A bolygó felfedezése, a természeti kincsek feltárása, a telepesek munkálkodása és berendezkedése a világ egyik legjobb Robinson-könyvét, a „Rejtelmes sziget”-et idézi.
Folytathatnánk a regény szétbontását, de talán fölösleges is.
Carsac nem nagyon rejtegeti az „átvételeket”, vagy legyünk finomabbak, a „hatásokat”, nem nagyon törekszik vadonatúj ötletek kipattintására.
Amiben újat ad, az a szerkezet megépítése, az idegen világ érzékletes rajza, és az, hogy az ő Robinsonjai egy egész bolygót kapnak ajándékul, hála a Természet szeszélyének és az író kedvének, egy egész bolygó a „sziget”, amelyen új életüket megteremthetik.
És az egész tudományos-fantasztikus irodalom történetében új az a „tudományos” magyarázat, mellyel Carsac a kataklizmát, hőseinek „hajótörését” indokolja.
Elméletem szerint — mondja társainak Ménard, a csillagász —, a négy- vagy többdimenziós térben a világegyetem-hiperszféráknak sokasága lebeg, mintha ebben a helyiségben egy csomó léggömb lebegne. Vegyünk kettőt ezekből a léggömbökből. AZ egyik a mi öreg világegyetemünk, végtelenségében ott rejtőzködik a galaktikánk és naprendszerünk. A másik a maga galaktikájában Tellust magába foglaló világegyetem. Ismeretlen oknál fogva ez a két világegyetem összeütközött. A két kontinuum részlegesen egymásba hatolt, és Tellus meg a Föld egyszerre volt ugyanazon a helyen, a saját világegyetemében és a másikéban. Ugyancsak ismeretlen okok folytán a Föld egy szelvénye kilökődött az új világegyetembe. Lehetséges, hogy maga Tel us is elhullatta néhány tollat e találkozás alkalmával…”
Ennyi a magyarázat lényege. Hogy tudományosan helyes-e vagy sem, annak eldöntését a kozmogónia tudósaira kellene bíznunk, irodalmilag azonban érdekes, jel emző és vizsgálatot érdemlő érvelés.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a robinzonádok szigetei, bárhol legyenek is, éppen úgy a Földet jelentik, mint a science fiction bolygói, akár a Tau Cetiben keringenek, akár az Androméda-ködben, a Magel án-felhőben vagy a Procyonban. A valóságos és a kitalált bolygót — vagy más helyszínt — kopírozza egymásra az író képzelete. Néha tudatosan, néha ösztönösen.
Swift tudatosan helyezte át Anglia társadalmának fonákságait a törpek vagy az óriások országába. Verne talán inkább ösztöneinek engedett, amikor a „Rejtelmes sziget”-ben a kapitalizmus berendezkedését írta le a Földön. Wells az „Ember-istenek”-ben úgy oldja meg a problémát, hogy utazója, Mr. Barnstaple, alig veszi észre a két világ különbözőségét.
Carsac, aki egyébként inkább a vernei hagyományra támaszkodik, ezen a ponton Wel s művészetének magasabb szintjét éri el. Tudományos hipotézisében egymásba olvasztja, összekeveri, majd szétválasztja a két világegyetemet. A szétválás után már mindkettőben van valami a másikból. Tudományos megoldásnak talán nem jó, de írói ötletnek telitalálat! Ez a magyarázat a regény további részében már nemcsak megengedi, hanem hitelessé is teszi az el entmondásokat, a fantasztikumot és az utópiát.
Mert Carsac regényének tartalma végeredményben utópisztikus. A kataklizmát túlélő franciák — később más európai nemzetek képviselői és amerikaiak is — „kolektivista”, racionális, a munkára és tudományra építő társadalmi rendet alakítanak ki a Telluson, kapitalisták és földesurak nélkül. Egy pap ugyan szintén túléli a katasztrófát, de később áldozatául esik Carsac érdekesen kimódolt repülő hidráinak. Szelíden és nemesen pusztul el, de elpusztul. Carsac utópiájában nincs szükség papra.
Hiába, a francia író nem tagadja meg nemzeti hagyományait, Voltaire, a haladó polgárság és a forradalom eszméit, és ha a társadalom valóságában elfonnyadnak ezek az eszmék, megvalósítja őket tudományos-fantasztikus írásokban.
Francis Carsac neve mögött, mint olyan gyakran a science fictionban, egy tudós rejtőzködik, Francois Bordes, aki a bordeaux-i egyetem geológiai és őstörténeti kutató intézetét vezette. Ebből érthető az a szeretet és szakszerűség, amellyel Carsac a Tellus geológiáját és ál atvilágát leírja, és érthető az is, hogy francia kritikusai miért hangsúlyozzák a tudományos szót Carsac fantasztikus könyveiről beszélve.
És könyvének elolvasása után elfogadható az a francia vélemény, hogy Francais Carsac Jules Vernének és idősb Rosny-nak közvetlen örököse és a francia science fiction huszadik századi klasszikusa. 1954 és 1962 között több érdekes elbeszélést írt Carsac a „Fiction” és a „Satellite” című tudományos-fantasztikus magazinokba és „A világűr Robinsonjai” mellett még öt regényt.
Könyveit számos nyelvre lefordították — többek között, oroszra is — az olvasók örömére és az írók tanulságára. Ez utóbbit azért érdemes említeni, mert Carsac követőivel, műveinek közvetett vagy közvetlen hatásával mindenütt találkozunk a világ tudományos-fantasztikus irodalmában. „Sajnálatos — írja róla francia méltatója és barátja, Jacques Bergier —, hogy Carsac nagyon keveset írt. A tudományos munkában elért siker lehetetlenné tette írói tevékenységének folytatását…”
Ha a magyar olvasók megértették Carsac regényének tanulságát, ha élvezték meseszövését, fordulatait és humorát, ha elmerültek csodálatos világában és ha együtt éreztek hőseivel — nyugodtan csatlakozhatnak Bergier sajnálkozásához.
A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette Hangay Sándor
A fordítást ellenőrizte Fodor István
A borító és az il usztráció Würtz Ádám munkája Műszaki vezető Szécsi Andor
Műszaki szerkesztő Jordán Gusztávné
A szedést 1971. IX. 30-án kezdték meg Megjelent 1972. IV. 30-án, 30 000 példányban
Terjedelme 10 (A/5) ív, PL-28-D-7275 71.0542/1/2551 — Zrínyi Nyomda, Budapest
Felelős vezető: Bolgár Imre igazgató