Nagy mennyiségű üzemanyagot, síneket, élelmiszert és egy kis kotrógépet hozott. És ötven embert erősítésül. A harmadik fordulóval érkezett az asszonyok és a gyerekek első csoportja. A faluban kissé javult a helyzet, de a hidrák még mindig naponta megjelentek. A következő fordulókkal marhákat és birkákat hoztak. Az ál atokat földi növényekkel bevetett, nagy karámba zártuk. Esténként behajtottuk őket az erődbe, mert a környéken tigroszauruszok kószáltak, és ötöt vagy hatot is meg kel ett ölnünk, amíg elment a kedvük a látogatásoktól.
Ahogy az emberek érkeztek, úgy épültek az újabb házacskák.
Minden család kétszobás lakást kapott, s az egyre kevesebb nőtlen vagy hajadon közös szálláson lakott. Port-Léon olyan látványt nyújtott, mint az amerikai Vadnyugat gomba módra növő városainak egyike, persze „saloonok” és revolverlövések nélkül. Visszatért a jókedv, mindenki boldog volt, hogy megszabadultunk a hidráktól. A vasúti pálya napról-napra hosszabbodott, elérte a húsz, a harminc, majd a negyven kilométert. A szakaszok végén mindig egy-egy ideiglenes falu épült, amely aztán tovább vándorolt. Végre felvirradt a nap, amikor a sínek elérték a völgyet, ahol majd fővárosunk fog felépülni. A „földi” faluban csupán százötven ember maradt, hogy a mérnökök irányításával leszerelje az üzemet. Nagybátyám és Ménard elhatározta, hogy csak az utolsó hajóval jön; egyelőre szó sem lehetett az obszervatórium leszereléséről. Mielőtt elhagynák a csil agvizsgálót, a legnagyobb gonddal lezárják, és megvárjuk, amíg tökéletesebb szál ítóeszközeink lesznek. De egy 50 centiméteres távcsövet meg egy 1,8 méteres teleszkópot el fognak hozni. Az 5,5 méteres nagytükrös távcső átköltöztetése meghaladta erőinket.
Letelepülésünkről kellemes emlékeket őrzök. Részben fatörzsekből, részben dúralumíniumból készült házaink kissé rendezetlenül emelkedtek egymás felett a völgy lankáin. Bőven akadt itt állat, de sem tigroszaurusz, sem Góliát nem volt köztük. Azok a fajták, amelyekkel naponta találkoztunk, a mi rókáinkhoz vagy macskáinkhoz hasonlítottak. Mel ékesen szólva, a falusiak földi macskái elszaporodtak, és hasznos munkát végeztek, mert kiirtották a vetéseinket fenyegető kis rágcsálókat.
Egy mészmárgából álló sziklafalból nyertük a cementet. Először egy fémfeldolgozó üzemet létesítettünk, háromszáz méterre a kőszén lelőhelyétől. A gépeket érkezésük sorrendjében felszereltük.
Abban az időben, amikor az üzem működni kezdett, feleségül vettem Martine-t. Egyikünk sem volt hivő, így hát csupán nagyon egyszerű polgári szertartást rendeztünk. Még az a dicsőség sem nekünk jutott, hogy mi legyünk a Telluson egybekelt első házaspár.
Beltaire és Ida már két hónappal előbb összeházasodott Cobaltban.
De mivel — Vzlik meghatározása szerint — a miénk „főnöki házasság” volt, a sswik egy ajándékokkal megrakott küldöttséget menesztettek hozzánk. Vzlik említette nekik, hogy milyen nagyra becsülöm a kavics féléket, ezért egy halom kőzetet hoztak, közöttük többféle, igen szép kristályt és kitűnő rézércet. Ez utóbbinak különösen örültem, kérdezősködni kezdtem, hogy merre találták. A Sötétség Hegyétől délkeletre emelkedő dombokban bőségesen volt belőle.
Már régóta szerettem volna meglátogatni Vzlik törzsét; most kihasználtam az alkalmat, és „nászútra” indultunk a páncélozott teherautón. Átmentünk a Vézére hídján, amelyet a sswik megbecsültek és használtak. Estefelé érkeztünk a barlangokhoz, amelyek mindegyike egy meredek lejtő tetején ál ó magas sziklafalban, nyugati irányban nyílt. A lejtő alján kis patak csörgedezett. A sswik, akiket Vzlik már előre értesített, vártak bennünket. Egyenesen a főnökhöz, egy nagyon öreg sswihez vezettek bennünket, akinek megfakult bőre már zöldesszürke volt.
Száraz füvekből vetett, magas nyoszolyán feküdt az egyik barlangban, amelynek falát nyilakkal átszúrt Góliátokról és tigroszauruszokról készült nagyszerű rajzok borították. Nyilván mágikus szertartások alkalmával használták ezeket az ábrázolásokat. Jót nevettünk, amikor önmagunkat is felfedeztük a falon, a teherautóval együtt. A hasonlatosság meglepő volt, de a varázsnyilakat innen gondosan levakarták! Ugyancsak meglepett a barlanglakások tisztasága. A nyílásokat fakeretekre kifeszített bőrökkel csaknem teljesen elzárták. Olajlámpással világítottak; az olajat növényekből nyerték.
— A civilizációjuk figyelemreméltóan emberi — jegyezte meg Martine.
— Igen. Az az érzésem, hogy életmódjuk és kőkorszakbeli őseink életmódja között aligha van különbség, hacsak az nem, hogy a sswik tisztábbak.
Az öreg Sliouk — így hívták a főnököt — felemelkedett, amikor meglátott bennünket. Vzlik tolmácsolta üdvözletét. Mögötte, a sziklafalon sorakoztak a fegyverei: nagy íj, nyilak és lándzsák.
Teljesen meztelen volt, csak egy csillogó kövekből fűzött láncot viselt. Átnyújtottam neki egy kést, néhány acél nyílhegyet, valamint egy tükröt. Ez utóbbi teljesen elbűvölte, és az ezt követő étkezés során — most már tudtuk, hogy bátran ehetünk tel usi húst — ál andóan bíbelődött vele. A lakomán a főnök lánya is részt vett. A sswik nagyon előzékenyek asszonyaikkal, akik kisebbek, mint a „férfiak”, zömökebbek, bőrük világosabb. Ahhoz képest, hogy primitív nép, igen jól bánnak velük. Úgy vettem észre, hogy Vzlik és Slionh jól megértik egymást. Ennek örültem, mert helyzetünk igencsak megszilárdulna, ha „apósa” halála után Vzlik lenne a törzs főnöke.
Egy hétig tartózkodtunk a sswik között. Hosszú beszélgetéseket folytattam Vzlikkel, és sok mindent megkérdeztem tőle, amire mind ez ideig még nem nyílt alkalmam. Most már volt némi képem a sswik társadalmi struktúrájáról. Ellenségeikkel, a slwipeknek nevezett fekete sswikkel ellentétben a vörös sswik monogámok. A törzs négy nemzetségből ál, ezeket egy-egy alfőnök irányítja. A nemzetségek csak háború vagy nagy vadászatok alkalmával fognak össze. A törzs mintegy 8000 főt számlál, beleértve az „asszonyokat” és a gyermekeket is. Tizenegy törzs magasabb fokon is szövetséget kötött, de csak nagyon nagy veszély esetén lépnek fel közösen. A sswik élelmezésének egyik forrása a vadászaton kívül egy gabonafajta volt; ezt „termesztették”, ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést, mivel minden munkájuk abból állt, hogy elvetették, és évenként kétszer learatták. Ismerték a hús füstölését, és így tartalékokat is gyűjthettek.
A sswiket észak kivételével minden oldalról körülvették fekete el enségeik. Nagyon messze, délen, más vörös sswi törzsek is élnek, és a legenda szerint a mi sswijeink is onnan származtak.
A sswik tojással szaporodnak. A nőstények évenként földi strucctojás nagyságú két tojást tojnak. Ivadékaik harminc nap után kelnek ki a tojásból, és képesek azonnal önál óan táplálkozni. A családi kötelékek a rokonság második fokán túl meglehetősen lazák.
A sswik elég sokáig, 80—110 földi esztendeig élnek, hacsak harc közben el nem pusztulnak, de ez elég ritkán fordul elő. Általában rendkívül bátrak, és roppant támadó természetűek.
Szövetségeseiket tisztelik; az el enséget nem gyűlöletből, hanem azért ölik meg, mert ellenség. A törzsön belül a lopás ismeretlen fogalom. Törzsön kívül — az más elbírálás alá esik! Csaknem valamennyi sswi az emberével egyenlő értelemmel rendelkezik, és fejlődőképes. De most veszem észre, hogy olyan dolgokról beszélek, amelyeket mindnyájan ismertek; ma már a sswik közül igen sokan velünk élnek, és munkások vagy matematikusok kerültek ki közülük!