Keményen harcoltunk, és időnként mi is megkaptuk a magunkét. A slwipek gyorsan megértették, hogy nyílt harcban nincsenek esélyeik, ezért elkezdték zaklatni határainkat, megmérgezték a kutakat meg a forrásokat, és időnként betörtek New-Americába, a sswi területre, sőt a hegyeken keresztül Új-Franciaországba is. Bár a torpedónaszádoknak sikerült felfedezniük és lebombázniuk két slwip parti falvat, a repülőgépek is leromboltak néhány falut, mindez nem riasztotta vissza őket. És amikor New-America leendő határán túl behatoltunk az el enséges területre, a slwipek úgy gondolták, hogy itt az idő a döntő támadásra. Kora hajnalban egy hatalmas horda — több mint ötvenezer slwip — rontott táborunkra, minden oldalról körülfogva bennünket. Jeans, a hadjárat parancsnoka, segítségül hívta a repülőgépeket, amelyek New-Washingtonból és Cobaltból azonnal fel is szálltak. Óránként ezerkilométeres sebességgel hamar ide érnek, de vajon kitartunk-e addig? A helyzet kritikus volt. 500 jól felszerelt amerikai, 300 francia és 5000 sswi állt szemben 50000 főnyi ellenséggel, akiknek íjai négyszáz méterre hordtak. A teherautók mozgékonyságát nem lehetett kihasználni; az ellenség harmincszorosán vett körül bennünket. Régi páncélos teherautónk kivételével mind az ötven kocsink körkörös védelmi vonalba fejlődött.
Töltött gépfegyverekkel várakoztunk.
Amikor az ellenség már csak hatszáz méternyire volt tőlünk, tüzet nyitottunk. Nem kellett volna ennyi ideig várnunk: a slwipek csaknem elborították kis táborunkat. Automata fegyvereink hiába kaszálták őket, mint az érett gabonát, a sswik hiába lőttek nyilat nyíl után. Néhány perc alatt tíz halottunk és több mint nyolcvan sebesültünk volt; a sswik közül százan meghaltak és kétszer annyian megsebesültek. A slwipek csodálatra méltó vakmerősége és életereje mindnyájunkat elképesztett. Egyikük vállát elvitte egy 20 mm-es géppuskagolyó, de még vagy száz métert rohant, s végül az egyik amerikaitól két lépésnyire összerogyott. A harmadik roham alatt megérkeztek a repülőgépek. A kézitusa már megkezdődött, tehát nem tudtak közbeavatkozni. Michel nyilat kapott a jobb karjába, én pedig a bal lábamba, de sebeink nem voltak súlyosak.
Amikor az el enséget sikerült visszaszorítanunk, a repülőgépek is közbeléptek gépfegyverrel, rakétákkal és bombákkal. Fejvesztett futás kezdődött. A nyílt terepen szétszóródott slwipeket teherautóinkon követtük, miközben Vzlik a sswi sereg élén sorra végzett az elmaradókkal. Voltak még el entámadások is, s este rátaláltunk egyik teherautónkra, a benne ülők mindegyike halott volt; a slwipek lenyilazták őket.
Az életben maradt slwipek az éjszaka leple alatt elmenekültek.
Ezután a tigroszauruszok el en kellett harcolnunk, amelyeket a vérszag odavonzott; ezek újabb hat embert öltek meg. Teljes veszteségünk 22 amerikai, 12 francia, 227 sswi halott és 145 amerikai, 87 francia és 960 sswi sebesült volt. A slwipek közül legalább húszezren maradtak a csatatéren.
Az irtóháború után az amerikaiak egy sor erődöt emeltek határaik mentén; védelmüket megkönnyítette, hogy a tengertől a hegyekig húzódó, több mint hétszáz kilométer hosszú, meredek vetődés vonalát követték. A következő két esztendő békés munkával telt el. De sajnálattal vettük tudomásul, hogy az amerikaiak egyre inkább elzárkóznak. A repülőgép személyzetét kivéve alig találkoztunk velük, s ha igen, csak azért, hogy nyersanyagokat vagy kész gyártmányokat cseréljünk. Az amerikaiak bányákat tártak fel, nem olyan gazdag telepeket, mint a mieink, de azok is bőven fedezték szükségleteiket.
Közülünk nagyon kevesen beszéltek angolul, és szintúgy kevés volt náluk a franciául tudó. Szokásaink is különböztek egymástól, ők gyanúsnak találták kollektivizmusunkat, amely pedig nagyon részleges volt, és Tanácsunkat diktatúrával vádolták. Ugyancsak makacs előítéleteket tápláltak a „bennszülöttek” iránt, olyan előítéleteket, amelyeket mi egyáltalán nem osztottunk, minthogy kétszáz sswi gyermek látogatta iskoláinkat.
Ezzel szemben kitűnő volt a kapcsolatunk a norvégokkal. Mi szál ítottuk a halászhajóik építéséhez szükséges anyagokat, ők pedig bőségesen elláttak bennünket a tenger termékeivel. A kataklizmát túlélő néhány földi halfajta meglepő mértékben elszaporodott. A tel usi halak íze is pompás volt.
A „hősi korszak” véget ért, s hogy rövid úton véget vessünk az amerikaiak kritikáinak, újraszerveztük intézményeinket. Hosszas, igazi francia módra folytatott viták után elhatároztuk, hogy Új-Franciaország a következő tartományokra oszlik: 1. Cobalt állam 5000 lakossal, Cobalt-City fővárossal (800 lakos) és Port-Léon várossal (324 lakos);
2. Port de l'-Ouest, a Nyugati Kikötő, hasonló nevű fővárossal (600 lakos);
3. a Puits-de-Pétrole (olajkutak) területe, ahol nem maradt több 50 embernél;
4. Beaulieu-les-Mines területe a Varázstónál, Beaulieu várossal (400 lakos) és Port-du-Nord, az Északi Kikötő területével (60 lakos).
Új-Franciaország lakóinak teljes száma körülbelül 6000 fő volt.
Port-Léonnak, a Nyugati Kikötőnek és Beaulieu-nak saját városi tanácsa volt. A kormánynak tagja volt egyrészt az általános választások útján megválasztott ötven tagú parlament, amely törvényjavaslatokkal élt, megszavazta a határozatokat és kinevezte a minisztereket, másrészt a héttagú Tanács, amelynek tagjai eredetileg a nagybátyám, Michel, Estranges, Beuvin, Louis, a plébános és én voltunk. Ez a Tanács a végrehajtást hat hónapra felfüggesztő vétójoggal rendelkezett, és szintén kezdeményezhetett törvényjavaslatokat. Rendkívüli állapot esetén, ha bevezetését a kétharmados többség megszavazta, egyedül a Tanács gyakorolta a hatalmat egy megújítható hathónapos időszak folyamán. Három politikai párt alakult: a Kollektivista Párt Louis vezetésével, amelynek húsz mandátuma volt; a Konzervatív Parasztpárt, ugyancsak húsz mandátummal, végül Estranges vezetésével a Liberális Párt, amely a fennmaradó tíz mandátummal rendelkezett, és kötelezőn közülük kerültek ki a miniszterek, mert a jó francia hagyomány azt kívánja, hogy a kisebbség kormányozzon.
Kormányunk változása alig változtatott életmódunkon. Ha az üzemek és a gépek, a bányák és a hajók közös tulajdonban voltak is, a föld mindvégig azoké a parasztoké maradt, akik megművelték.
Kifejlesztettük út- és vasúthálózatunkat. Az amerikaiak ugyanazt tették. Nekik több gőzgépük volt, nekünk viszont sikerült nagy teljesítményű villanymotorokat készítenünk. A leghosszabb vasútvonal Cobalt-Citytől Port-Léonon keresztül a Nyugati Kikötőig húzódott.
Kapcsolataink az amerikaiakkal egyre hidegebbé váltak. Az első vita a kanadai torpedóromboló miatt robbant ki, mert a hajó személyzetének nagy többsége kanadai franciákból ál t. ők úgy döntöttek, hogy velünk akarnak élni, és természetesen magukkal akarták hozni hajójukat. Ez igen sok nehézséget okozott. Végül a fegyvereket otthagytuk az amerikaiaknak, a hajót pedig átalakítottuk gyors járatú teherhajóvá. A második összeütközésre az adott okot, hogy visszautasítottuk egy sswi területen fekvő, kis mélységű olajkút közös kiaknázását, amely a Sötétség Hegye mel ett terült el. Az amerikaiak területén is volt kőolaj, jóllehet mélyebben, és tudtuk, hogy a sswik rossz szemmel néznék saját földjükön az amerikaiakat.
És a tellusi korszak 9. évében, július 5-én nyílt összecsapásra került a sor. Ezen a napon történt, hogy tucatnyi sswi szerződésadta jogánál fogva keresztül akart menni New-America keleti csücskén, amely beékelődött az ő területükbe. A sswik a mi Beaulieu-les-Monts-on levő helyőrségünkre akartak eljutni, hogy ott vadat cseréljenek acél nyílhegyekre. Beléptek hát Amerikába, és már csaknem elérték a felső Dronne túlsó partján ál ó helyőrségünket, amikor három géppisztolyos amerikai megál ította őket, kiabálni kezdett velük, majd felszólította, hogy forduljanak vissza. Ez teljes képtelenségnek tűnt, ugyanis Beaulieu-tól már csak száz méterre voltak, ha pedig visszafordulnak, akkor tizenöt kilométert mehetnek a határig. Awithz, a sswik főnöke erre francia nyelven figyelmeztette is az amerikaiakat. Azok feldühödtek, előrántották géppisztolyaikat, és két sswit megöltek, másik kettőt pedig megsebesítettek, köztük Awithzt is, akit foglyul ejtettek. A többi sswi golyózáportól kísérve kelt át a Dronne-on. Jelentést tettek a mi helyőrségünk parancsnokának, Pierre Lefranc-nak, aki, hogy jobban megértse a helyzetet, velük együtt lesietett a partra. Szerencsétlenségére, mert az amerikaiak a túlsó partról kilőtt sorozattal ismét megöltek egy sswit, és megsebesítették Lefranc-t, akinek emberei felháborodtak, és tucatnyi rakétával viszonozták a tüzet. A rakéták az amerikai parton leromboltak és felgyújtottak egy tanyát. A véletlen úgy hozta, hogy Michel meg én alig néhány perccel a történtek után arra vetődtünk.