Martine három utamra kísért el, és mindig zokszó nélkül vállalta velem együtt a bajokat és veszélyeket.
És nem én voltam az egyetlen. A felfedezés szenvedélye mindnyájunkat hatalmába kerített. Mit mondjak Paul Bringer és Nathaniel Hawthorne útjáról, akik autóval indultak Délnek, megkerülték a „Régi Kontinenst”, és amikor Új-Franciaországtól több mint hétezer kilométerre elvesztették kocsijukat, gyalog tértek vissza a Góliátok, tigroszauruszok és el enséges bennszülöttek között? Mit mondjak Michel sógoráról, Unset kapitányról, aki Eric fiával, valamint tizenhárom matrózzal a Téméraire fedélzetén hét hónap és húsz nap alatt megtette az első világ körüli utat?
Húsz évvel első látogatásunk után Michellel együtt ismét felkerestük a Rejtély-szigetet, ahol semmi nem változott. Csupán kissé vastagabb földréteg borította a különös roncsokat. Ismét beléptünk a fülkébe, ahol a mumifikálódott kéz még mindig a kormányt markolta, és láttuk hajdani lépteink nyomát, mert itt, az időjárás viszontagságaitól védett helyen sértetlenül megmaradtak.
Visszatérőben meglátogattuk a hajítógépes várost. Ez alkalommal magunkkal vittük Vzlik fiát, Ssiout, ő szót tudott érteni a vörös sswikkel, akik ismerték az acélt. A főnök megmutatta a kezdetleges kohókat. Hajlandó volt elmesélni a hozzá fűződő legendát is. Ötszáz tellusi esztendővel ezelőtt három idegen lény kötött ki egy „magától járó” bárkán, a jelenlegi város déli részén levő fövenyes parton.
Amikor a sswik megtámadták őket, „lángokat hajigálva” védekeztek.
A főnök szerint nem olyan „rövid lángnyilak” voltak, mint a mieink, és nem azt mondták, hogy „bumm!”, hanem hosszú, kék lángcsóvák.
Néhány nappal később álmukban lepték meg, és foglyul ejtették a három idegent. A törzsön belül heves vita támadt a jövevények miatt, hogy miért, azt ma már senki nem tudja, és a vörös sswik egy része megsértődve elvándorolt észak felé. Tőlük származott Vzlik törzse. Az idegenek megtanulták a sswik nyelvét, és megmutatták, hogyan kell fémet olvasztani. „Lángokat vetve” kétszer is megmentették ezt a meggyengült törzset a slwipek támadásaitól.
Úgy tűnt, mintha az égből várnának valamit. Aztán meghaltak, de előbb egy hosszú könyvet írtak, amelyet szent letétként őriznek a barlang-templomban, az idegenek egyéb tárgyaival együtt.
Kérdezősködtem, hogy milyenek voltak ezek az idegenek. A főnök nem tudta elmondani, de elvezetett bennünket a templomba. Ott egy nagyon öreg sswi sziklafestményeket mutatott nekünk: három, feketével festett árnyalakot, két lábú, egy fejű, emberi testű, de csaknem a földig csüngő, hosszú karú lényeket, egyetlen szemmel a homlokuk közepén. A mellettük levő sswi ábrázolásokkal egybevetve két és fél méterre becsültem termetüket. Kérésünkre az idegenek tárgyait is megmutatták: három könyvet fémlapokkal, hasonlókat a Rejtély-szigeten talált könyvhöz, és a „lángokat hajigáló” fegyver maradványát, három, hetven centiméter hosszú csövet, amelynek egyik kiöblösödő vége platinával volt bélelve. A másik végén levő csavarmenettel egy már hiányzó rész lehetett hozzáerősítve. Az idegenek nyilván nem akarták, hogy túlságosan nagy hatású fegyver maradjon a sswik kezében. Végül átlapoztuk a mintegy ötszáz pergamenlapot tartalmazó könyvet. A lapokat ugyanolyan jelek borították, mint a fémből készült könyvoldalakat.
Amikor sajnálkoztam, hogy nyilván soha senki nem fogja megtudni, mi áll a könyvben, ló, az öreg sswi megnyugtatott, hogy a szöveg az ő nyelvén íródott, tehát el tudja olvasni. Némi húzódozás után kézbe vette a könyvet — valószínűleg fordítva —, és szavalni kezdett:
— Tilir! Tilir! Tilir! Üdvözlet azoknak, akik túl későn érkeznek!
Mindvégig reménykedtünk. Ketten már halottak. Soha nem látjuk viszont Tilirt. Legyetek jók a sswikhez, mert ők jól bántak velünk…
— Tovább nem tudom olvasni — mondta az öreg ló, és elhallgatott. Annyit elmondott, hogy e kívülről megtanult soroknak a szövegét egyik pap a másikra hagyta, és hogy „Tilir” lesz a jelszó, ha az idegenek fajtestvérei ismét kikötnének a Tel uson. Az öreg azt is bevallotta, hogy a könyv két részből áll; az egyik a sswik, a másik az idegenek nyelvén íródott. Ez kulcsot adott a megfejtéshez, és gondosan lemásoltam a szöveget.
Sokszor álmodoztam a furcsa betűkkel telerótt lapok előtt.
Sokszor elhanyagoltam mindennapi munkám, hogy Vzlik segítségével elkezdjem a fordítást. De soha nem volt hozzá elég időm. Egy-egy kiragadott mondat csak növelte kíváncsiságomat.
Szó esett a szövegben Tilirről, szörnyekről, katasztrófákról, jégről és félelemről… A könyv ma Unionban van, ahol Henri unokám és Vzlik unokája, Hói, egy „megemberesített” sswi próbálkozik a lefordításával. Úgy tűnik, hogy azok a lények, akik a könyvet írták, a külső bolygók közül a hozzánk legközelebbiről jöttek, amelyet, mint a régi naprendszerünk Marsának megfelelőjét, Arésznak nevezünk.
Talán még élek addig, amíg megfejtik a rejtélyt. De sietniük kell vele.
Mi kijelöltük nektek az utat, csak követnetek kell. Korántsem oldottunk meg minden problémát. A két legfontosabbat még csak nem is érintettük. Az első: két értelmes faj együttélése ugyanazon a bolygón. Ennek csak három megoldása van: a mi kiirtásunk, amely számunkra természetesen a legrosszabb; a sswik kiirtása, amelyet semmiképp nem akarunk, vagy pedig velünk egyenlőknek fogadjuk el őket, ami azzal jár, hogy előbb-utóbb bele kell olvadniuk a Tel usi Egyesült Államokba. Ezt viszont egyelőre az amerikaiak nem akarják. Számomra mindez nem jelent problémát. A sswik egyenlők velünk, sőt, bizonyos szempontból talán magasabb rendűek is.
Példaként csak Hói matematikai művét említem, amelyet közülünk csak nagyon kevesen értenek.
A második kérdés: az együttélés ugyanabban a naprendszerben egy másik értelmes fajjal, ha a Rejtély-sziget ismeretlenjei valóban az Arészról jöttek. És ha ők egyszer ismét megjelennek Telluson, még mielőtt mi meghódítanánk az Űrt, nyilván örülhetünk, ha a sswik szövetségeseink lesznek!
Utószó
Ennyi az egész. Befejeztem. Füzeteimet az imént égettem el.
Odakint Héliosz ragyog. Sol már lenyugodott. Cobalt-City szélén épült házamból kilátok a szántóföldre, amelyen a még zsenge búza hullámzik. Jean dédunokám most tért haza az iskolából. Az égen egy repülőgép úszik, minden csendes. Az utcán sswik sétálnak, franciául beszélgetnek honfitársaimmal. Cobalt-Citynek 25000 lakosa van. Az ablakon át látom a Mont-Paris tetején levő obszervatóriumot, ahol nagybátyámnak, legnagyobb örömére, mégis sikerült befejeznie Arészról szóló tanulmányát, annak a nagy teleszkópnak a segítségével, amelyet több mint negyven évvel ezelőtt hoztunk el régi helyéről. Az imént itt járt Michel unokája, a kis Martine, aki bár szőke, de éppen olyan, mint az én Martine-om volt, ha ugyan hozzá bárki is hasonlítható. A kis Martine és Claude unokám… De ez már a jövő. A ti jövőtök, Tellusi Egyesült Államok polgárai…
Kuczka Péter
Tanfolyamok Robinsonoknak
Itt volna az ideje, hogy geográfusok és térképrajzolók — akár a Kartográfiai Intézetnél — hozzákezdjenek a képzeletbeli világok nagy, nemzetközi atlaszának elkészítéséhez. Követve és más területen alkalmazva a példát, amelyet Jorge Luis Borges adott, amikor a „Fantasztikus zoológia kézikönyve” című munkájában összegyűjtötte a mítoszok, mesék, hősköltemények és ősi természetrajzok különös állatait, a hatlábú antilopoktól a gömblényekig, a baziliszkusztól a teknősbékák öreganyjáig.