Az íze a növendékmarháéra emlékeztetett. A csaknem teljesen meggyógyult Vzlik mohón falatozott. Senkinek sem lettek emésztési zavarai, ezért, amíg vissza nem tértünk a hidrák övezetébe, váltogattuk a kétfajta kosztot: a földit és a tellusit, bár mindig csak kis mennyiséget fogyasztottunk az idegen ételekből. Nem mertük viszont megízlelni a tutaj készítéséhez kivágott fának a gyümölcsét, holott a sswi torkig lakott velük. Már menni is tudott egy keveset, és látszólag teljesen hozzánk szokott. Szókincsével már egyszerűbb gondolatokat is ki tudott fejezni.
Sikeresen átkeltünk a folyón, utána szétszereltük a tutajt, hogy ne menjenek veszendőbe a kötelek meg a szegek, majd két napon át lefelé mentünk a parton. A folyó néha csaknem tóvá szélesedett, máskor pedig kanyonokat vágott a dombokba. Megfigyeltem, hogy mindvégig mély volt a vize, és sehol nem láttam zuhogókat. Partjain nyüzsgött az élet. Hatalmas „elefánt”-csordákat, magányosan vagy párosan kószáló Góliátokat és számos más óriás vagy apróbb állatot figyelhettünk meg. A távolban kétszer is felbukkant egy-egy „tigroszaurusz”. Ezt a nevet Beltaire gyártotta a ránk támadó vadál at elnevezésére, és el is fogadtuk Vandal tiltakozása el enére, aki joggal kifogásolta, mert a szörnyeteg valóban nem tartozott sem a tigrisek, sem a szauruszok fajtájához. De a lényeg, amint Michel megjegyezte, az, hogy tudjuk, miről van szó, és nem fontos, hogy az ál at mindennapi neve tigroszaurusz, leviatán vagy… áspiskígyó!
A folyót rengeteg víziál at lakta, de egyik sem jött elég közel a parthoz, hogy tüzetesebben szemügyre vehessük. A második napon, estefelé, eleredt az eső. Még mindig a síkságon mentünk, ahol csak a folyók meg a patakok partját szegélyezték fák. Az árnyékban mért 35 fok körüli hőmérséklet estére lehűlt, s mintegy 10 fokra csökkent.
A harmadik nap hajnalán, a Góliátok bőgésétől hangos éjszaka után, messze délen, a Dordogne túlsó felén egy füstoszlopot vettünk észre. Sswi-tábor vagy bozóttűz? A talaj egyenetlenné vált, alacsony dombokat kellett kerülgetnünk. Amikor az utolsó halmot is magunk mögött hagytuk, a levegőt olyan fanyar, átható szag járta át, mintha az Atlanti-óceán partján jártunk volna.
— Közel van a tenger — mondta Beltaire.
Tornya magasából hamarosan jelezte is. Néhány perccel később mi is láthattuk. A víz sötétzöld és háborgó volt. A nyugat felől fúvó szélben tarajos hullámok torlódtak a felszínén. A sziklás partot néhány kilométerrel délebbre a Dordogne homokos torkolata váltotta fel.
Kavics, gneisz és gránit alkotta partszakasznál ál tunk meg, néhány méterre a hul ámzó víztől. Vandal kiugrott a kocsiból, és kutatni kezdett a tengerparton, a biológusok e paradicsomában. A tócsákban ismeretlen állatkák nyüzsögtek, egyesek hasonlítottak a földiekhez, mások viszont merőben különböztek tőlük. Üres kagylóhéjakat is találtunk, olyanokat, mint a hatalmas pectenek, vagy ahogy a Földön nevezik őket: a fésűkagylók. Akadtak három méternél szélesebb példányok is. Más, sokkal kisebb kagylók még a sziklákhoz tapadtak. Michel nagy nehezen leválasztott egyet, és odavitte Vandalhoz. Az ál at inkább a földi karlábúak, semmint a lemezes-kopoltyús puhatestűek rokona volt. Messze a tengerben, két hullám között egy fekete hát vil ant fel, aztán újra lemerült.
— Szeretnék megfürdeni — mondta Martine.
— Nem — feleltem határozottan. — Ki tudja, milyen szörnyek lakják ezt a vizet. Túl kockázatos lenne.
Közben Schoeffer egy gneisz-kiszögellés mögött felfedezett egy száz lépésnyi hosszú, két méter mély tavacskát. Kavicsos fenekét áttetsző víz bontotta. Csak néhány apró kagyló meg moszat élt benne. Úgy hancúroztunk, akár a gyerekek. Mialatt Vandal a géppuska mel ett ügyelt, úszóversenyt rendeztünk. Elsőnek a pompásan úszó Michel érkezett célba, utána következett Martine, Schoeffer és Breffort. Én utolsó előtti lettem, egy fél fejjel megelőzve Beltaire-t. Később találtunk egy csaknem ötkilós, gömbölyű kavicsot, és a súlylökésben könnyedén elégtételt vettem előbbi vereségemért.
Vzlik egy ideig nézegetett bennünket, aztán ő maga is bemerészkedett a vízbe. Végtagjait alig használta; hosszában kinyújtott testének hullámzó mozgatásával úszott. Becslésem szerint jó tíz méterrel verte volna Michelt a kis tó átúszásában. Átvettem Vandaltól az ügyeletet, aki azonnal elindult, hogy bőséges készletet gyűjtsön a különféle állat- és növényfajtákból. Ezután továbbmentünk észak felé. Mindenütt a folyó vonalát követtük, néhány száz méternyire eltávolodva a partjától. A talaj meglehetősen egyenetlen volt; öreg redők sorozata, amelyek hosszan elnyúlva tűntek el a tengerben. Indulásunk után három és fél órával mocsaras vidékre értünk, ahol ismét találkoztunk a hidrákkal. Ezek az állatok barnák és alig 50 centiméter hosszúak voltak. Nem támadtak. Keletről megkerültük a mocsarakat, alkonyatkor hagytuk el őket, és ekkor ismét nyugat felé fordultunk. A part most homokossá, alacsonnyá vált. Szokásunk ellenére, holdfényben mentünk tovább az eszményien sima talajon. Óránként 50 kilométeres sebességgel haladtunk. Mielőtt a vörös hajnal felvirradt volna, a part olyan hepehupássá vált, hogy ismét beljebb kel ett húzódnunk, így fedeztük fel a tavat, amelynek először a délnyugatra fekvő alacsony partját érintettük. Keleten egy dombvonulat védelmezte. Dús növényzet sötét gyűrűje vette körül, felszínét a holdfényben villódzó kis hul ámok borzolták. Szelíd, megnyugtató és csaknem valószínűtlen látványt nyújtott. Attól tartva, hogy a vízben hidrák élnek, nem mertünk közelebb menni hozzá.
Csak később tudtuk meg, hogy ezeknek az ál atoknak sós vizű mocsárra van szükségük a fejlődéshez. A tótól egy kilométerre, egy magaslaton ál tunk meg.
Az őrséget átadtam Michelnek, és aludni tértem. Fáradt voltam.
Úgy éreztem, csak néhány másodperccel előbb feküdtem le, holott, mire kinyitottam a szemem, már a kék hajnal világított be az ablakon. Michel hajolt fölém, és egyik ujját a szájára téve, hallgatásra intett. Zajtalanul felébresztette a húgát is.
— Isteni látványban lesz részetek!
Amikor kiléptünk a kocsiból, felkiáltottunk ámulatunkban. A mélykék tavat arany- és bíborszínű keret vette körül. A parti sziklák csodálatos vörös színben pompáztak; a növények — mind a fák, mind a füvek — az új fém meg az óarany százféle árnyalatát mutatták! Alig ütközött ki közülük egy-egy zöld lomb. A keletre fekvő dombok a kelő Héliosz fényében tündököltek.
— Milyen gyönyörű! — suttogtam.
— Mint egy varázstó — sóhajtott Martine. — Nem, még soha nem láttam ehhez hasonlót.
— Varázstó. Szép név — jegyezte meg Michel.
— Ez lesz a neve — határoztam el. — Ébresszük fel a többieket is.
Napközben mindvégig a tó mellett haladtunk. Felületét lágyan fodrozta a tengeri szel ő. Az északi végétől nem messze hatalmas sziklás gát választotta el egy tengerrel közlekedő mocsártól.
Miközben megkerültük a mocsarat, eszembe jutott, hogy érintkezésbe lépek a Tanáccsal. Breffort ebben a pillanatban hidraveszélyt jelzett. Az állatok a kis barna fajtából valók voltak, és valósággal körülrajzották a teherautót. Nem támadtak, csak éppen kísértek bennünket. Egy ideig figyeltem őket, aztán rádión megpróbáltam megkeresni a Tanácsot. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A készülék nem hogy süket lett volna, de életemben még soha nem hal ottam ilyen sípolást, sercegést. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és pillanatnyilag lemondtam tervemről. Egyszerre csak a barna hidrák raja minden látható ok nélkül elmaradt tőlünk.