Odakiáltottam a legénységnek:
— Hozzanak egy géppuskát és lőszert! De semmiképp ne lépjenek ki a fedélzetre!
— Vigyázz! — kiáltott fel Michel.
Csapkodó karokkal közeledett az egyik szörnyeteg. Egyik karját beakasztotta a jobb fedélzet mel védjébe, és leszakította.
— Talán ha egyet megölnénk a gépfegyverrel, a többiek felfalnák.
A gépházból felszóltak:
— Parancsnok, a propel erek szabadok.
— Rendben van, álljanak készenlétben! Amint parancsot adok az indulásra, teljes sebességgel előre!
A kazán tisztítónyílásán három matróz egy géppuskát emelt át.
Az egyik ablaküveget odébbcsúsztattam, és a nyíláson kidugtam a fegyver csövét. Éppen lőni készültem, amikor Michel a vállamra ütött:
— Várj. Inkább valamelyik amerikai lőjön. Ők jobban ismerik a saját fegyverüket.
A géppuskát átengedtem Smithnek, ennek az eleven ágyútalpnak. Gondosan megcélozta az egyik hul ámvölgyben pihenő tintahalat, és tüzelt. Az eltalált állat valósággal kiugrott a vízből, aztán elmerült. Amikor Smith egy másodikkal is végezni akart, abban a pil anatban mintha maga a pokol szabadult volna el. A fedélzeten, tucatnyi hatalmas kar sepert végig. Letépték a mel védeket, elgörbítették a kis darut, bezúzták a hajó elején felállított géppuska védőlemezét. Az egyik ablak csörömpölve tört be, és keretét szétfeszítve egy szívókar hatolt a helyiségbe.
Dühösen tekergett. Egy ütésével falhoz vágta Michelt. Wilkins és én a borzalomtól földbe gyökerezett lábbal, dermedten ál tunk. Jeans letaglózva hevert a földön. Elsőnek Smith eszmélt fel. Letépte a falra erősített fejszét, és egy favágó lendületével egy csapásra elvágta a kart. A félig nyitott ajtón át a rádiókészülékhez ugrottam, hogy mielőtt még az árbocot elsodorja a tenger, leadjam az SOS-jelet. A Téméraire erősen oldalt dőlt, és hallottam, hogy az egyik matróz felkiált: „Süllyedünk!” Az ablakon át láttam a tömérdek kartól korbácsolt tengert. Végül megjelent a megmentő deus ex machina.
A tengerből körülbelül kétszáz méternyire egy hatalmas, több mint tíz méter hosszú, lapos fej bukkant fel; hegyes, fehér fogakkal teli, széles száj tátongott. Az új állat rávetette magát az egyik tintahalra, és kettéharapta. Két másik fajtestvére rontott a koncra, és a három szörny meg a tintahalak között olyan vad küzdelem robbant ki, amelyről nem tudnám megmondani, hogy meddig tartott: egy óráig vagy csak egy percig! Utána a tenger elcsendesedett; a hullámok hátán csupán a karok csonkjai úszkáltak. Több mint tíz perc kellett, amíg felfogtuk, hogy megmenekültünk. Akkor aztán teljes gőzzel megindultunk északnak.
Alkonyatkor bal felől egy meredek szirtekből ál ó szigetcsoportot fedeztünk fel. Óvatosan megközelítettük. Már csak néhány kötélhossznyira lehettünk tőle, amikor két csipkézett szikla között gyanús nyüzsgést vettünk észre. Egy perccel később felismertük a tintahalak egy csoportját, és kormányt jobbra! — teljes sebességgel elhajóztunk onnan.
A nagyon világos éjszakában gyorsan haladtunk. Közben majdnem nekimentünk egy magányos, alvó tintahalnak, amelyet rakétasortűzzel szétlőttünk. Reggel egy szigetet vettünk észre.
O'Hara felment a hajóbástya tetejére, és magával vitte azt a térképet, amelyet a repülőgépről infravörössel felvett fényképek alapján rajzolt meg. Így az előttünk fekvő szigetet azonosítani tudtuk azzal a nagyon megnyúlt, kelet-nyugati fekvésű földrésszel, amely az egyenlítői kontinens (ahonnan jöttünk) és az északi kontinens között terült el. A nagy magasságban készült fényképen a kis részleteket nem lehetett kivenni, de egy tengelyt alkotó hegyvonulatot, továbbá a nagy kiterjedésű erdőségeket meg lehetett különböztetni rajta. Északkeletre, egy széles tengerszoroson túl tisztán látszott egy másik szárazföld nyúlványa. Úgy döntöttem, hogy előbb megközelítjük az első sziget legkeletibb pontját, majd a második sziget nyugati csücskét, végül az északi kontinens déli fekvésű nagy félszigetét.
Végighajóztunk az első sziget déli partja mentén; sziklás, meredek és barátságtalan vidék volt. A hegyek nem tűntek túl magasnak. Estefelé eljutottunk a sziget keleti csúcsához, és egy kis öbölben horgonyt vetettünk.
A vörös hajnalban kirajzolódott a lapos, egyhangú partvidék, gyér növényzetével. Héliosz felkelte után jobban megfigyelhettünk egy szavannát, amely fehér homokkal borított, keskeny nyelvben végződve tűnt el a tengerben. A mélységet méregetve közeledtünk a parthoz, és szerencsésen felfedeztük, hogy az meredek falban végződik: a tenger a parttól néhány méternyire is megközelítette a tíz ölnyi mélységet, így aztán könnyen kivethettük a hajóhidat, és partra tehettük a gépkocsit, amelyben Michel, Wilkins és Jeans foglalt helyet. Rakétavetők helyett a repülőgépről elhozott, könnyebben kezelhető géppuskát vitték magukkal. Némi szorongással figyeltem, miként tűnnek el az egyik emelkedő mögött.
A letaposott növények megőrizték az autókerekek nyomát, így szükség esetén könnyebb lesz megtalálni őket. A fedélzeti fegyverek védelme alatt magam is partra szálltam, és körülnéztem a környéken. A növények között sikerült begyűjtenem a tellusi furcsa „rovaroknak” tucatnyi különböző fajtáját. Számos lábnyom utalt még nagyobb ál atok létezésére. Két órával később berregés jelezte a teherautó visszatértét. Michel ült benne egyedül.
— Hol vannak a többiek?
— Ott maradtak.
— Hol ott?
— Gyere, majd meglátod. Találtunk valamit.
— De mit?
— Majd meglátod.
Izgatottan adtam át Smithnek a parancsnokságot, és beültem az autóba. Előttünk ligetekkel tarkított szavanna hullámzott. Egyik ilyen liget mellett a Góliátokhoz hasonló, de szarv nélküli ál atok csordája kódorgott. Csaknem egyórai út után egy néhány méter magas sziklás tetőn megpillantottam Jeanst. Michel közvetlenül a szikla tövénél fékezett. Leszálltunk a kocsiról, és a szikla túlsó oldalán nyíló barlangfélébe mentünk.
— Mi a véleményed erről? — kérdezte Michel.
A sziklafalon egy sereg bevésett jel sorakozott; különös módon a szanszkrit írásjelekre hasonlítottak. Előbb valami tréfára gyanakodtam, de a kő patinája hamarosan meggyőzött tévedésemről. Három vagy négyszáz jelet számoltam meg.
— Ez nem minden. Gyerünk tovább.
— Várj, előbb magamhoz veszek egy fegyvert.
Kezemben géppisztolyt tartva mentem velük tovább. Kétszáz méterrel odébb a talaj lejteni kezdett, s egy holtvölgy alján egy halom fémlemez hevert, továbbá elgörbült gerendák; még ilyen ál apotban is határozottan orsó formájúak voltak.
Wilkins ott téblábolt a maradványok között.
— Mi ez? Repülőgép?
— Talán. De annyi bizonyos, hogy nem földi gép.
Közelebb mentem, mászkálni kezdtem a roncsok között.
A lemezek darabjai belefúródtak a nedves homokba. Számomra ismeretlen sárgás fémből készültek, de Wilkins azt állította, hogy alumínium-ötvözet.
A mérnök otthagyott, hogy tovább vakargassam a lemezeket, mialatt ő a roncshalom tetejére igyekezett felkapaszkodni.
Hirtelen felkiáltott, majd bennünket hívott. A különös jármű ezen a helyen kevésbé rongálódott meg, és megőrizte szivar-formáját.
Egy sértetlenül maradt válaszfalban keret nélküli ajtó nyílt. Amikor beléptünk a csonkakúp formájú fülkébe, a félhomályban először csak két társam bizonytalan körvonalait láttam. Aztán a szemem lassanként megszokta a sötétséget, és ekkor egy műszerfal-félét vettem észre, az imént látott felirat jeleihez hasonló betűkkel, továbbá szűk fémüléseket, elszakadt és lecsüngő rézkábeleket, és egy fehér fémből készült fogantyút markoló mumifikálódott kezet. E