— Ha beosztjuk, harminc napra elegendő az élelmiszerkészletünk. Leszállunk, mert a harmadik motor is akadozik.
— Ha hidrákat látnak, óvakodjanak tőlük! Főképp ne engedjék, hogy megközelítsék önöket!
— Mik azok a hidrák?
— Afféle repülő polipok. Könnyen felismerhetők. Azonnal lőjenek rájuk!
— Értettük. Egy lapály felé tartunk, amely nagyon magas hegyek és a tenger között terül el. A viszonthal ásra…
Csend lett. Nyugtalanul várakoztunk. Több mint hatezer kilométerre tőlünk hét ember harcolt az életéért. Egy órai szünet után a hang ismét megszólalt:
— Sikerült. A repülőgép részben összetört, de mindnyájan megmenekültünk. Sajnos, csaknem minden benzinünket ki kellett folyatnunk, az akkumulátoraink is kimerültek. Csak ritkán tudunk majd jelentkezni, hogy irányítsuk önöket.
— Ha elindulunk, értesítjük önöket. Minden földi huszonnégy órában jelentkezünk. Itt most 9 óra 37 perc van. Bátorság! A viszonthallásra!
Azonnal Port-Léonba siettem. A Téméraire épp ezen a napon indult próbaútra. Ez a kis hajó 48 méter hosszú, 5 méter széles és mintegy 140 tonna vízkiszorítású volt. A régi üzemből leszerelt két igen nagy teljesítményű Diesel-motor segítségével maximum 25 csomónyi sebességgel tudott haladni. Tizenkét csomóval haladva több mint tízezer mérföldet is megtehetett. Korlátozott lehetőségeinkhez képest ezt a hajót valóságos mesterműnek lehetett tekinteni. Egy 20 mm-es géppuskával szereltük fel, s minthogy ehhez viszonylag kevés lőszer állt rendelkezésünkre, rakétavetőkkel is elláttuk. Ez utóbbiakat a hidrák ellen folytatott hősi harc óta nagymértékben tökéletesítettük. A hajó elején és végén elhelyezett kétszer két kilövőcső elfogadható pontossággal öt kilométerre lőtte ki a 12 kilós rakétákat. A hajó két oldalán hét kilométerre hordó, kisebb súlyú rakétákat kilövő szerkezetek ál tak.
A próbautat gyorsan elintéztük; csak a Dordogne torkolatáig mentünk, s onnan visszatérve, élelmiszert meg lőszert rakattam a hajóra. Másnap útnak indult a mentőexpedíció. A legénység tizenkét emberből ál t, közöttük öt hivatásos tengerészből. Michel volt a kormányos, Biron a gépész. Én magam háromszor keltem át a Földközi-tengeren egyik barátom kis vitorlásán, s így némi hajóstapasztalatot szereztem. Magunkkal vittünk egy jól felszerelt kis teherautót — teherautó-tankunk kicsinyített mását —, valamint egy rádiót.
Lassan haladtunk lefelé a folyón. Amikor kiértünk a torkolatöbölből leadtam egy hívást. A repülőgép személyzete röviden válaszolt. E pil anatban a Téméraire imbolyogni kezdett; elértük az óceánt.
A parttól egy mérföldnyire délnek fordultunk. A part lapos volt, dús növényzet borította. Azok a sswik, akiknek sikerült visszatérniük erről az ellenséges területről, tágas síkságról beszéltek, amely messzire elnyúlik a szárazföld belseje felé, egy magas hegyláncig, amely a tengerről nem látható.
Michellel együtt a parancsnoki hídon ál tunk. A hajó 12 csomóval haladt, a motorok szabályosan működtek, a tenger nyugodt volt. Nem lévén egyéb dolgom, a tengervízből vett mintát analizáltam kis laboratóriumomban. Kloridokban igen gazdagnak bizonyult. Egy kis időre lassítottunk, és egy vastag kötélből készített fenékhálót dobtunk ki, amelyet hajónk maga után vontatott. A hálóban rengeteg tengeri ál at gyűlt össze; némelyek hasonlították a mi Földünkön ismert tengeri lényekre, mások pedig teljesen különböztek tőlük.
A nap ezen az estén bíborszínekben pompázva nyugodott le.
Tellus igen vastag légköre miatt a nap itt vörösebben tér nyugovóra, mint a Földön, bár Héliosz kékebb a mi jó öreg Napunknál.
Éjszakára hat csomóra csökkentettük a sebességet, bár a holdak ragyogóan világítottak. Nem akartam, hogy a Téméraire léket kapjon egy ismeretlen sziklazátonyon. Mire megvirradt, 450 kilométernyi utat tettünk meg. A tőlünk keletre fekvő partvidék még mindig lapos volt. Déltájban a szigetecskéknek és homokpadoknak kibogozhatatlan szövevényébe jutottunk, s mert nem akartunk bizonytalan átjárókban tévelyegni, kihajóztunk a nyílt tengerre. A szárazföld eltűnt a szemünk elől. Beosztottuk az őrséget: én vál altam az elsőt, Michel a másodikat, a harmadikat pedig a fedélzetmester, aki hegyvidéken született ugyan, de tizenöt évig szolgált a haditengerészetnél.
Négy nappal később, bár állandóan dél felé tartottunk, egy délnyugat felé elhajló földrészt pillantottunk meg, ha ugyan nem csak egy szigetet. Az északi szélesség 32. fokánál jártunk. Az éghajlat meleg, de elviselhető volt. Aznap este a távolban hatalmas, fekete valamit láttunk ugrándozni a tengerben. Minden eshetőségre készen megtöltöttem a fegyvereket, és a tüzérek készenlétben ál tak. Az a valami azonban eltávolodott anélkül, hogy kel emetlenkedett volna. Rádiókapcsolatot teremtettünk Cobalt-Cityvel, és megtudtam, hogy hiába próbálkoztak, nem sikerült felvenniük az összeköttetést New-Washingtonnal.
A szárazföld ismét eltűnt a szemünk elől. Egy reggel, amikor éppen készültem kiadni az „irány keletnek” parancsot, az őrszem földet jelzett. Elhatároztam, hogy felderítjük. A mérőón segítségével kétszáz méterre megközelítettünk egy sivár partrészletet. Michel adatai szerint ez a hely az északi szélesség 19°5′44” és a nyugati hosszúság 18°22′ vonalán feküdt Cobalt-Cityhez viszonyítva.
Valószínű, hogy egy szigetnek a csúcsa volt. Lemondtam szándékomróclass="underline" nem kötöttünk ki, hanem tovább hajóztunk délkelet felé. Megpróbáltuk hívni a repülőgépet, de nem érkezett válasz. Két óra múltán ők maguk jelentkeztek, és elmondották, hogy az imént verték vissza a hidrák támadását, de ezek az ál atok nem zöldek, hanem barnák voltak, és hatalmas testük a tizenkét-tizenöt métert is elérte.
Azon kívül, hogy a tenger kissé magas hul ámokat vetett — a Téméraire könnyedén megbirkózott velük —, semmi egyéb nem történt, amíg el nem jutottunk odáig, ahonnan már megláthattuk azt a szárazföldet, ahol a repülőgép lezuhant. Ezt a kontinenst a miénktől — a repülősök szerint — egy széles tengerszoros választja el. Hogy ezt a tengerszorost megtaláljuk, észak felé kel ett tapogatóznunk. Miután megkerültünk egy terjedelmes félszigetet, a part mentén hajóztunk tovább. Tikkasztó hőség volt, fejünkre széles karimájú kalapot tettünk, és gyakran locsolgattuk a fémből készült fedélzetet. Máskor meg ful asztó, forró pára lepte el a tengert, s ez még keservesebb volt, mint Héliosz vakító sugárzása.
Végül egy este elértük a partnak azt a pontját, ahonnan számításaink szerint leginkább megközelíthettük a repülőgépet.
Csüggedten nézegettük a vidéket. Itt egy igazi mangrove-mocsár terült el; a fák a tengerben nőttek, mindenféle élettől nyüzsgő, iszapos, lágy partokon, és mindez rettenetes bűzt árasztott.
Nyugtalanul töprengtem, miképpen kössünk ki. A háttérben, nagyon távol, gigantikus hegylánc meresztgette 15000 méternél magasabb ormait. Vendégszeretőbb helyet keresve, a part mentén hajóztunk tovább. Néhány kilométerrel odébb felfedeztük egy folyó torkolatát, ahová a heves áramlat ellenére is sikerült behatolnunk. Szüntelenül a mélységet tapogatva, 90 kilométert hajóztunk rajta felfelé, s végül iszappadok ál ták utunkat. Fegyvereinket megtöltöttük, megkettőztük az őrséget. A mocsaras partokon véglények visszataszító világa nyüzsgött. Szürkés vagy savzöld színű, különös, eleven kocsonyahalmok kúsztak amőbaszerű mozgással az iszapban.
Rothadás bűze áradt a levegőben, a hőmérő 48 fokot mutatott árnyékban! Leszállt az éj; a partvidéket különböző színekben vil ódzó fények világították meg. Addig keresgéltünk, amíg a jobb parton rá nem akadtunk egy kopár, kihaltnak látszó sziklapadra. A Téméraire két kerekével dolgozva mellé farolt, s a puha palába vert vascölöpökhöz kábelekkel kikötöttük a hajót. Egy deszkahidat ütöttünk össze, s azon át a kis teherautót szárazra vittük.