Érdekes és tanulságos világok, hegyekkel, tengerekkel, folyókkal, erdőkkel, sziklákkal és szakadékokkal tagolt világok kerülnének ebbe az atlaszba. Az emberiség sok mindent kitalált már, és még nem voltak földmérők, amikor a fáradhatatlan képzelet becsatangolta a kiterjedéseket, és mindenfelé „új egeket és új földeket” talált.
Könnyítsük meg a fantasztikus térképészek dolgát, soroljunk fel néhányat — nem a teljesség igényével, csak iránymutatásul — e világok közül.
Itt vannak a természet ősi, érintetlen, eredeti állapotának képei: az Éden, Árkádia, az Elveszett Paradicsom. Itt van az ígéret Földje, az Új Jeruzsálem, a Földön megvalósult Égi Királyság. Itt vannak a lábunk alatt meghúzódó sötét és félelmetes világok, az Alvilág, a Hádész, a Pokol, a Halottak Birodalma, az Árnyak Országa, a Föld belsejének vulkanikus és visszhangos vagy néma barlangjai. Itt vannak, valahol magasan a fejünk fölött, túl a kristályszférákon az Égi Birodalmak, az istenek és félistenek lakóhelyei, az Olümposz, az Empireum, a Menny, és a különböző népek ízlésének megfelelő változataik. Itt vannak az elsül yedt és elveszett világok, Atlantisz, Eldorádó, Alomország, a legendás Punt, a János pap országa, Sába királynő bányáinak földje, Cibola, Tirnanog, Tartesszosz, Fand és a többiek. És persze a Herkules oszlopain túl fekvő földek, a Thulék és a Vinlandok. És a világunk pusztulása utáni világok: a Walhalla, az Elíziumi Mezők, az örök Élet Birodalma, az elhunytak szellemeinek országai.
Aztán újabb, korszerűbb felfedezései a képzeletnek: a Negyedik Dimenzió, és mind-mind a többi dimenziók, a Párhuzamos Világok és az Antianyag Galaktikái, Laposország, vagyis „Flatland” és a Görbült Terek, aztán Maga-A-Végtelen, aztán a Táguló Világegyetem, aztán a Nirvána… És Mahruh száz világa Weöres Sándor költeményében…
De itt álljunk meg, s bár a felsorolást még folytathatnánk, bízzuk a további munkát a kartográfusokra. Reméljük, kedvük támadt hozzá.
Az emberi képzelet földabroszain kitüntetett helyet kaptak a különböző szigetek. Az első álom-sziget talán Atlantisz volt, oly szép és csábító, hogy még ma is akadnak megszállott hívei, akik visszautasítva a tényeket és a tudomány érveit, tovább keresik az elsüllyedt birodalmat. Pedig Atlantisz, ha volt is, végleg eltűnt.
Helyette új szigeteket löktek az óceánok felszínére az emberi elme vulkanikus erői. Vagy építettek a betűk korall-telepei. Utópia, Liliput, Brobdingnag, Laputa népes nagy szigetek voltak, törvényt, tudományt, szokást és jogot ismerő és elismerő társadalmakkal.
Mintha Atlantisz lakói szóródtak volna szét a nagy kataklizma után ezekre a szigetekre.
Minket azonban most csak egyetlen sziget érdekel.
Robinson szigete.
Ha hiszünk azoknak, akik az irodalmi alkotás mögött csökönyösen és kishitűen a „mintákat” keresik, akkor Robinson szigete, vagyis Jüan Fernandez, valahol a Csendes-óceánban fekszik, nem messze Dél-Amerika partjaitól, Robinson pedig a „szegény, szegény Robinson”, egy Alexander Selkirk nevű mogorva és műveletlen tengerész volt, akinek emlékét még egy bronz emléktábla is őrzi az egyik parti sziklába betonozva.
Fényképészek és riporterek elég sokszor felkeresték Jüan Fernandezt, leírták tájait és lakóit, lefényképezték bérceit, kőgörgetegeit, léggyökeres, páfrányos erdőségeit, a domboldalakon legelésző fehér vadkecskéket, és még azt a homoksávot is, amelyen emberi lábnyomokat talált egykor a rémült hajótörött.
Ezek a leírások és fényképek azonban nyomorúságosak és szürkék Dániel Defoe könyvének költészetéhez képest. Defoe szigete és a sziget hajótöröttje emberi lelkek millióiban öltött és ölt mil ió formát, vibrál, változik, él és hatékonyabb a mítoszoknál.
Defoe könyvének szigetével és hősével furcsa dolog történt.
Mintakép lett és kisajátítható vagy korlátlanul felhasználható köztulajdon, része külön-külön minden ország és nép kultúrájának, az emberiség egyetemes és közös álmainak.
Szinte felsorolhatatlan, hogy hány Robinson-történetet írtak a világ minden táján, a Mikádó országában éppen úgy, mint Svájcban, vagy Magyarországon, vagy a kincses Arábiában.
Kialakult a „robinzonád” műformája, itt is csiszolgatták, ott is faragcsálták, és ha az eredetit túlhaladni nem is tudták, de legalább elkövettek mindent, hogy az idő és a hely kívánalmainak megfelelő alakba öntsék. A Robinsonok eleinte egyedül voltak, aztán családostul szenvedtek hajótörést, később olyan regények következtek, melyekben egész csapatok, iskolák, katonai osztagok, városok vagy más közösségek kerültek nehéz és szép helyzetbe, a lakatlan szigetekre.
Az alapműnek egyik zseniális vonása az, hogy nagyon kevés elemből tevődik össze. Adva van valamilyen jármű, amelyen emberek utaznak, s amel yel balesetet szenvednek. Adva van a sziget és körülötte a végtelen tenger. Adva vannak az élet lehetőségei a sziget adottságaiban és a hajótöröttek eszközeiben és képességeiben. És adva vannak az el enfelek: a Természet erői, az ál atok vagy a bennszülöttek.
Ezekkel az elemekkel lehet játszani, ezeket lehet variálni.
A jármű lehet vitorlás hajó, gőzhajó, léghajó, repülőgép, tengeralattjáró, autó, űrhajó stb. stb. A „sziget” lehet elzárt völgy, kráter, jéghegy, kopár sziklacsúcs, oázis a sivatagban, barlang, egyetlen hajó, farm, bánya, föld alatti világ, tudományos bázis az Északi-sarkon, csillagászati obszervatórium egy hegy tetején, csárda az Alföldön — egyszóval lehet bármi, ha elszigetelődik a világtól, mert ilyen vagy olyan okok miatt megközelíthetetlen.
Jókainak majdnem minden regénye és novel ája „szigeten” játszódik. Vernének hasonlóképpen. Wells minden regénye csupa robinzonád. A modern regény, film, dráma szinte már csak akkor tud kiélezett konfliktusokat teremteni, ha szereplőit elválasztja az élettől, kiemeli valódi környezetükből.
A „szigetelőanyag” természetesen nemcsak a tenger, a sivatag, a járhatatlan hegység vagy eltorlaszolt út lehet, hanem a végtelen tér és a végtelen idő is. Az űrhajós-kalandokban az űr, az időutazásokban az idő áll az ember és céljai közé.
Fentebbiekben azt bizonygattam, hogy a tudományos-fantasztikus irodalomnak az az ága, amelyik a robinzonádokból sarjadt, tulajdonképpen néhány elemből, ha úgy tetszik, „előre gyártott” elemből ál.
A kritika, különösen a huszadik században, nem nagyon kedveli az „előregyártott” elemeket. Jobban örül az új vagy újnak látszó művészi felfedezéseknek. Elfeledkezik arról, hogy a szélsőségesen individualizálódott és atomizálódott korszak előtt az írók szívesen fordultak új mondandóik közlésekor régi történetekhez, cérnákhoz vagy formákhoz, mindig megújítva a hagyományokat. Nagyon sokan teszik ezt ma is. Egy példát említek csak. Camus „Pestis”-e mögött ott van Defoe könyve, „A londoni pestis”, de ott van Lucretius és Thuküdidész megrendítő pestis-leírása is. És ne feledjük el azt sem, hogy a mesék szinte kizárólag előregyártott elemekből — motívumokból — épülnek.
Francis Carsac regényét is szétbonthatjuk ilyen elemekre.
Verne „Servadac Hector”-jának póruljárt szereplői hasonlóképpen kerülnek át egy ismeretlen világba, mint a „világűr Robinsonjai”. A „párhuzamos világok” ötletét szépen kifejtve megtaláljuk Wells „Emberistenek” című regényében. A „sswik”, vagyis a Tel us bolygó kentaur formájú őslakói a görög mitológiából léptek a regény lapjaira. A Tel us állatvilága az őslénytanból, a mitológiából és más fantasztikus regényekből származik. A bennszülöttekkel vívott háborúk nagyon emlékeztetnek az indián-háborúkra. A regény hatalomra áhítozó fasisztoid csoportja Wel set, az óriási polipok támadása a hajó ellen Vernét, kisebb részletek idősb Rosnyt, Maurice Renard-t vagy Anatole France-t juttatják eszünkbe.