— Az az erő, amelyik el tudja vágni a visszavonulásunk útját, képes lenne a megsemmisítésünkre is. Itt csak az egyik oldalt kell szemmel tartanunk, és ez adott esetben lehetővé teszi, hogy egy helyre csoportosítsuk fegyvereink tüzet. Holnap körülnézünk, hogyan kelhetnénk át.
Ez az este, legalábbis a kezdete, emlékeimben úgy szerepel, mint egész kutatóutunk legboldogabb szakasza. Mielőtt beesteledett volna, a füvön heverészve vacsoráztunk. Langyos idő volt. Ha nem lett volna mellettünk a sok fegyver és Vzlik furcsa árnyéka, akár a Földön hihettük volna magunkat. Mint egykori bolygónkon, mielőtt eltűnt volna a Nap, az ég itt is arany-, bíbor- és borostyánszínekben pompázott. Nagyon magasan néhány rózsaszínű felhő lebegett lustán. Igen jó étvággyal falatoztunk, beleértve Vzliket is. Sebei már félig-meddig behegedtek. Különösen ízlett neki a tengerész-kétszersült meg a marhahúskonzerv. De amikor belekóstolt a borba, undorral kiköpte.
— Úgy látszik, a szesz nem ízlik nekik annyira, mint annak idején a földi vadembereknek — jegyezte meg Vandal. Lement a nap. Az égen együtt ragyogó három hold fényénél akár olvasni is lehetett volna. Egy összetekert ponyvából párnát készítettem, és a földön hanyatt fekve, elmerültem az ismerős csillagképek szemlélésébe. Ezen az égbolton sokkal több csillag ragyogott, mint a földi égen. Számban az égő pipával, átadtam magam gondolataimnak, és csak félfüllel hal gattam a francia leckét, amelyet Vandal és Breffort adott a sswinek. Jobb felől Martine, bal felől Michel hevert mel ettem, Beltaire és Schoeffer, a szenvedélyes sakkozók, egy kartonra rajzolt sakktáblán a maguk faragta figurákkal játszottak. Félálomban karomra vontam Martine fejét. Homályosan hallottam a francia szavakat ismételgető sswi sipító hangját, sakkozók ritkán elejtett szavait, és Michel horkolását. Ekkor elnyújtott bőgés harsant fel. Felültem, ötszáz méterre tőlünk egy ál atcsorda bal agott: inni jöttek a folyóhoz. Bár kisebbek voltak a Góliátnál, hosszuk elérte a 8 métert, magasságuk a 4 métert.
Nagyon megnyúlt, lóbálódzó pofájuk, boltozatos hátuk, rövid farkuk, erős lábuk és hangjuk elefántra emlékeztetett. Felsorakoztak a parton, és mel ső lábukat behajlítva ittak. Vandal rájuk mutatott, és kérdő arccal fordult a sswi felé.
— Assek — mondta az utóbbi. Aztán száját kitátva, úgy tett, mintha rágna valamit.
— Gondolom, azt akarja mondani, hogy ehetőek — magyarázta a biológus.
Elnéztük az ivó csordát. A három hold fényétől megvilágított látvány nagy hatást tett ránk. Eszembe jutott, hogy íme, a sors megadta számomra azt, amiről oly gyakran ábrándoztam csendes laboratóriumomban: a nagy, primitív energiák látását. Martine ugyancsak megrendülve szemlélte a jelenetet. Hallottam a suttogását: — Igazi vad föld…
Az állatok elvonultak. Hosszú percek teltek el.
— Hát az meg micsoda? — nézett fel váratlanul Beltaire, abbahagyva a sakkozást, amelyet az imént még az ál atcsorda kedvéért sem volt hajlandó félbeszakítani.
Arra fordultam, ahová ő nézett. Az egyik magaslaton furcsa árnyék mozgott. Zömök állat, macskaszerű testtartása ragadozóra emlékeztetett. Bár kicsinek, mindössze másfél méter magasnak tűnt, roppant erő benyomását keltette. Megmutattam a sswinek. Tüstént ideges remegés vett erőt rajta, és szapora beszédbe kezdett. Látva, hogy nem értjük, úgy tett, mintha nyilat feszítene, és fegyvereinkre mutatva, több ízben is elismételte: „Bisir! Bisir!” Arcjátékából arra következtettem, hogy az állat veszedelmes. Nem túl sietősen — a vad még kétszáz méternyire volt tőlünk — betoltam egy tárat a golyószóróba. Ami ezután történt, az felfoghatatlan gyorsasággal zajlott le. Az ál at felugrott, vagy inkább felrepült. Első ugrásra csaknem harmincöt métert tett meg. De már ismét felemelkedett, és egyenesen felénk száguldott. Martine felsikoltott. A többiek felugráltak. Én vaktában kilőttem egy sorozatot, de egyik golyó sem talált. A vad a harmadik ugrásra készülődött. Mellettem egy másik golyószóró kezdett kelepelni, de ugyan ki lőtt vele? Újabb sorozatom ismét célt tévesztett, a tár kiürült. A mel ettem hasaló Michel nyomban kicserélte.
— A teherautóba! Gyorsan! — kiáltottam tüzelés közben.
Láttam a sswit cipelő Beltaire-t és Vandalt.
— Rajtad a sor, Michel!
A teherautó felől 20 mm-es nyomjelző lövedékek sorozata süvített el a fejünk felett a szörny irányába. A vadállat nyilván megsebesült, mert megál t. Magam maradtam a terepen.
Beugrottam a teherautóba, és becsaptam magam mögött az ajtót.
Michel kitépte kezemből a golyószórót, és a csövét kidugta a lőrésen. Ő tüzelt tovább. Az üres töltényhüvelyek csak úgy kopogtak a kocsi alján. Körülnéztem. Mindenki ott volt, kivéve Martine-t.
— Martine!
— Itt vagyok — válaszolta két sortűz között.
Michel hátraugrott és felüvöltött:
— Kapaszkodjatok!
Rettenetes ütés rázta meg a teherautót. A tetőzet recsegett, meggörbült. Én Vandalra zuhantam, rám pedig Michel 85 kilója. A padló billegett, azt hittem, hogy a kocsi tüstént feldűl. A gépfegyver elhallgatott, a villany kialudt. Michel keservesen feltápászkodott, és meggyújtott egy zseblámpát.
— Martine! — kiáltotta.
— Itt vagyok! Vége. Húzzunk előbbre, mert a hátsó ajtót nem lehet kinyitni.
Az állat teteme ott hevert a teherautó mellett. Huszonegy géppuskagolyó, s közte öt robbanólövedék érte. Nyilván ugrás közben pusztult el. Szétroncsolt feje, harminc centiméteres agyaraival rettenetes látványt nyújtott.
— Hogy történt mindez? Csak te láttad egyedül? — kérdeztem Martine-től.
— Egyszerű. Amikor te is bejöttél, a vad megállt. Ráspricceltem egy sorozatot. Ugrott. A lépcső alján tértem magamhoz. Mire ismét felkapaszkodtam a tetőre, láttam, hogy holtan fekszik a teherautó mel ett.
Vzlik az ajtóhoz kúszott.
— Vzlik — mondta. S úgy tett, mintha íjat feszítene, aztán mutatta két uj át.
— Micsoda? Azt ál ítja, hogy két ilyen ál atot ölt meg nyilakkal?
— Ez lehetséges, főképp, ha a nyilakat elég erős méregbe mártották — válaszolt Breffort.
— De nem használnak mérget! Szerencsénkre, mert különben Vandal már aligha lenne köztünk!
— Talán csak a vadásznyilakat mérgezik meg? A Földön akadnak törzsek, amelyek becstelenségnek tartják, ha valaki harc közben mérgezett nyilat használ.
— Hát ha sok ilyen ál at van Cobalt-City környékén — tette lábát Beltaire az elpusztult szörnyre —, akkor épp elég bajunk lesz velük.
Szeretném látni, hogy a mi földi tigrisvadászaink mit kezdenének vele? Micsoda ugrások! Micsoda mozgékonyság! Micsoda fogak és micsoda karmok — nézegette a szörnyű mancsokat.
— Nem hinném, hogy nagyon okosak lennének — jegyezte meg Vandal. — Kíváncsi vagyok, hol helyezkedik el az agy ebben a lapos koponyában.
— Az imént azt mondtad — súgtam Martine-nak —: íme, egy szűz terület a maga varázsával… és a maga veszélyeivel. De erről jut eszembe, gratulálnom kelclass="underline" roppant ügyesen bánsz a géppuskával.
— A dicséret Michelt il eti, ő akarta, hogy gyakoroljam a lövészetet, mondván, hogy az mindig hasznos lehet, ha egyébre nem, akkor az idegek edzésére.
— Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények között fogod hasznát venni — mosolygott Michel.
A visszatérés
Másnap reggel, békés és nyugodt vörös éjszaka után elhatároztuk, hogy átkelünk a folyón. Nagy tutajt építettünk; elkészítése hat teljes napot vett igénybe. Ez idő alatt igen sok állatot láttunk, de szerencsére ragadozó nem akadt köztük. Először kóstoltunk tel usi húst. A pecsenyét egy kis ál at, az első te látott „elefántok” jóval kisebb példánya szolgáltatta. Csak ön keveset és szorongva ettünk belőle, hátha mérgező emészthetetlen számunkra.