A faluban innen-onnan egy-egy lövés hal atszott. Kétszer-háromszor a mozdony is sípolt a forró víz újabb győzelmének örömére. Az eltorlaszolt ajtó mögül kirohant Louis, és felugrott a teherautóra.
— Mi újság?
— Amióta itt vagytok, határozottan jobb a helyzet. De ezek a nyomorult dögök behatoltak három házba. Több mint tíz halottunk van.
— Kik?
— Alfréd Charnier, a felesége és egyik leánya. Öt másik falusi, akiknek még nem tudom a nevét. Madeline Ducher, a színésznő, továbbá három munkás. A telefon drótja valahol a posta és az üzem között elszakadt. Próbáljátok rendbe hozni. Nem tudom, mi van odafent. Visszamegyek a postára.
A huzalt követve megtaláltuk a szakadást, ötven méternyire, az egyik háztetőn, három hidra lapult. Kiugrottam a kocsiból, és egy darab rézdróttal összekötöttem az elszakadt huzalt. Alig végeztem vele, amikor megszólalt a géppisztoly. A hidrák támadtak. Szokásos taktikámat alkalmazva, a földre vetettem magam, és amint az ál atok elrepültek felettem, felugrottam a teherautóra. Ezt a kis játékot kétszer csináltam végig; különös játék, amelyben az ember az életével játszik.
Aztán módszeresen hozzáláttunk a tetők megtisztításához. A kút terén kezdtük, és egy óra múlva be is fejeztük. Utána megindultunk a főutcán. Alig hangzottak el az első lövések, a hidrák, mintegy jeladásra, felkerekedtek és elrepültek. A házakból ekkor tömegével özönlött ki a rakétavetőket cipelő sok férfi és asszony. A következő két percben legalább százötven ilyen cső irányult a magasba. Az eget a hidrák zöld és a robbanó rakéták fekete foltjai tarkázták. Nagy magasságban, felhővé tömörülve menekültek a bestiák.
— Egy különös dolgot kell megemlítenem — mondta Louis.
Amint megjelentek a hidrák, nagyon rosszul vettem az üzeneted.
Rettenetesen sercegett a készülék.
— Furcsa, de én is valami ilyesmit észleltem, amikor körülvették a kocsit a kis barna hidrák — mondtam. — Lehet, hogy ezek az ál atok rádióhul ámokat bocsátanak ki? Ez talán a mozgásuk rendkívüli egybehangoltságát is megmagyarázza. Majd megemlítjük Vandalnak.
A Tanács még aznap este összeült. Minthogy az öreg plébános és Charnier is meghalt, csak heten voltunk. Az expedíció többi tagja tanácskozási joggal ugyancsak részt vett az ülésen. Jelenlétükben számoltam be a kutatóútról, és bemutattam Vzliket. Ezután Louis felsorolta a távollétünk alatt felvetődött problémákat, s köztük a legsúlyosabbat: a hidrák új taktikáját. Az ál atok éjszaka érkeztek, lesben ál tak a sűrű bozótban, és onnan támadtak a járókelőkre. Az utcákon mar csak csoportosan és fegyverrel lehetett közlekedni.
— A rádióbeszélgetés során azt ajánlottad, hogy költözzünk át a Jelzés-hegy környékére — tette hozzá. — Ez lenne a legjobb megoldás, de hogyan? Ahhoz, hogy teherautón tegyük meg az utat, nem elegendő a benzinkészletünk. Ha viszont gyalog kel menni a hidrák meg a sswik között… És akkor itt kellene hagynunk minden készletünket! Még azt sem tudom, hogy a teherautókkal hogyan szál íthatnánk el a mozdonyokat, a szerszámgépeket és a többit.
— Én sem így gondoltam.
— Hát hogyan? Talán repülőgépen?
— Nem, hajón.
— Honnan vennéd azt a hajót?
— Gondolom, Estranges elkészíthetné a terveket. Nem kérek tőle egy 50 csomóval haladó szuper-torpedórombolót. Egy jó kis teherhajó is megtenné. A földi terület érinti a tengert. Másrészt, a Cobalt-Citytől kétszáz kilométerre levő ponttól mindvégig a Dordogne-t követtük, egészen a torkolatáig. Ez a folyó bizonyára hajózható. Valahányszor mélységet mértem, tíz méternél mélyebb vízállást találtam. A tenger nyugodtnak látszik. S végül az egész alig 700 kilométernyi utazást jelentene tengeren és 250 kilométert a folyón.
— És mi fogja hajtani azt a hajót? — kérdezte a nagybátyám.
— Az üzem egyik nagy Diesel-motorja vagy egy gőzgép. Csak volna egy fúróm, hogy megnézzem, milyen mélyen fekszik az a kőolaj.
— De hiszen van — szólalt meg Estranges. — Minden szükséges szerszám megvan hozzá. Amikor egy második duzzasztógátat akartak építeni, a fúrásokhoz használt szerszámok itt maradtak beraktározva az üzemben. Épp aznap kaptam kézhez a levelet, amelyben közölték, hogy el fogják szállítani, amikor a kataklizma bekövetkezett.
— Nagyszerű! És milyen mélyre lehet fúrni ezzel a szerszámmal?
— Azok 600–700 méterig mentek.
— Ej ha! Nem túl mély próbafúrások egy gát számára?
— Az az érzésem, hogy a méréseket végző társaság ugyanakkor valami más után is kutatott. De emiatt most ne bánkódjunk. Ráadásul jelenlegi munkásaim közül hárman annak idején az Aquitaniai Petróleumtársaságnál dolgoztak.
— Egyre jobb. Holnap nekilátunk a munkának. Mindenki hozzájárul, hogy elhagyjuk ezt a helyet?
— Szavazzunk — szólalt meg Marié Presle. — Megértem, hogy nehéz itt maradni, de olyan országba menni, ahol ilyenek élnek… — mutatott a csendesen figyelő sswire.
— Ó, azt hiszem, hogy velük meg lehet egyezni — szólt közbe Michel. — De jobb lesz, ha szavazunk.
A szavazólapok összeszámlálása után — öt szavazat volt „mel ette”, két szavazat — Marié Presle-é és a tanítóé — „ellene”.
— Tudja, bácsikám, nem garantálom, hogy az obszervatóriumot át tudjuk költöztetni — mondtam. — Legalábbis nem mindjárt.
— Tudom, tudom. De ha itt maradunk, mindnyájan elpusztulunk.
4. A városok
Az elvándorlás
Néhány nappal később három szerszámokkal megrakott teherautó élén elindultam a „tankkal”. Egy negyedik teherautó vitte a fúrógép motorjához szükséges üzemanyagot. Azonnal munkához láttunk. Amint feltételeztem, a kőolajréteg nem túl mélyen feküdt, már a 83. méternél megtaláltuk. Nagy nehezen megtöltöttünk egy tartálykocsit. A faluban kezdetleges finomítót ál ítottunk fel, amely elfogadható minőségű benzint adott. Két és fél hónapig voltam távol.
Vzlik mindvégig velem volt, és gyorsan haladt a francia nyelv tanulásában; már úgy társalogtam vele, mint bármely más honfitársammal. Mint felderítőnek, nagy hasznát vettem. Roppant kitartón futott, és legnagyobb sebessége meghaladta a 90 kilométert óránként. Minden este rádiókapcsolatba léptem a Tanáccsal. A hajó tervei elkészültek, hozzáfogtak az egyes nagyobb alkatrészek gyártásához. A faluban pokollá vált az élet. A hidrák szüntelenül támadtak, alig lehetett visszaverni őket, és tizenhét embert, valamint igen sok állatot vesztettünk. Egyéb híreket és leveleket a tartálykocsik vezetői hoztak, akik mindig szitkozódtak, ha vissza kel ett térniük a földi övezetbe.
Később a művezetőre bíztam a kitermelés irányítását és Vzlikkel együtt visszatértem a faluba. Távollétem alatt sok minden megváltozott. Mindenfelé könnyű, de szilárd óvóhelyek épültek a földek mentén, s így a mezőgazdasági munkákat viszonylag veszélytelenül lehetett végezni. Az üzem nagy mennyiségű vasúti sínt gyártott. Ezek hengermű híján öntéssel készültek. Durvák voltak, de a célnak megfeleltek. Egy új vasútvonal vezetett a tengerpartra. Ott épült fel a hajóműhely. A hajótő már a helyén ál t.
47 méter hosszúra és 9 méter szélesre terveztük. Estranges becslése szerint hét-nyolc csomóval tud majd haladni. A közelben sorakoztak az üzemanyag-tartályok. Jelenleg mintegy 40000 liternyi üzemanyagunk volt.