Éj el is, nappal is úton voltunk. A következő kék hajnalon már csak mintegy 150 kilométerre lehettünk a Föld kis szigetétől. Nem számítottunk rá, hogy az est beállta előtt hazaérünk, ugyanis tanulmányozni akartam területünk közvetlen környékét. A Tanács azonban váratlanul jelentkezett, és a rádió útján olyan híreket közölt velünk, amelyek teljesen megváltoztatták szándékomat.
Harc a hidrákkal
Luis hívott fel bennünket. A hidrák három nap óta folyamatosan támadtak. Előző nap megöltek három embert és két szarvasmarhát Szétszóródva lecsaptak, és a föld színén rohanták meg áldozataikat, ahol a rakéták alig tehettek kárt bennük. A helyzet kritikussá vált.
— Azt hiszem, az lesz a legjobb megoldás, ha kiürítjük a Földnek ezt a darabját — javasoltam. — A mocsaras övezeteken kívül nem találkoztunk hidrákkal.
— Ez nem lesz könnyű, de… No lám, már megint itt vannak.
A hal gatóban tisztán hallottam a sziréna hangját.
— Maradj a mikrofonnál — mondta Louis. — Megpróbál ak tájékoztatni, mi történik. Talán jobb lenne…
Több robbanás, majd fegyverropogás vágta el a szavát.
A kormánynál ülő Michel és a toronyban ügyelő Breffort kivételével mindnyájan a rádió mellett szorongtunk. A megdöbbent sswi úgyszintén. Csak a rádió fütyülését hal ottuk. Nyugtalanul adtam le a hívójelet. Ajtócsapódás hal atszott, majd Louis lihegő hangja.
— Rohanjatok! Ha lehet, még az éjszaka beál ta előtt gyertek! A dögök most a tetőkhöz tapadnak, és a házakból nagyon nehéz tüzelni rájuk. Az utcára menni meg kész öngyilkosság. Legalább háromezren vannak! Ha a kocsival végigjárjátok a falut, lepuffanthatjátok őket. Siessetek! Néhol már a tetőcserepeket feszegetik!
— Hal ottad, Michel! Rohanj!
— Teljes gáz! 60 kilométer óránként!
— Két óra múlva a faluban leszünk — jeleztem a rádióban.
Tartsátok magatokat!
— Ennyire közel vagytok? Ez szerencse. Itt a tetőn két-három hidra tanyázik, de erős a padlásdeszka. Az a baj, hogy nem tudok minden csapatnak telefonálni.
— Egyedül vagy?
— Nem, hat őr van velem, meg Ida. Azt üzeni Beltairenak, hogy ne nyugtalankodjék.
— A nagybátyám?
— Ménard-ral bezárkózott az obszervatóriumba. Ott nem fenyegeti veszély. A fivéred a mérnökökkel együtt a 7. számú óvóhelyre vonult. Egy könnyű géppuska van velük, és amint látom, jó hasznát veszik. Most befejezzük a beszélgetést. Kapcsolatot kel keresnem a többi csoporttal.
— Nehogy kimenj az utcára!
— Légy nyugodt!
A kocsi tetején ülő Breffort előrehajolva lekiáltott:
— Riadó! Hidrák!
Én is felkapaszkodtam a toronyba. Egy kilométernyire előttünk öt-hatszáz méter magasban vagy száz zöld állat lebegett az égen.
— Gyorsan a rakétákat, mielőtt szétszóródnak!
— Breffort, menj le! Szabályozd be a rakétákat. Én átveszem a géppuskát.
Céloztam.
— Tűz!
Nyomjelző golyóim a hidrák felé röppentek, és csakhamar a rakéták fehér barázdái követték őket. Szerencsére, pontosan a felhő közepében robbantak. Fekete esőként záporoztak a hidrák maradványai, elfogva előlünk a világosságot. A sértetlenül maradt szörnyek egyenesen felénk tartottak. E perctől kezdve minden rajtam múlott. Tucatnyi hidrát lepuffantottam. A többiek egy ideig ott forgolódtak körülöttünk, aztán belátva tehetetlenségüket, nagyon alacsonyan, a föld közelében repülve, elinaltak.
Egyéb baj nem is történt, amíg el nem értük a vasércbányát. A környék kihaltnak tűnt. Néhány másodperc után kinyílt az egyik óvóhely ajtaja, és egy ember integetett felénk. Michel közelebb vezette a teherautót, és felismertem Joseph Amart, a művezetőt.
— Hol vannak a többiek?
— Elmentek a páncélossá alakított vonattal meg a fegyverekkel.
— És maga?
— Én itt maradtam, hogy figyelmeztessem magukat.
Telefonáltak a Tanácstól, hogy hamarosan megérkeznek. A vasutasok kitalálták, hogy egy forróvizes fecskendőt…
— Jó. Szálljon fel a kocsira. Régen elmentek a többiek?
— Egy órával ezelőtt.
— Előre, Michel!
Amar elképedve bámulta Vzliket.
— Hát ez a polgártárs meg kicsoda?
— Egy bennszülött. Majd később megmagyarázzuk.
Tíz perccel később már hallottuk a lövéseket, aztán megpillantottuk a falut. Minden ajtót és ablakot eltorlaszoltak. Hidrák tömege tanyázott néhány háztetőn. A többiek meglehetősen alacsonyan röpködtek. A vasércbánya páncélos vonatja beál t a „pályaudvarra”, és a benne levő emberek nehéz géppuskával lőtték a tetőkről felemelkedő hidrákat.
— Paul a kormányhoz, Michel és Breffort a golyószórókhoz!
Martine és Vandal nekem adogassák a lőszert! Beltaire és Amar a golyószórókat lássák el tölténnyel! Vzlik húzódjon egy sarokba, ahol nem zavar. Rendben van? Most pedig gyerünk a vonathoz!
A bányászok jól dolgoztak. Vonatjukat fémlemezekkel, deszkákkal, gerendákkal valóságos kis erőddé varázsolták, körülötte vagy száz felpuffadt hidra borította a földet.
— Hogy az ördögbe pusztították el őket? — kérdeztem a mozdonyvezetőt, aki történetesen Biron volt.
— A saját ötletem. Leforráztuk őket. Egyébként itt jönnek a többiek. Majd mindjárt meglátják. Ne lőjetek! — kiáltotta az első vasúti kocsiban elhelyezkedett géppuskásoknak.
— Ne lőjetek! — figyelmeztettem én is a társaimat.
Vagy harminc hidra közeledett.
— Amint szólok, indítsd be a szivattyút — szólt Biron a fűtőjéhez.
Egy öntözőcsőfélét emelt fel, amelynek fafogantyúval ellátott réz végét bevezette az egyik lőrésbe.
— Hátráljanak a teherautóval!
A szörnyek harminc méternyire lehettek, és teljes sebességgel száguldottak felénk. Gőzölgő forróvíz-sugár fogadta őket, és tucatnyival végzett közülük. A többiek visszavonultak. Ekkor a vonatból tüzelni kezdett a géppuska, és az enyém is követte a példáját.
— Nos, ilyen egyszerű a dolog — mondta Biron. — Többet is megölhettem volna, ha elegendő bátorságom van, és az első támadáskor közelebb engedem őket. De nem mertem megtenni; most pedig már bizalmatlanok.
— Kinek az ötlete volt?
— Amint mondtam, az enyém. De Cyprien, a fűtőm segített megvalósítani.
— Remek találmány, így megtakaríthatjuk a golyókat. Sőt, még tovább lehetne tökéletesíteni. Majd megemlítem a Tanácsnak; és azt hiszem, hogy ezért visszakaphatja politikai jogait. Most pedig menjünk a faluba. Melyik házban tartózkodik Louis Mauriére?
— Azt hiszem, a postán.
— Kezdjük hát azzal. Mindenki a helyén van? Óvatosan, előre!
Jól célozzatok és keveset lőjetek!
Baj nélkül eljutottunk a kút terére. A posta teteje csak úgy zöldellt a hidráktól. Minden golyónk talált, de olykor több lövésre volt szükség egy-egy ál at elpusztításához. Nem mertem sem rakétát, sem géppuskát használni, nehogy megsebesítsem barátainkat. A szörnyek ostoba módon továbbra is a tetőhöz tapadtak.
Mozdulatlanságuk kissé meglepett, hiszen azelőtt az értelem némi nyomát fedeztük fel bennük, így gondosabban célozhattunk, egyenesen az agyukra. Ezt az épületet egy idő után sikerült megszabadítanunk eleven burkolatától.