Teherautómon magammal vittem a sebesülteket, Lefranc-t és a sswiket, és egyenesen Cobaltba, a Tanács székhelyére siettem. A Tanács azonnal összeült a Parlamenttel, és elrendelte a rendkívüli ál apotot. A hordágyon fekvő Lefranc megtette jelentését; szavait a sswik megerősítették. Még azt sem tudtuk, hogy mihez kezdjünk, amikor rádióüzenet érkezett a Vézére-en levő Sswik Hídjáról. Az ott ál omásozó helyőrségünk tisztán hallotta a harci dobokat, és látta, hogy sswi területen számos füstoszlop emelkedik a magasba. Vzlik ismeretlen módon máris értesült az eseményről, és összehívta harcosait. Semmi kétségünk nem volt, hogy ilyen körülmények között a szövetséges törzsek mindegyike vele fog tartani. Ismerve a sswik bosszúálló és kérlelhetetlen természetét, rögtön arra gondoltam, mi történik néhány óra múlva a határ mentén szétszórt, elszigetelt amerikai tanyákkal. Helikopteren hírnököt küldtem Vzlikhez azzal a kéréssel, hogy várjon egy napot, aztán a Tanács tagjainak kíséretében a rádióadóhoz mentem, hogy kapcsolatba lépjek New-Washingtonnal.
Az események felgyorsultak. Amikor odaérkeztünk, a rádiós egy papírlapot nyújtott felénk: az amerikai torpedóromboló bombázta a Nyugati Kikötőt! A Téméralre meg a Surcouf válaszolt. Minden eshetőségre számítva kiadtuk a mozgósítási parancsot. A repülőgépek startra készen, töltött géppuskákkal és üzemanyaggal teli tartályokkal várakoztak. Rádión felkértük az amerikai kormányt, hogy függessze fel az ellenségeskedést, és várja be teljhatalmú megbízottaink érkezését. Az ajánlatot az amerikaiak elfogadták, kikötőnk bombázását beszüntették. A torpedóromboló egyébként is nagyon rossz állapotban volt, mert a Surcouf egy távirányítású rakétája telibe találta első fedélzetét.
Michel, nagybátyám és én azonnal repülőgépre ültünk. Fél órával később New-Washingtonban voltunk. A tárgyalás viharosan kezdődött. Az amerikaiak annyira arcátlanul viselkedtek, hogy Michel kénytelen volt emlékeztetni őket: nélkülünk vagy a tengeri szörnyek prédájává lettek volna, vagy éhen pusztulva sodródnak üzemanyag nélkül hajóikon. Végül kijelöltünk egy vizsgáló bizottságot. Tagjai Jeans, Smith, a nagybátyám, én és Vzlik fivére, Isszi volt. A két amerikai elismerte, hogy honfitársaik helytelenül jártak el. A támadókat tízévi fogságra ítélték. A sswik kárpótlásként tízezer nyílhegyet kaptak.
Érdekes, hogy e riadalom után a kapcsolatok megjavultak. A 10. esztendő végén már ott tartottunk, hogy javasolhattuk a Tel usi Egyesült Államok megalapítását. A 11. év január 7-én összeültek az amerikaiak, kanadaiak, argentinok, norvégok és franciák képviselői.
A szövetségi alkotmányt elfogadták. Ez mindegyik ál am autonómiájának tág teret biztosított, de egy szövetségi kormányt iktatott be, amely a Dronne és a Dordogne összefolyásánál felépült városban székelt, éppen azon a helyen, ahol az első tigroszauruszt megöltük. Ezt a várost „Unionnak” neveztük el. Kétszáz négyzetkilométernyi földet szövetségi területté nyilvánítottunk. Az amerikaiak csak nehezen ismerték el a sswi területek jelenlegi és jövőbeli sérthetetlenségét. Végezetül ezt a sérthetetlenséget jelenlegi szövetségeseink területére korlátozták, il etve azon sswikére, akik száz éven belül szövetségeseinkké válnak. A jövőben alapítandó letelepülések szövetségi területek lesznek, amíg lakosaik száma el nem éri az 50000 főt. Ekkor tagállammá válnak, és saját törvényeket hozhatnak. A 12. év augusztus 25-én első ízben ült össze a Szövetségi Parlament, és nagybátyámat választották meg a Tellusi Egyesült Ál amok elnökévé. Első ízben húzták fel az éjkék szövetségi lobogót, amelyen öt fehér csillag az öt alapító államot jelképezte: Új-Amerikát, Új-Franciaországot, Argentínát, tel usi Kanadát és Norvégiát. A két hivatalos nyelv az angol meg a francia lett. A megszavazott törvényeket nem részletezem, mert még ma is ugyanazok vannak érvényben. Csupán a szövetségi kormány tarthatott fenn hadsereget, hajóhadat, légierőt és fegyvergyárakat.
És távolabbra tekintve, ugyancsak a szövetségi kormány hatáskörébe utaltuk az atomenergiát, amelynek egy napon ugyancsak birtokába jutunk Tel uson.
A kijelölt út
Mindez ötven esztendővel ezelőtt történt! Azóta Tellus teljesen átalakult. Nagybátyám hét évig tartó elnökségének időszakát teljesen a szervezésnek szenteltük. Kifejlesztettük vasúti hálózatunkat, de inkább a jövőre, semmint a jelenre gondoltunk, hiszen lakosaink száma még nem érte el a huszonötezer főt, bár igen gyorsan növekedett. Gazdag erőforrásaink voltak, nagyszerű termést takarítottunk be, és a családok szépen gyarapodtak. Nekem tizenegy gyermekem lett, és mind életben maradt. Michel nyolc gyermeket nevelt fel. A családokban az első nemzedéknél átlag hat, a másodiknál hét gyermek született. Az emberi termet meglepő fejlődésnek indult. Öreg Földünkön a statisztikák az átlagember magasságát 165 centiméterben jelölték még, és megközelítőleg ez volt a francia átlag is. Ma pedig Új-Franciaországban ez az átlag 178, Új-Amerikában 182 és Norvégiában 186 centiméter. Csak az argentinok és leszármazottaik vannak kissé lemaradva 171 centiméteres testmagasságukkal.
Az amerikai Crawford és a norvég Hansen elnöksége alatt erőfeszítéseinket az iparra összpontosítottuk. Felépítettünk egy repülőgépgyárat, amely nemcsak az ismert model eket tudta elkészíteni, de újabbakat is tervezett. Stone amerikai mérnök Telluson megvalósította egyik földi ötletét, és „Comet” nevű repülőgépe minden magassági rekordot megdöntött.
Felfedezéseket is tettünk. Életem hátralevő részét azzal töltöttem, hogy geológiai és topográfiai térképeket készítettem egyedül vagy két amerikai kolégámmal, aztán csakhamar hét fiam közül a három idősebb: Bemard, Jacques és Martin segítségével.
Repülőgépen bejártam az egész bolygót, hajóztam az óceánokon, számos szigetet és kontinenst bejártam. Micsoda felfedezések! És olyan eszközökkel, amilyenről sem Colombus, sem Vasco de Gama álmodni sem mert! Hatvanfokos hőségben fuldokoltam az Egyenlítőnél, fagyoskodtam a Sarkokon, harcoltam vagy szövetséget kötöttem vörös, fekete, sárga sswikkel, szembeszálltam tintahalakkal és hidrákkal, bár mindegyiktől rettenetesen féltem. És Michel minden utamra elkísért, és Martine mindig várt rám, olykor hosszú hónapokig. Nem akarom magamnak tulajdonítani mindezt a sok felfedezést. Mire jutottam volna a velem tartó matrózok és pilóták bátorsága és esze nélkül. Michel felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott, és feleségem odaadó ápolása nélkül nem tudtam volna megbirkózni a rettenetes mocsárlázzal, amely hat hónapig ágyhoz kötött, amikor harmadik felfedezőutamról visszatértem.