiz”.
Odamutattam neki az üres poharat: pohár. Megismételte: „bohár”. Ittam egy kortyot, és azt mondtam: inni. Megismételte: „inni”. Kinyújtóztam az egyik fekhelyen, mintha aludni akarnék, és azt mondtam: aludni. A szó „aluni”-ra torzult. Magamra mutattam: én, ő mozdulatomat utánozva így szólt: „Vzlik”. Zavarban voltam. Az „én” szót akarta lefordítani, vagy a saját nevét mondta? A második feltevés felé hajlottam. Nyilván azt hiszi, hogy az én nevem: Én.
Tovább akarván folytatni a kísérletet, így szóltam hozzá: „Vzlik aludni”. Azt felelte: „Fisz inni”. Mindnyájan elképedtünk. Ez a lény rendkívüli értelmességről tett tanúbizonyságot. Egy pohár vizet töltöttem neki; megitta. Tovább folytattam volna a leckét, ha Vandal nem figyelmeztet, hogy a sebesült sswi nyilván kimerült. És valóban, ő maga mondta: „Vzlik aluni”, majd kis idő múltán elszunnyadt.
Vandal ragyogott a boldogságtóclass="underline"
— Ha mind ilyen tehetséges, gyorsan megtaníthatjuk őket gépeink használatára.
— Hogyne — mondtam én, nem nagy lelkesedéssel. — Aztán ötven év múlva majd ők lőnek ránk puskával! Nem, én nem mennék ilyen messzire. De bizonyára hasznunkra lesznek, ha szövetségre léphetünk velük.
— Elvégre megmentettük az életét — szólt közbe Breffort.
— Miután elég sok egyedet megöltünk a fajtájából, sőt talán a saját törzséből is!
— Ők támadtak meg bennünket!
— Az ő területükön voltunk. Ha háborút akarnak… Mi, mutatis mutandis — olyan helyzetbe kerülünk, mint amilyenben Cortez lett volna, ha az aztékok nem rémülnek meg fegyverei meg lovai láttán.
Mindenesetre ápoljuk gondosan a sebesültet! Ez olyan lehetőség, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni!
Előrementem a kocsiban. Michel vezetett, mel ette ült Martine.
— Mire gondolsz, Martine?
— Hogy félelmetesen értelmesek.
— Nekem is ez a véleményem. De másrészt megkönnyebbültem. Nem mi vagyunk egyedül gondolkodó lények ebben a világban.
— Számomra ez egyre megy — vont vállat Martine. — Ezek nem emberek.
— Természetesen. És te mit szólsz mindehhez, Michel?
— Nem tudom. Várok. De bal felől megint egy sűrű fasort látok.
Valószínűleg ismét egy folyó állja utunkat, amelyen át kel jutnunk!
— Jobbra is folyó van. Találkoznak egymással. Feltehetően itt ömlenek egymásba.
Valóban, a két folyó között, egy földnyelven jártunk. A bal oldali, újabb folyót elneveztük Dronne-nak. Jobbra vagy a Vézére, vagy a Dordogne hömpölygött. Minthogy legalább 300 méter széles volt, az utóbbi feltevésre hajlottam. Mélynek tűnt. Vize lustán, szürkén hömpölygött. Beesteledett.
— Itt letáborozunk. Ez a hely alkalmas a védekezésre.
— De tökéletes kelepcének is tekinthető — jegyezte meg Breffort.
— Valóban, itt visszavonulásra nincs lehetőség — tette hozzá Vandal.