Louis átadta a New-Washingtonból kapott utolsó rádióüzenetet.
Megdöbbenve olvastam végig, aztán átnyújtottam az amerikaiaknak.
A szöveget Biraben fordította le. A lényege az volt, hogy New-Washington lassan elmerül a tengerbe, és ha a sül yedés üteme nem csökken, legkésőbb hat hónap múltán a sziget teljesen eltűnik.
A kormányzó tehát segítséget kért tőlünk.
A Tanács az amerikaiak jelenlétében összeült. Elsőnek Jeans kapott szót; franciául beszélt.
— New-Washingtonban egy francia cirkálónk, két torpedónaszádunk, egy teherhajónk és egy kis tankhajónk van, továbbá tizenhat bevethető repülőgépünk, közöttük négy darab légcsavaros, három pedig helikopter. De sem benzinünk, sem olajunk nincsen. Hajlandók-e eladni nekünk üzemanyagot? És oda tudnák-e szállítani?
— Eladásról szó sem lehet — felelte nagybátyám. — A legelemibb kötelességünk, hogy segítsünk önökön. De a szállítás súlyos probléma. Csak egy hajónk van, a Téméraire, az pedig nagyon kicsi!
— De itt van még a Conquérant teste — mondtam —, továbbá az uszályok; ezeket könnyen átalakíthatnánk olajszál ítókká. Mit gondoltok erről? — kérdeztem mérnökeinket.
Estranges elgondolkodott.
— Az átalakítás tíz-tizenkét napi munkát igényel. Legalább ennyi idő kel a biztonsági berendezések elkészítéséhez is. Ez egy hónap.
Két darab 10X3X2 méteres tartály, vagyis összesen 120000 liter.
Fele benzin, fele olaj.
— Inkább kevesebb benzint és több olajat szeretnénk.
— Lehetséges. Pontosan mennyi tartalékunk van?
— Hatmil ió liter — mondtam. — Helyhiány miatt leállítottam a termelést.
— Mennyire van New-Washington Port-Léontól?
— Körülbelül 4500 kilométerre.
— Igen, de nyílt tengeren, távol a partoktól — tettem hozzá.
— Ha önökre bíznánk a Téméraire-t, és néhány embert adnánk önök mellé, mit gondol, sikerülne? — fordult nagybátyám Jeanshoz.
— Felelek érte. Az önök kis hajója egészen kitűnő.
— Legyen. Kockáztassuk meg.
Egy hónappal később útnak indult a Téméraire; maga után vontatta a 145000 liter üzemanyagot szállító uszályt. Ahogy Michel később elmesélte, az utazás alatt semmi említésre méltó esemény nem történt. Nem találkoztak sem tintahal al, sem egyéb szörnyekkel. New-Washington mélyen fekvő terület volt; házakkal beépített két domboldal. A Téméraire-t a hadihajók ágyúinak díszössztüze fogadta. A várost, amely közvetlenül a tenger partján feküdt, fel obogózták. A cirkáló zenekara a Marseillaise után eljátszotta az amerikai himnuszt. A tisztek csodálkozva nézték a kikötőbe besikló kis Téméraire-t. Az olajat egyenesen a Porfirio Diaz nevű argentin tankhajó tartályaiba szivattyúzták, s a hajó máris felkészült az indulásra. A benzint teherautókon szál ították a repülőtérre.
Michelt előbb New-Washington elnöke, Lincoln Donaldson fogadta, majd fogadást rendeztek tiszteletére a Surcouf fedélzetén, ahol a legénység elragadtatva ünnepelte, amikor megtudták, hogy hamarosan megtalálják Franciaország egy darabkáját.
A New-Washingtoniak kemény munkával töltötték napjaikat: leszereltek és a hajókra szállítottak, mindent, amit csak meg lehetett menteni. Miután a Porfirio Diaz visszatért, a norvég teherhajó, a Surcouf meg a két torpedónaszád indult el, merülésig terhelve anyaggal és emberrel.
Michel rádión értesített bennünket az indulásukról. Viszonzásul közöltem vele, hogy Vzlik, aki apósa halála után a sswik nagyfőnöke lett, kérésünkre átenged az amerikaiaknak egy területet, amely valójában a fekete sswik tulajdona, de amelyre az ő törzse is jogot formált, valamint egy ténylegesen a birtokukban levő területet, amely a Dronne-tól az Ismeretlen Hegyekig terjed. A magunk számára sikerült megszereznem egy folyosót a Dordogne mentén egészen a torkolatáig, ahol Nyugati Kikötő néven egy kikötőt akartunk építeni.
Időközben mi sem tétlenkedtünk. Az amerikaiak számára házakat emeltünk a hegyek közelében, a sswik birtokában levő területen, a Dronne túlsó partján, szemben a mi „Chrome” elnevezésű kis helyőrségünkkel.
Aztán megérkezett az első konvoj. Egy reggel a Dronne torkolatánál ál ó őrszem vette észre. A Surcouf és a túl nagy teherhajó nem tudott továbbmenni a folyón, lehorgonyzott. A torpedónaszádok felhajóztak az Isle-en. A kivándorlók a kisebb hajókon jutottak el új hazájukba. Úgy döntöttünk, hogy az amerikaiak pillanatnyilag megelégszenek a tulajdonképpeni sswi területtel, és későbbre halasztják a slwip terület meghódítását; azt ugyanis valóban meg kellett hódítani.
Michel a hetedik, egyben az utolsó konvoj előtt repülőgépen tért vissza. A sziget már csaknem elmerült, de Új-Amerika már egy várossal meg hét faluval rendelkezett, és új területükön már be lehetett takarítani az első termést. Az új városnak — az amerikaiak tréfásan New-New-Washingtonnak nevezték — ötezer lakója volt. A mi lakosaink száma is megszaporodott a Surcouf hatszáz emberével, valamint hatvan argentinnal, akik szívesebben éltek „latin országban”, és végül mintegy ötven kanadai franciával, akiket előbb visszariasztott a mi kolektivizmusunk, holott az csak az ipari létesítményekre korlátozódott. De hamarosan észrevették, hogy senki nem akadályozza őket, ha éppen misét akarnak hallgatni. A kétszázötven norvég — a kataklizma után felvették hajójukra egy másik norvég hajó életben maradt személyzetét és utasait — ugyancsak a mi területünkön kívánt letelepedni, közel a Dordogne torkolatához, ahol később egy halászkikötőt létesítettek. Valójában a nemzetek elkülönülése nem volt teljes, és nemzetközi házasságok is előfordultak. Szerencsére, az amerikaiaknál túlsúlyban voltak az asszonyok, és a Surcouf matrózai közül már sokan megnősültek Old-New-Washingtonban. Egy évvel az amerikaiak áttelepülése után, amikor első fiam, Bemard megszületett, Michel egy csinos, tizennyolc éves norvég lányt vett feleségül, Inge Unsetet, a teherhajó parancsnokának leányát.
Segítettünk az amerikaiaknak megépíteni üzemeiket. Cserébe szerszámgépeket meg négy repülőgépet kaptunk tőlük. Két amerikai koléga társaságában slwip területen jelentős kőolajlelőhelyet találtam.
Öt évvel később megalapítottuk a Tel usi Egyesült Államokat. De még előbb meg kellett hódítani a slwip területeket, és csak egy hajszál választott el bennünket attól, hogy háborúba ne keveredjünk az amerikaiakkal.
A háborút a slwipek robbantották ki. Egy este mintegy száz slwip megtámadott egy kis amerikai helyőrséget, és az ott levő tizenkét emberből tízet lemészároltak. A két életben maradottnak sikerült autón elmenekülni. Nem sokkal ezután két repülőgép emelkedett a magasba, hogy megkeresse a gyilkosokat. Ez csaknem lehetetlennek bizonyult, ugyanis a nagy kiterjedésű területeket erdők borították, a síkságok pedig néptelenek voltak. Az egyik megtorló különítmény meglehetősen súlyos veszteségeket szenvedett. Ekkor az amerikaiak hozzánk fordultak, mert nekünk több tapasztalatunk volt, valamint sswi szövetségeseinkhez.
Elképzelni is nehéz ennél furcsább háborút! Az amerikaiakkal együtt teherautókra ültünk, felettünk négy vagy öt repülőgép körözött, felderítőnk egy helikopter volt, és nyilakkal meg íjakkal felszerelt, más világból való lények serege vágtatott körülöttünk!