— Ki megy értük? — kérdezte Michel. — Te, én és még ki?
— Te nem. Valakinek itt kell maradnia, aki vissza tudja vinni a Téméraire-t.
— Akkor neked kell itt maradnod. Te vagy az egyetlen geológus, ezzel szemben egy rakás csillagász van Telluson.
— Itt én vagyok a főnök, és azt parancsolom, hogy maradj. A második fordulót majd te vezeted. Keress kapcsolatot a repülőgéppel. Milyen távolságra és milyen irányban van tőlünk?
— Mintegy 30 kilométerre délnyugatra.
Amikor az amerikaiak megtudták, hogy ilyen közel vagyunk, örömujjongásban törtek ki.
— Már csak két liternyi iható vizünk maradt, és a fertőtlenítő tabletta is elfogyott.
— Azt hiszem, két óra alatt sikerül odaérnünk — feleltem. — Készüljenek fel. Ha van valami gyúlékony anyaguk, gyújtsanak tüzet. A füst majd mutatja az irányt.
A kormány mellé ültem. André Étienne, az egyik tengerész, felkapaszkodott a két rakétavetővel el átott toronyba. Kissé meghatottan öleltem át Michelt, búcsút vettem a többiektől és elindultunk.
A lila halál
Szemem az iránytűre szegeztem, és elindultunk délnyugat felé.
Még két-három kilométeren át sziklás maradt a talaj, aztán egyre puhább lett. Étienne-nek le kellett szállnia, hogy láncot tegyen a kerekekre. Tiltakozásom el enére meg akart fogni egy negyven centiméter átmérőjű amőbát, de az úgy megégette a kezét, mintha sav fröccsent volna rá. Ilyen állatok hemzsegtek mindenfelé. Akadt közöttük méternyi hosszú is. Kegyetlen és lassú csatákat vívtak egymással; a győztes bekebelezte és megemésztette a legyőzöttet.
Egyre keservesebben vánszorgott a kocsi, néha víz fakadt fel a kerekek alatt. Szerencsére a gyér és rugalmas növények a kerekek alá feküdtek. A rothadó füvek meg talán a kocsonyás lények is záptojás-szagot árasztottak; ez rettenetesen zavart bennünket.
Indulásunk után két órával a távolban végre észrevettünk egy füstoszlopot. A talaj emelkedni kezdett; az undorító csúszómászó lények eltűntek. A föld megszilárdult, a kocsi felgyorsult, a láncokat is leszedhettük a kerekekről. A távolban már láttam egy tört szárnyú repülőgép körvonalait. Az amerikaiak, amint észrevettek bennünket, minden óvatosságról megfeledkezve rohantak felénk. Egyiküket kivéve, aki pilóta-kezeslábast viselt, valamennyien az USA-tengerészet egyenruháját hordták. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját előttük. A kis teherautóban kilencen bizony csak szűkösen fértünk el.
Amikor a repülősök kezet ráztak velem, csaknem leszakították a karomat. Az ülés alól előhúztam egy üveget, és szódavizes konyakkal kínáltam őket, amely nyilván nem volt elég hideg, de nagyon élvezték. A parancsnok — a legidősebb, talán harmincöt éves férfi — mutatta be a társait. Egy nálam fejjel magasabb szőke óriással kezdte: Elliot Smith kapitány. Aztán egy zömök, barna férfi következett: Ronald Brewster kapitány. Egy lompos, vörös hajú égimeszelő Donald O'Hara néven mutatkozott be; hadnagyi rangot viselt. Robert Wilkins harmincéves mérnöknek gesztenyebarna haja, mogyorószínű szeme és hatalmas, kopasz homloka volt. John Pary őrmester Kanadában született. A parancsnok végül rámutatott a pilótaruhás férfira.
— Meglepetés az önök számára: André Biraben geográfus, honfitársuk.
— Ejha! Gyakran hal ottam önről a Földön — mondottam.
Végül a parancsnok is bemutatkozott: — Arthur Jeans vagyok.
Miután én is bemutattam a gépészemet, így folytattam:
— Uraim, ne feledjék, hogy minden menthetőt el kell hozni a repülőgépről! Egyébként ideje lesz visszafordulni. Láttak azóta újabb óriás hidrákat?
— Nem — felelte Jeans. — De a repülőgép mögött megnézheti, mi maradt azokból, amelyeket elpusztítottunk.
Odavezettük a teherautót. A hatalmas dögök már az oszlás végső stádiumában hevertek.
— Akadt már dolguk ilyen ál atokkal? — kérdezte Biraben.
— Meghiszem azt! De a mieink zöldek és kisebbek, bár épp oly veszedelmesek voltak. A repülőgép biztos védelmet nyújt ellenük?
— Igen.
— Nos, akkor négyen velem jönnek. A három másik itt marad a matrózommal. Szereljék le a fedélzeti fegyvereket. Van még lőszerük?
— Bőven el vagyunk látva.
— Azt majd a harmadik fordulóval visszük el.
Jeans utasítására Smith, Brewster, Biraben és Wilkins velem jött. A többiek bezárkóztak a repülőgépbe.
Magam mel é ültettem Smith-t. Angolul rosszul, németül viszont jól beszéltem. Smith elég jól értette a német nyelvet, s így néhány felvilágosítással szolgálhattunk egymásnak. Megtudtam, hogy New-Washington az Egyesült Ál amok egy kis darabkája, amely a tellusi óceán közepébe hul ott. Mintegy tízezren maradtak életben, negyvenötezren elpusztultak. Az így kialakult harminchét kilométer hosszú és húsz kilométer széles szigeten egy csaknem romba dőlt, de később újjáépített repülőgépgyár állt. A megművelhető földeken kívül nagy élelmiszeres lőszer-tartalékaik maradtak, és bármily különös, több hajójuk volt: egy könnyű francia cirkáló, a Surcouf, egy amerikai torpedóromboló, a Popé, egy kanadai torpedónaszád és két kereskedelmi hajó, egy norvég teherhajó és egy argentin tankhajó. A Surcoufon dolgozott annak idején egy hajdani iskolatársam, s most sajnálkozva értesültem, hogy a kataklizma után eltűntnek nyilvánították. A katasztrófa idején valamennyi hajó a nyílt tengeren tartózkodott, és csak egy bizonyos idő eltelte után érkeztek New-Washingtonba, hevenyészett vitorlákkal, megrongált burkolattal, mintha csak háborúból jöttek volna, de lényegében épek maradtak. A kataklizma a hajók esetében egy gigantikus hullám képében jelentkezett.
— Miért csak ilyen későn kezdték meg a kutatást?
— Sürgősebb teendőink voltak! A holtak eltemetése, a romok eltakarítása, az újjáépítés. Csak kevés benzinünk maradt, így csak egyet sikerült üzemképessé tenni a nem túlságosan sérült tizenhét repülőgépből, azt, amelyik itt most lezuhant.
— Soha nem vették a mi adásainkat?
— Soha. Pedig több mint egy évig ültünk a rádió mellett.
— Érdekes. Hogyan éltek az első időkben?
— Sok konzervünk volt. A búza megtermett. Halat fogtunk.
Néhány megmenekült földi halfajta gyorsan elszaporodott. Tej híján azonban sok gyermek elpusztult — tette hozzá szomorúan.
Elmeséltem neki, hogy mi hogyan kezdtük, és mit csináltunk eddig. Délután három óra körül értünk vissza a Téméraire-hez. A megmentetteket otthagytam, és Michel tiltakozása el enére tüstént visszafordultam, így aztán szemtanúja lehettem egy olyan látványnak, amelytől a vér is megfagyott az ereimben.
Amikor már ismét a repülőgép közelében jártam, tőle kissé jobbra egy hatalmas, kocsonyás, világos ibolyaszínű tömeget vettem észre; gyorsan, talán 30–40 kilométeres sebességgel kúszott a földön. Amőbaszerű teste jó tíz méter hosszú és egy méter magas volt. Nyugtalanul fékeztem. Az állat nem sokat törődött velünk, folytatta útját a repülőgép felé, amelynek ajtaja kitárult, és a kanadai lépett ki rajta. Az álló teherautó láttán integetni kezdett, és elindult felénk. Mögötte felbukkant Étienne, O'Hara és Jeans. Ismét a szörnyre néztem: élénk lila színe elhalványult, szürkévé vált, most egy kerek, zuzmóval borított sziklához hasonlított. Pary egyre közeledett. Éreztem, hogy baj lesz, ezért megindítottam a kocsit és tülköltem. A szerelő mosolygott, ismét intett, és meggyorsította lépteit. Rátapostam a gázpedálra. Későn érkeztem. A szörny hirtelen ismét lila lett, és Paryra vetette magát. A kanadai észrevette, egy pillanatig tétovázott, majd futni kezdett a repülőgép felé. Ekkor különös dolog történt: kattanás hallatszott, egy kékes szikraféle érte a kanadait, aki összerogyott, a lila szörny pedig elnyelte.